Rezeda Kázmér amolyan konzervatív ember volt – aki ötszáz évet él, nemigen tud más lenni –, és szerette a hagyományos dolgokat. Az étkezésben is. Szerette például az olyan régiféle éttermeket, ahol a pincér még hangedlit tartott magánál, hófehéret, damasztot, ahol áttekinthető volt az étlap – leves, előétel, készétel, frissensült, savanya, édesség, jó napot kívánok –, s ahol a pincérrel lehetett még szót váltani az időjárásról.
Az ilyesféle helyeket szerette Rezeda Kázmér, az ilyesféle helyeket ismerte, kereste, ilyesféle helyeken járt, elegánsban és drágában, kevésbé elegánsban és olcsóbban, no meg restiben, falusi zöldvendéglőkben, ahol nagy hársfa van az udvaron, ami alá oda lehet telepedni nyárutón, egy pohár sörbe révedve bevárni az őszi bogár első cirpelését. Vagy éppen a halált. S ahol a csusza alá még igazi szalonnát pirítanak, apróra vágva, aranybarnára.
– Kázmér vagyok. Rezeda Kázmér. Csuszát kérek, nagy, tépett tésztából, tegnapival nem keverve.
Ezt a világot szerette, ezt ismerte Rezeda Kázmér. És szerette a hófúvásos időjárást is, ezt még egy ősétől örökölte.
Így aztán megilletődött, amikor meghívást kapott egy úgynevezett „fine dining” étterembe. Megilletődött, mert kár lenne tagadni, fogalma sem volt arról, hogy az mit jelent, és afféle huszonegyedik századi huncutságot sejtett mögötte, és ha volt század, amely a lehető legkevésbé sem vonzotta, hát az éppen a huszonegyedik volt.
Nem tudta Rezeda Kázmér, mi az a „fine dining”, bár lefordítani lefordította magának, nagyjából úgy, hogy „finom étkezés”, ellenben a fordítás csak annyiban segített, hogy szinte biztos lett egy dologban: a „fine dining” étteremben nem lesz fiákergulyás. De nokedlis paprikás krumpli se.
Szóval így, megilletődve, gyanakodva, előítéletekkel csordultig töltve lépett be a Stand nevű helyre a Székely Mihály utcába, a Király utca felőli végen, s mert Rezeda Kázmér meggyőződéses, bigott budai volt, eleve annyira érezte otthonosan magát, mint árva, hűvös kegyeletből befogadott kutya a macskafarmon.
Odabent aztán hamar felengedett egy kicsit. Mosolygós, kedves hölgyek fogadták, asztalhoz kísérték. A pincér szép üvegkancsókban szódát és sima vizet hozott, hűvöset, s ez is tetszett Rezedának, de azért a borlapot még olyan hangon kérte ki, mintha azt mondta volna, hogy „vádlott, álljon fel!”.
Aztán a borlap megint csak meglepte. Ott volt azon a borlapon szinte a teljes magyar szortiment, Tokajtól Villányig, közte néhány egészen különleges tétel, és Rezeda Kázmér kezdett felengedni. Rendelt egy palackot a Szecskő Pince zöldveltelinijéből, Gyöngyöspatáról, és amikor megkóstolta, úgy döntött, történjék bármi, rontsák el akár az összes ételt a „fine dining” jegyében, ő akkor is jól fogja magát érezni. Ez volt élete legjobb zöldveltelinije, pedig rákapott öregedvén a zöldveltelinire, és kényes volt rá, mint szűz lány a csókra.
Koccintott a társaság, Rezeda Kázmér titokban végignézett a feleségén, megállapította, hogy asszonyból is övé a legcsodálatosabb, meg a zöldveltelinije is hibátlan, úgyhogy átadta magát az estének. És akkor a pincérek kihoztak valami falatkákat. Volt ott érlelt sonka, szalámi, padlizsánkrém kéregben, barna vaj, körözött és nagyon pompás kenyér roppanós héjjal, mindenből annyi, mint egy aprósütemény a nagymama stelázsijából.
De a legmegdöbbentőbb a sajtos-tejfölös lángos volt. Mert hoztak azt is, akkorát, mint egy kisebbre sikerült macaron. Akkor Rezeda Kázmérban ismét felkacagott a kisördög, és azt kacagta, hogy ez mégiscsak valami átverés, és kacagott, kacagott a kisördög, egészen addig, ameddig Rezeda Kázmér el nem helyezte szájában azt a sajtos-tejfölös lángos macaront. Ugyanis az történt, hogy megízlelte egy tökéletes lángos lelkét, megszerzett, elrabolt esszenciáját. És végképp megadta akkor magát, belemélyedt az étlapba, hogy összeállítsa magának a négyfogásos vacsoráját.
Hosszas tépelődés után a következő sor győzött: indulásnak kacsamáj, bodza, meggy összeállítás; másodiknak kecsege, uborkasaláta és kagylómártás; ezt követte a sült zeller erdei gombákkal töltve, zellerjus és alma; desszertnek pedig akácméz házi joghurttal és barackkal.
Míg várták az étkeket, eltöprengett a jus mibenlétén. Felrémlett előtte a jus cruentationis, vagyis a ravatali jog, amikor a gyanúsítottnak meg kellett érinteni a tetem halálos sebét, s ha az vérezni kezdett, akkor ő volt a gyilkos. Elképzelte Rezeda Kázmér, hogy kihoznak neki egy halott zellert, ő megérinti, mire a zeller vérezni kezd, s akkor a kis sámlin lévő táska helyére teszik a fejét, majd Széll Tamás és Szulló Szabina séfek rövid ítélethirdetést követően lemetszik a nyakáról. Erre végül nem került sor, ugyanis megérkezett a kacsamáj, bodzásan, meggyesen, és olyan, de olyan fenséges volt, hogy Rezeda Kázmérnak nyomban felrémlett ez az opus:
„…és ekképpen közelgett az ebéd csúcspontja, a néger szakácsok hosszú szablyákat köszörültek, amolyan óriás sakterkéseket, aztán két néger a vállára emelte a nyársat, a harmadik megkente a borsmentacsutakkal a teve hasát, és bevonultak a szállóba… és végigmentek a tálalón és az éttermen, és a császár fölemelkedett, és a sült tevére mutatott, és a tolmács lefordította, hogy ez egy afrikai és arab specialitás… az abesszin császár apró figyelmessége… és két segéd egy-egy jókora, disznóöléskor használatos deszkát hozott az étterem kellős közepére, és a deszkákat két ácskapoccsal összeütötte… és erre a hatalmas asztalra fektették a tevét, és késeket hoztak és hosszú vágásokkal félbevágták az állatot, és azokat a fél tevéket újabb felekre hasították szét, és a húsból csodálatos illat áradt, és minden szeletben volt mindig egy darab teve és egy darab antilop és az antilopban pulyka és a pulykában halak és töltelék és a kemény tojások összesült koszorúja… és a pincérek odatartották a tányérokat, és a császártól indulva szép sorjában felszolgálták a sült tevét, és én letérdeltem, és a császár intett a szemével, és én feltálaltam a nemzeti eledelüket… és nagyon jó lehetett ez az eledel, mert minden vendég elcsendesedett, és csak azt lehetett hallani, ami a szemet is gyönyörködtette, az arany késeink és villáink csilingelését… aztán olyasvalami történt, ami még nem esett meg sem velem, sem velünk, de talán Skřivánek főúrral sem, mert először a kormány egyik tanácsosa, egy ismert ínyenc, annyira fellelkesült attól az ételtől, attól a tevétől, hogy fölállt és üvölteni kezdett, így üvöltött, és arcán a legnagyobb elragadtatás kifejezése ült, de a teve annyira ízlett neki, hogy még ez sem volt elég, nem érte be a grimaszokkal, mindenféle tornagyakorlatokat mutatott be, mint egy sportünnepélyen, aztán a mellét verte, majd vett egy újabb mártásban megforgatott falatot, és most már akkora hatással volt rá az az étel, hogy a néger szakácsok, kezükben az óriáskésekkel, csak álltak, és a császárra pillogtak, de a császár már hozzászokhatott az ilyesmihez, csak mosolygott, mosolyogtak hát a néger szakácsok is, mosolyogtak és bólogattak az értékes kelmékbe bugyolált törzsfőnökök is, a kelméken olyan minta volt, mint a nagymamám kötényén, vagy mint a tarka taft anyagokon, és a tanácsos nem bírta tovább, és kirohant, és a folyosón bőgött tovább, és megint visszaszaladt, és felszúrt a villájára még egy falatot, és ez a falat volt a csúcs, mert a tanácsos futásnak eredt, és üvöltött, kiviharzott a szálló elé, és ott kiabált és táncolt és ujjongott, és verte a mellét […]”. (Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam)
Igen, ez jutott Rezeda Kázmér eszébe a kacsamájnál, pedig Hrabal mester a legkülönlegesebb pillanatokra volt félretéve Rezeda Kázmér lelkében, és a kecsege után már ott tartott, hogy kirohan üvöltve a Székely Mihály utcára, s tovább, végig a Király utcán, s megtépi üvöltés közben a ruháját, amiért előítéletekkel terhelten lépett be a Standba, holott standolni jó, még akkor is, ha ezt most éppen „fine dining”-nek kell hívni.
„És elégedett vala az Úr, és ők lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és orángutánt és zsenge gyökereket és gyönge szekereket.” (Monty Python: Gyalog galopp)
Feketeribizli-pálinkát ittak még a végén, s jó erős kávét.
Rezeda Kázmér gazdagabb lett egy tapasztalattal: ne légyen szívedben harag, ha azt hallod, „fine dining”, hanem menjél el inkább a Széll Tamásékhoz, s ízleld meg az ő dolgaikat! Így cselekedjél, te pupák!