Néha komolyan irigyellek azért, mert szingli maradtál. Máskor persze nem, mert semmiért nem adnám a gyerekeimet. Azt hiszem, a világ legboldogabb édesanyja lettem volna, ha vadászó-gyűjtögető asszonynak születek a szavannán, a gondolkodási stratégiáim – majd erről írok egyszer – és az étkezési szokásaim is ehhez passzolnának, de a gyermeknevelési elképzeléseim is.
Ma minden művelt embernek kötelező elolvasnia Yuval Noah Harari izraeli történész Sapiens, illetve Homo deus című könyvét – kikerülhetetlen, a világon mindenki erről beszél. Harari igazi „out of box” gondolkodó, teljesen másképp látja az emberiség történetét, mint ahogyan azt megszoktuk.
Számomra nem újdonság, amit ír, évtizedek óta szenvedélyes rajongója vagyok Jared Diamond evolúcióbiológus könyveinek, aki már régen mondja, hogy a mezőgazdasági termelés és a letelepedés nem tett minket boldoggá. Ez volt az a bizonyos Pandóra szelencéje, amelyből kijött a háború, a betegség, a korai öregség és a halál. Hadd tegyem hozzá: és a megírt elvek szerinti gyereknevelés mint életeket megnyomorító, ám a társadalmi rendet és a pszichoanalitikusok magas életszínvonalát fenntartó rendszer.
A hagyományos életmódban a vadászók-gyűjtögetők hihetetlenül változatosan ettek, nem voltak kitéve tartós éhezésnek (nyilván nem az Északi-sarkon gyűjtögettek), nem éltek együtt sem az állatokkal, sem a kert végébe temetett halottakkal, de kutat szennyező kerti budijuk sem volt (értsd: nem fenyegették őket járványok), viszonylag kevés munkával hozzájutottak mindahhoz, amire szükségük volt. Nem volt vagyonuk, amit meg kellett volna védeniük, ezért a későbbi háborúk áldozatainak számához képest csak kevesen haltak meg erőszak következtében – a baleset volt a leggyakoribb halálok náluk.
Magasak voltak, egészségesek, sokáig éltek, és viszonylag kevés gyerekük született, mert kicsi volt a gyermekhalandóság. A gyerekeket hároméves korig hordozták, az egész közösség együtt nevelte, nem büntettek, de nem is tiltottak semmit – az új-guineai, vadászó-gyűjtögető bennszülötteknek szinte mindnek van gyerekkorában szerzett égési sérülése.
A gyerekek utánzással és mesélés révén tanultak – hatalmas lexikális tudásra téve szert: növények, állatok nevét és természeti törvények számunkra elképzelhetetlen mennyiségét, ősök és legendák könyvtárnyi emlékezetanyagát tartották fejben, és ami engem legjobban megdöbbentett: egy átlagos új-guineai bennszülött 12 törzsi nyelvet (ezek többnyire teljesen eltérő nyelvcsaládból származnak) beszél, és még legalább hármat „tud hallani”, vagyis megért.
Ma ismét fellángolt a vita arról, hogy miért nem szülnek a magyar nők. Én teljesítettem a háromgyerekes penzumot, de nem anyagi okok miatt nem szültem többet, hanem többé nem bízom magam a korszerű szülészeti eljárások mészárszékére: ha még egyszer a saját kényelme miatt valaki fel akarná vágni a hasamat, inkább kővel a nyakamban a Dunának mennék. Tényleg!
Végre a második gyerekem is érettségizik, kikerül a közoktatásból. A mai társadalmi státuszomban bárhol ki tudok állni magamért, kivéve az iskolai közeget. Tudom, a saját iskolás élményeim fájnak újra, mikor a tanárok szeme elé kell állni, de már annyi megaláztatást, megszégyenítést, kioktatást vágtam zsebre, ráadásul, ahogy nőnek a gyerekeim, fényesen igazolódik, hogy sokszor alaptalanul.
A zseniálisan okos fiamat annak idején értelemvizsgáló bizottság elé küldték, mert a tanító néni szerint csak fogyatékos lehet az az ember, aki nem rajzol elég szép sormintát. Meg is mondták, nem kell mindenkinek diploma, anyuka! Ezt sajnos elbukták: éppen egy isztambuli ösztöndíjat nyert el, a világnyelvek mellett remekül beszél törökül, és az egyik elit egyetem hallgatója.
Szüljön tehát az, akinek van hozzá idegrendszere vagy – mint a dédanyámnak – egy mademoiselle-je, aki helyette terrorizálja egész nap a gyereket, és neki csak a csókolgatás marad.