Egy színésznő mesélte: Vásárolni akart valamit, de az eladók egymással voltak elfoglalva, beszélgettek, nem törődtek a vevőkkel. A színésznő hangosan megkérdezte: Elnézést, nem ismernek meg? Az eladók elkezdték figyelni, majd kivirult az arcuk. Csak nem a művésznő? Nem, nem, mondta a művésznő, én vagyok a VEVŐ.
Gyűlnek a tapasztalataink a szaporodó „rossz közérzetről”. Nem mai jelenség, hogy emberek unott és közömbös arccal ülnek a járműveken, folyamatosan panaszkodnak időjárásra, közlekedésre, mindennapi ügyekre. Túlzottan hevesen reagálnak egy-egy nézeteltérésre. Unják (utálják) a munkájukat, s ezt éreztetik is az ügyfelekkel.
Nem szeretem hangsúlyozni, hogy ez az állandósult rossz közérzet hungaropesszimizmus lenne. Pedig az, mert mi magunk találtuk ki, ebben lubickolunk, aki ki akarna evickélni, azt gyanúsnak ítéli a közösség. Ezért indítottam el a „hungaroptimista” programot, amellyel csak annyit szeretnék sugallni, hogy a mindennapi életünkben legalább annyi kellemes esemény, hogy ne mondjam, öröm is van, amit csak észre kell venni. Persze, panaszkodjunk, ha ez jólesik, de azért ne feledjünk el örülni sem. Élni el ne felejtsetek, üzeni egy korábbi püspök.
De miért szólok erről a lap nyelvi rovatában? Azért, mert mind a pesszimizmus, mind pedig az optimizmus kommunikáció útján terjed. Lássuk csak! Hogy vagy? Ne is kérdezd, borzasztóan! Mint a szegény ember gazdag városban! Mint aki egy lóval szánt! Hát hogy lennék, ha meghalunk! De lehet így is válaszolni: Kösz, megvagyok. Remekül. Nézd, örülni kell annak, ami van. Kicsit furcsa, hogy a közömbös vagy optimista válaszok jóval ritkábbak, mint a pesszimisták.
A pesszimizmus (borús hangulat) elsősorban kommunikációval terjed: panaszkodás az életre, az időjárásra, a családra, az iskolára, az orvosi ellátásra, a munkahelyre, a főnökre, az ellátásra, a tömegközlekedésre, a politikára… Tetszés szerint folytatható módon.
Megfigyelték, hogy Magyarországon soha nincs jó idő. Ha kánikula van, még a meteorológus is borzalmas, elviselhetetlen hőségről beszél, az orvosmeteorológus (egyáltalán mióta van ilyen?) felsorolja az összes betegséget, amelyet a kánikula kiválthat. A műsorvezetők rádupláznak: ki ne menjünk a napra, ivóvíz nélkül el ne menjünk otthonról, nehéz órák várnak a szív- és érrendszeri megbetegedésben szenvedőkre. Az izgatás után megnyugtatnak, hamarosan enyhül a hőség.
Azután ránk tör a hideg, a két előbbi „szakember” ismét borzalmakról beszél, de egy kicsit megnyugtat, jön már a felmelegedés, amely mindent megold. És azután kezdődik minden elölről… Ha a mindennapi nyelvhasználatot és a tömegkommunikációt elemezzük, gyakorlatilag nincs jó idő Magyarországon.
Vajon mit szólnának ehhez Ázsiában, Afrikában, Amerikában, a monszunok, tornádók, hurrikánok világában és az állandó negyvenfokos hőségben élő milliók? Ez a szokásunk hungaropesszimizmus a javából, mert egy több mint száz éve gyűjtött népdalunkban is szerepel, ekképp: „Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha nincs jó idő, mindig esik az eső.” (Komáromi kisleány kezdetű magyar népdal; 1912-ben Bartók Béla gyűjtötte a Bereg vármegyei Dercenben.)
Kultúránkban létezik tehát a hungaropesszimizmus, mindennapi nyelvhasználatunkban folyamatosan, szinte kötelező jelleggel megjelenik. Aki nem hiszi, ücsörögjön kicsit egy ügyfélszolgálaton, álljon sorba hivatalban, várakozzon egy autóbuszra. Mondhatják, de igazunk van, tényleg fölöslegesen kell sorba állni, várakozni, nem megfelelő az ellátás, kiszolgálás. Lehet ebben is igazság. És mi oldódik meg attól, hogy erről folyamatosan panaszkodunk?
