Régóta rángatják a reformokkal a magyar oktatásügy hajóját, az azonban méretéből adódóan nehezen mozdul. Az elmúlt évtizedekben – ebbe beleszámíthatjuk a szocializmus egynémely évtizedét is – már tucatnál is több született belőle, nem mellékesen ezeket ugyanaz a gárda alkotta meg, mert kis országban kevés a szakértő. Ugyanezek a szakértők, miután felvették a reformokért a pénzt, beülnek a tévéstúdióba, és szakszerűen megkritizálják a magyar oktatást. Pedig ők is felelősek azért, hogy a tanárok egyre rosszabbul érzik magukat a bőrükben.
Megszólalni, nyilvánosság elé állni azonban nem mernek, mert azonnal megkapják: az iskola a demokráciára nevelés terepe, a diákoknak jogaik vannak, azokat tiszteletben kell tartani, a tehetséges pedagógus pedig nem panaszkodik, hanem megoldja a problémákat. Miközben a terep egyre nehezebb, segítséget, támogatást, társadalmi és szakmai rokonszenvet nem remélhetnek.
A Lugasban október 27-én az Osztályharc című írásban feltettük a kérdést: ki áll ki a tanárokért? Az írásból az derült ki, hogy joggal érzik: magukra vannak hagyva. A szakmai kamara és a szakszervezet, miközben elismeri, hogy a helyzet egye rosszabb, bevallja, hogy ismeri a tanárok mindennapi problémáját, s azzal védekezik, hogy értékvesztett világban a tudásnak sincs értéke, ezért alacsony az iskola és a tanári pálya presztízse. A megoldáshoz a pénz magában semmit nem ér. Szembe kellene nézni a valós problémákkal, csakhogy erre nem látszik esély. Az iskola nálunk nem szakmai, hanem egyértelműen politikai kérdés.
Az Osztályharc megjelenése után vártuk, hogy megszólaljanak a pedagógusok, elmondják, hogyan látják a helyzetüket, ugyanis belátásuk és együttműködésük nélkül nincs reform, amelyik eredményes lehet. Voltak, aki megszólaltak. Szomorú, hogy ehhez ma bátorság kell. Következzen Goór Judit levele. Ha ettől nem is nyílik ki a felelősök szeme, legalább az olvasó képet kaphat arról, hogy érzi magát ma egy évtizedek óta oktató magyar pedagógus:
„Végre valaki beszél a szőnyeg alá söpört problémákról és a pedagógushiány valódi okairól. Hát akkor legyünk még őszintébbek, a kamara, a szakszervezet, a szakszolgálat és a felsőoktatás hozzászólása remekül illusztrálja, milyen segítséget remélhetünk tőlük. Már megint elmagyarázzák nekem, a vén tanárnak, hogy mit csinálok rosszul, mi a mulasztásom, és már harminc éve ugyanúgy szól a nóta. Nem értem, ha minden bajnak az oktatás hagyományos és poroszos jellege az oka, ha nem változtak a munkakörülmények és a szakma infrastruktúrája, harminc éve nincs módszertani megújulás, akkor mit csinált eddig a kamara, a szakszervezet, a szakszolgálat és a felsőoktatás? Megmagyarázott mindent. A kisebbik baj, hogy számomra nem jelent támpontot a véleményük. Az a gyanúm, a kijelölt irány a fiatalságot sem győzi meg arról, hogy érdemes a pedagóguspályára lépni.
Nekem, aki megmaradtam pedagógusnak, állandóan változnom és alkalmazkodnom kellett. Felvetődik a kérdés, vajon mit kell még elvárni tőlem, miközben a diákokkal szembeni követelmények egyre csökkennek? Továbbképzésre megyek, nyugdíj előtt néhány évvel, fogom is alkalmazni, amire megtanítanak, de továbbra sem tudom a felszínességet és az alapvető hiányosságot másságnak és értéknek feltüntetni. Nem vagyok rá képes, hogy a megosztott figyelem fejlettségét dicsérjem a gyereknél, amikor egy dologra sem képes koncentrálni. Örülök, ha tud gyorsan reagálni, nyüzsögni és szerepelni, de ha nem celebet akarok nevelni, hanem állampolgárt, családtagot és munkaerőt, akkor bizony egyéb erényekkel is büszkélkednünk kellene. Csoport- és projektmunkával változatossá lehet tenni az órát, de történelmi forrásokat és verset elemezni, matematikai feladatot megoldani, az érettségi követelményekkel szembenézni az ő egyéni teljesítménye és felelőssége lesz.
Nem reagált az iskola arra, ami a világban megváltozott? Szerintem meg túlzottan, elvtelenül és rosszul reagált. A követelmények hiányával. Mert egykor eldöntötték, hogy itt tömegeknek kell érettségizni, diplomát szerezni, ezért demokratizálták az értékelést. Az érettségi elégségeshez nem kell több, mint az összpontszám 25 százaléka. A tanárra valakik ezt rákényszerítették. És úgy látszik, nincs visszaút. Az általános műveltség után magának a műveltségnek a létjogosultsága is kérdéses, teljes összhangban azzal, hogy nemzeti kultúra sem kell, mert nemzetre sincs szükség. Az oktatási tartalmat, úgy tűnik, a magyar szakszervezeti vezető is a sok figyelemzavaros és különféle stimulánsoktól függő diákra való tekintettel állítaná össze. Lehet még lejjebb is. Nem lesz egy kicsit balesetveszélyes a jövendő társadalma? Behódoltunk a digitalizációnak, ahelyett hogy átvettük volna fölötte az uralmat. Ha egy új eszköz megjelenik, még nem indokolja a régi, kidolgozott pedagógiai módszerek elvetését. Gyorsan változó szokásoknak, divatoknak nem kellene odadobni kiskorú embereket. Passzív médiafogyasztó, médiától formált, beszélni nem tudó emberre nem épül kultúra és civilizáció. A 80-as évek óta nem történt más, mint a poroszosnak tartott régi oktatási rendszer lerombolása, és helyette nem épült fel az az új, amelynek a mibenlétéről nagyon nagy a határozatlanság és a bizonytalanság. Senki sem mer konzervatív lenni.
Mi a megoldás? Ugyanaz, ami gazdasági téren. Kitekinteni Európán túlra, majd kialakítani és vállalni a magyar utat. Akkor is, ha jogszabályokat kell megváltoztatni. A reform visszatérést jelent valahová. Szükség van rá. Akkor is, ha ezért újabb támadások jönnek. A robotikát nem bízhatjuk sem a robotokra, sem a számítógépes játékokon iskolázott szenvedélybetegekre. De ha nagyon okosak leszünk, akkor sem dőlhetünk hátra, mert marad még legalább egy feladat: nemzetként fennmaradni. Nincs olcsó megoldás.”
Szerényi Gábor rajza
Részlet egy másik levélből (Szolga Ferencné): „Nagyon szépen kirajzolódik a magyar oktatásügy vezetőinek hozzáállása a kérdéshez. Csak egyetlen véleményt tennék szóvá, nevezetesen azt, hogy az a pedagógus nem bír a diákokkal, aki nem tud tekintélyt tartani. Kérdeném én a nyilatkozóktól, miért vernek orvosokat, mentősöket, ölnek meg hivatalnokokat a kötelességük teljesítése közben? Vajon nem azért, mert a társadalom egyre mélyebbre csúszik?”
És végül, de nem utolsósorban az Osztályharc vitára ösztönözte a Facebook társadalmát is. Varga Mária gyakorló tanár és Kelen Károly, az egykori Népszabadság újságírójának levélváltása jól példázza, hogy esély sincs egyelőre a közmegegyezésre, és nemhogy a megoldás, még a probléma felvetése is indulatot szül.
Kelen mindvégig kitart amellett, hogy a diáknak igaza van, valamint Vekerdy Tamás pszichológus liberális oktatási, nevelési elvei előremutatóak, ez a probléma megoldásának helyes iránya. Szerinte a tanár, aki nem tud rendet tartani, nem odavaló. És nem azzal tart rendet, hogy fegyelmez, hanem azzal, hogy tanít. Vannak nehéz pillanatok, írja, de még drog is kevesebb van ott, ahol jó tanárok irányítják a tanulást. Aki nem így gondolkodik, az másik univerzumban él, ő viszont a szabadság, a demokrácia és az egymás tiszteletére épülő együttélés univerzumában, amelyben a gyerek bátran él a jogaival, és mert nagyon kevés frusztráció éri, nem él vissza velük. Többek között azért, mert így megtanulja tisztelni más – a többi gyerek és a tanár – jogait is.
Aki jól tanít, nem nagyon szorul rá a büntetésre, mert nem lesz miért büntetnie.
Varga Mária szerint azonban azok, akik kívülről kritizálják az iskolát, és elmondják, hogyan kellene tanítani, tíz perc múlva sírva rohannának ki, amikor szembesülnek a valósággal, amit ő igazán jól ismer, hiszen az ország legszegényebb régiójában tanít. Ott, amerre a megmondóemberek nem járnak. Az utóbbi öt-tíz évben a Vekerdy-féle liberális megmondók miatt jelentősen megváltozott a helyzet. Elhitetik a gyerekkel, hogy ő a világ közepe, mindenki más kiszolgáló személyzet, akikkel kénye-kedve szerint bánhat.
A leginkább viselkedészavaros gyerekek szétverhetik az órát, alázhatják a tanárt, mert utóbbinak nincs semmi a kezében, hogy rendet tegyen. A tanár is ember, lehetnek rossz napjai, lehet, hogy nem tökéletes a módszere, de ez nem ok arra, hogy tomboljanak az óráján. A diákra viszont csúnyán sem nézhet a tanár, mert azzal életre szóló sérüléseket okoz. Csakhogy a gyerek lelke nem attól sérül, ha büntetik, amikor helytelenül viselkedik. Nem sérül akkor sem, ha igazságtalanságok és nehézségek érik, mert éppen a nehézségektől edződik. Sérül azonban, ha hamis képet festenek neki a világról, ha azt érzi, hogy mindenhez joga van, ő tiszteletet követelhet, de másnak nem kell ezt megadnia. Szép nagy kihívás, hogy ezektől a tévtanoktól megszabaduljunk, és normális középutat alakítsunk ki, írja Varga Mária.
Tényleg az.
