Cervantes regénye, a Don Quijote de la Mancha 1848-ban jelent meg először magyar nyelven. Karády Ignác – Kossuth Lajos fiainak nevelője – egy francia kiadás alapján mindjárt át is dolgozta a művet gyermekek számára. Az első teljes magyar fordítást két évvel később vehették kézbe az olvasók Horváth György kecskeméti mérnök jóvoltából Don Quichotte, a híres manchai lovag címmel. Ez a változat így kezdődik:
„Mancha megye valamelyik falujában, mellynek nevére emlékeznem nem tetszik, nem régibe élt egyike azon nemes embereknek, kiknek egy rozsdás kardjuk, rongyos paizsuk, egy görhes lovuk, és egy sovány agaruk szokott lenni. Ebédre valami gulyáshús féle burgonya vagy más főzelékkel; vacsorára ecetes vöröshagyma, só- és paprikával; szombaton rántotta, pénteken törött lencse; sátoros ünnepen még galamb becsinált is – jövedelme három negyedét elvitte.”
Hogy kerül ide a gulyáshús? Mert ha ez áll az eredeti szövegben, akkor Spanyolországban már 1605-ben – akkor jelent meg a regény első kiadása – közismert étel volt, miközben nálunk (nyomtatásban) először 1787-ben említik, mégpedig K. Mátyus István Ó és új diaetetica (Kolozsvár, 1787–1793) című munkájában. (Az erdélyi orvos néhány sorban török fogásról értekezik: a kicsontozott juh húsát apró darabokra vágják, hagymát aprítanak alá, majd zsírjára sütik. Mátyus hozzáteszi, náluk ezt az ételt oláhosan tokánynak hívják, jó ízű parasztétel, de könnyen okoz csömört.)
Győry Vilmos, a következő fordító (1875) juhhúst ír. E fordítást 1962-ben Benyhe János átdolgozta: „La Mancha egyik falujában – a nevét említeni se akarom – élt nemrég egy nemesember, olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara. Az inkább marha-, mint juhhúsból készült olla, esténként hússzelet, szombaton szalonnás tojáslepény, pénteken lencse, vasárnap ráadásul valami vadgalambsült felemésztette már jövedelmének háromnegyedét.”
Itt tehát már „olla” olvasható, miként az eredeti spanyol szövegben is. Gulyáshús vagy olla, nem mindegy, a két étel nincs rokonságban. Radnóti Miklós nevéhez is fűződik egy ifjúsági átdolgozás, a költő áthidalta a kérdést: „La Mancha egyik falujában élt hajdan egy nemesember. A fogasán dárda függött, pajzsok lógtak, az istállóban vézna paripa kaparta a földet, az udvaron pedig néhány gyors agár futkározott. Az ételekre és italokra ráment jövedelmének majdnem a fele.”
Az olla, teljes nevén az olla podrida híres spanyol egytálétel, Európában nem terjedt el – a francia pot-au-feu hasonlít hozzá –, nálunk legfeljebb a nevéről ismert. Érthető, ha a fordító hasonló súlyú nemzeti eledellel próbálta helyettesíteni.