Kevesen tudják, de Rejtő Jenő (1905–1943) írói indulása nem humoros művek publikálásához köthető. Első írásait (1928-tól) az Ujság című napilapban olvashatták, ezek egyike a 26 éves korában közreadott Sötét utasok (Ujság, 1931. június 18.). Eme novellákban még nyoma sincs a hol harsány, hol intellektuális P. Howard-féle humornak, nyelvi leleményeknek, groteszk látásmódnak.
Többnyire szikár, komoly-komor, szociografikus, mondhatni prózai darabok… Önéletrajzi ihletésűek, tudniillik Rejtő 1927–1930 közötti nyugat-európai csavargása idején a nagybetűsen is kisszerű élet(helyzetek)ből alaposan kivette részét.
E három, keservekben és kalandokban bővelkedő esztendő, a nincstelenek hajófenék-perspektívája felől szemlélt „fényes Nyugat” megismerése alapozta meg későbbi írói működését: egyfajta biztossá szikkadó sár(arany)alap… Alkalmi munkák, nélkülözés, hatósági zaklatások, nyomor kísérte útján, melynek során pár napra Észak-Afrikába (akkoriban francia gyarmati terület) is eljutott. Ennek lenyomata a tengeri mogyoróhántásban elmerülő potyautasokról skiccelt, a honfibúval elegy honvágy lelkiállapotáról tudósító pillanatfelvétel.
Egy 1941-es levelében így ír pályakezdéséről: „És maga, Édes Uram, még nem tudta akkor, hogy mi a munkatábor, amikor én toloncúton Tarvisióból Klagenfurtba kerültem, ahol a rabok télen fát vágnak a börtönudvaron. Ezt színes riportban megírtam az Ujságnak. A családom levegő után kapkodott, amikor megjelent. [És] kértek Az Ujság vasárnapi számaiba hasonló írást. És mind közölték. És épp olyan feltűnést keltett, mint most a Howard, pedig sem trópus, sem légió, sem kaland nem volt benne, csak elvásott hamburgi utcák, ócska, piszkos marseille-i menhelyek, és hasonlók.”
Ez is Rejtő Jenő: nem csupán a ponyva aranybányásza, de az irodalom „ólomkovácsa” is – és van olyan érdekes, mint a népszerű kalandregény-paródiák írója. Elmélyülésre pont megfelel…Thuróczy Gergely (Petőfi Irodalmi Múzeum)
Földközi tenger, 1930. Az utasok, akikről most szó lesz, valóban sötétek. Ők azok, akik munka közben elbújnak a hajófenék valamelyik zugában és így, sötétben, hosszú-hosszú utakat tesznek meg. Ezek a sötét utasok.
Sötét a múltjuk és sötét a jövőjük, sötét gondolatokat forgatnak az agyukban és sötét elkeseredés lakozik a szívükben, sötét daccal szorítják össze a fogukat, mert az ő számukra sötét ez a nagy, lármás, sokszínű minden: az Élet.
Ezek a sötét utasok, akik hajófenékben meglapulva és hallgatagon, sötéten, titokban, új és új kikötőkbe vándorolnak.
Fekszünk az amerikai mogyorón.
Halovány esti fény szűrődik be a szellőztető ablakokon. Ez a fény nem oszlatja el a hajófenék sötétjét, de az ideges óceán hullámainak árnyékát emelkedő, süllyedő, lassú, folytonos mozgásukkal körénk rajzolgatja. Este nyolc óra van. A négyezer tonnás motoros alig érezhetően megy velünk.
És mi fekszünk az amerikai mogyorón.
A gömbölyű ablakokon sárga lámpasugarak lopóznak be elsuhanóan: a távolodó város búcsúfényei. A sugarak helyén folyton visszatérő árnyak szinte érezhető érintéssel simítják végig lehunyt szemhéjainkat.
Nem régen bújtunk elő a mogyoróból, amibe indulás előtt a fejünk búbjáig elágyaztuk magunkat. A ruhánk, a hajunk, a fülünk, orrunk, szemünk és minden pórusunk telve van rengeteg porral, de most mégis kitűnő így, mély lélegzetekkel, tárt karral, újra életre kerülten elnyúlni a bőséges mogyoró derékaljon. A mind ritkábban jelentkező és egyre gyorsabban tűnő bevillanó sugárnyalábokon látni, hogy már teljes sebességgel megyünk.
A fények végleg elmaradnak és a sötét, mint egy masszív nagy fal, most háborítatlanul megáll a fenék belsejében, csak néha valamelyik túl mélyen süllyedő hullám mögül cikázik be a hold izzó, krétaszín sugára. Felettünk mezítlábas lépések dobognak.
Fekszünk az amerikai mogyorón.
Az útitársam erdélyi fiú. Mestersége lakatos, foglalkozása csavargó. Így vetődtünk össze a dokkon, mint pályatársak, egy anyanyelvűek. Itt szokás a kikötőben, hogy néha két ember összeáll, együtt csatangol egy darabig, azután elválnak megint, valami unalmas estén, egy lármás utcasarkon, egy futólagos kézfogással.
Halk reccsenések hallatszanak, ahogy törjük és eszegetjük a mogyorót. A hullámok itt mellettünk, a vékony hajóbordákon túl egy állandó tompa zúgással súrolják a siető hajó oldalát. Ha kissé megdől a hajó, nem messze tőlünk élesen csikorog valami a sötétben. Halkan beszélgetünk.
– Valahová egészen messzire kellene mennünk.
– Hová?
– Valparaiso… Lima, vagy mit tudom én, valahová nagyon messzire.
… Egy-egy pillanatra, mint kíváncsi fejek, magasabbra nyúlt hullámok kandikálnak be az ablakokon. A láthatatlan valami ismét felcsikorog a sötétben. Már mélyen kint járhatunk a nyílt tengeren.
– Őszre haza kell mennem. Jelentkezni katonának. Az anyám felelősséget vállalt értem. És elviszik azt a kis földjét, ha nem jövök.
– Hol van édesanyád?
– Vásárhelyen, de mi tulajdonképpen hátszegiek vagyunk.
– Mennyi a szolgálati időd?
– Tizennyolc hónap.
… Vontatottan búg a sziréna, de olyan messziről, mintha nem is a mi hajónkon búgna.
A víz nyugtalan. A hajó lassan emelkedik, lemélyül. Itt a fenéken minden sokszorosan érezhető. Egy gyufalobbanásnyi csend, cigarettázunk.
– Hátszegen van két gazdag fivérem is. De levették rólam a kezüket. Most írt az egyik, hogy majd bevesznek az üzletbe, ha kiszolgáltam. Evvel akarnak hazacsalogatni, mert félnek, hogy ha nem jövök, kegyvesztettek lesznek miattam a szigurancián.
Köp.
Hajóval találkozunk. Hallom közeledni a forgó lapátok harsogó zaját. Fények ömlenek be… A zaj távolodik… Elmúlik a zizegés. Rágcsáljuk a mogyorót.
– Mióta vagy Franciaországban? – kérdezem.
– Két éve. Most utóbb Le Havre-ban voltam. Onnan Párisba mentem gyalog. Százhetven kilométer. Párisból Corbeille-be mentem.
– Miből éltél az úton?
– Hát, ahogy jött.
A mogyoró felégette a torkomat. Már több órája utazunk így. A sötét hajófenéken időtől, tértől lehatároltan elveszítjük kapcsolatainkat a külvilággal és azon kívül, hogy létezünk, nem észlelünk mást, csak egy mozgást, amivel nem mérhetünk meg semmit.
– Nagyon szomjas vagyok – mondja és krákog.
Bár előreláthatólag meddő dolog, elindulunk vizet keresni. A sérült lábam fáj. Még a dokkon sebesítettem meg, öt napja nem volt friss kötés rajta. Hirtelen felbukunk és a mélyen oldalra dűlő hajó valamennyi ablakán éles, fehér holdfény özönlik be vakítóan.
Vizet természetesen nem találunk, csak egy piszkos üres veder ejtett pillanatnyi boldog csalódásba mindkettőnket. Elhatároztuk, hogy nem eszünk több mogyorót, inkább éhezni fogunk az út végéig. Elhelyezkedünk megint a zörgő halmazon. Hideg van.
– Te honnan jöttél? – kérdezi rövid hallgatás után.
– Párisból. Lyonban cirkusznál dolgoztam, ők hoztak Avignonig traktorral, onnan gyalog jöttem Marseille-be.
Az egyik ablakon víz csapódik be. A mitológiában fordulnak elő ilyen kínok. Alattunk, mellettünk, mindenütt víz, de sós! és mi szörnyű szomjúsággal fekszünk a sok víz csobbanó lármája között.
Minden mozdulatra feljebb, majd lejjebb csúszik a lazult, gyűrött piszkos rongy, mely a seb felett páncélossá keményedett a száraz gennytől. A bokám dagadt és forró; feszítve lüktet. A mogyoróba ásva rengeteg por tapad a sebre, s úgy szúrnak, mint egy-egy tű.
A szél rövidebb-hosszabb zúgásokkal rohan el a hajó mentén. A láthatatlan valami megint bántóan csikorog.
– A korzikai erődítéseknél állandóan van munka, csak jelentkezni kell a Société-Thegnél.
– Úgy hallottam, sokan pusztulnak el, robbantják a sziklákat.
– Nem kell carte d’identité és rendesen fizetnek. Ez a fő. Hát, mit akarsz?
Nevetséges, hogy milyen skrupulusaim vannak. Éppen így kérdezhette Nagy Frigyes meglepett kíváncsisággal a katonáit: „Hát örökké akartok élni, kutyák?” Ahogy ez az erdélyi lakatos kérdezte tőlem: „Hát mit akarsz?”
A gép nagyot fúj, dobogni kezd, kihagy, erősen oldalt dőlünk, felettünk a kormánylánc súrlódik, aztán csörrenve megfeszül. Csikorgás.
A gép folytatja megszokott zaját. Dermesztő hideg van. A kezem olyan mint egy darab jég és nyirkos. Most jó lenne betakarózni valamivel. Milyen megváltó alvás esne itt, ha csak egy kicsit melegebb lenne és milyen sokáig lesz még délelőtt. Törjük és majszoljuk a mogyorót. Az óriási hajófenék siklik velünk az éjszakában. Hová? Minek… Émelyeg a gyomrom és a sebláz félelmetes forrósága borzongat.
– Te! Voltál már Pesten? – kérdezem hirtelen.
– Igen. Öt évig nevelkedtem egy nénémnél a Dohány utcában.
Budapest, Dohány utca. A Földközi-tengeren, az afrikai partok közelében, éjszaka egy hajófenékben. Ijesztően groteszk.
– A sziget, barátom! A klubházak zászlóit lengeti a szél, vidám tavaszi járókelők áradata és mindenütt muzsika…
Mintha egy nagy könnytelen nyomás engedett volna fel bennem, jótékony keserves zokogással úgy beszélek egyre fájóbb szívvel, tikkadtan, mohón, kihagyó lélegzettel, mintha minden érzésemet egyszerre akarnám elmondani, ami ennél a szónál feltolul bennem, éjszaka a Földközi-tengeren: Budapest. És az Erzsébet körút, ívlámpásan, porosan…
A Dunakorzó, az Angolpark… érzem, hogy ha világos lenne, akkor most megmutatnám neki annak a leánynak a fényképét.
Fekszünk az amerikai mogyorón…
Egy nagy sötét mozivászon áll előttem. És a retinámról élénk filmek vetülnek rá: kis budai vendéglők kerthelyiségei, kedves arcok, az Oktogon és a Keleti-pályaudvar, a fasori fék alagutat képző, összehajló, dús lombjai. Tudom, hogy érinthetetlenül puha ez a játékos sötét és mégis, mint csecsemő, aki mit sem tud a dimenziókról, kinyújtom a kezemet, hogy megfogjam a Lágymányost. Visszahullik a karom.
Hol van innen a Lágymányos? Hol van innen az a furcsa, szomorú, megbabonázott város, ahol az emberek már olyan régen alusszák járva Csipkerózsika évszázados álmát és ki tudja mikor ébrednek fel? Nem tudom, hogy mi az, ami fáj, talán honvágy, talán a magyar röghöz való könyörtelen determináltságom hirtelen reám hulló aszfaltos szomorúsága.
A Szent Anna-tóról beszél valamit mellettem, lehet, hogy már nagyon régen, lehet, hogy nem is nekem. A hajó óriási szíve egyenletesen zakatol és így elnyúltan, fenékbe zárt életünkkel, nosztalgiásan siklunk a Földközi-tengeren.
Szálkássá szikkadt égő torokkal érzéketlenül esszük az amerikai mogyorót és úgy rémlik előttem, mintha addig kellene itt kushadnunk, amíg fel nem faltuk ilyen monoton kínnal, darabonként törögetve az egész rakományt. Egy cigaretta parázslik fel zizzenve mellettem. A gazdátlan fénypont lassú ívben leereszkedik, olyan mint egy lankadatlan szálló tűzszínű, fáradt bogár. A sötét hajófenék rohan velünk az éjszakában.
És mi fekszünk az amerikai mogyorón.
