Aztán 1956. január 20-án és a további estéken a Nemzeti Színházban tüntetéserővel éltették Illyés Gyula Dózsa Györgyét, amelyet Gergely Sándor (író) suttogva kommentált Rákosi Mátyásnak. De kellett-e értelmezni, amikor a második felvonás záró pillanatában Bessenyei Ferenc Dózsája hirdette a harcot: „…föl, föl, magyarok, föl egy új reményre! / Egyszerre két szabadságot nyerünk: a múltunkért, a jövőnkért – gyerünk!” És esténként ezer ember zúgó tapsa éltette a színészt, az írót és az előadást. S a Fáklyaláng Kossuthját is alakító Bessenyei áradó lélekkel mondta szerzőjének: „Gyula! Forradalmat csinálunk!”
Az előző években kétszer is leállították a Galilei próbáit (1954; ekkor Major játszotta volna, s újra: 1955 tavaszán). Lukács György cikkével Moszkvának is tetszően elnémíthatták Az ember tragédiája sikerszériáját, s Bartók A csodálatos mandarinja is szenvedte anatémáját. De 59 pártos értelmiségi 1955 őszén a központi vezetőségnek címzett memorandumában néven nevezte a tűrhetetlent. S bár az aláírók javával visszavonatták az aláírást, de a XX. kongresszus Budapestre szivárgó tételei hétről hétre hőkölésre kényszerítették Rákosit, majd a mikojani retúrral Moszkvába röpítették. Így a bátorodó közélet s a Petőfi Kör vitái nyomán a bolsevik hatalom egyre gyöngült, ennek jeleként 1956 szeptemberében a Nemzeti Színházban újra színpadra kerülhetett Madách Imre drámai költeménye, és az Operaház Bartók Béla színpadi trilógiájával kezdhette az évadot (IX. 12.). Németh László Galileijének próbáit is újraindíthatta Gellért Endre, aki a színházi gondokról nyilatkozott a Szabad Népben – az idő jeleként, mert nem Major Tamást kérdezték. Gellért szélesebb szellemi horizontról, a nemzeti hagyományok mélyebb éltetéséről is beszélt. Egyre hevesedett a művészi-szellemi élet: Losonczy Géza a Művelt Népben a XX. kongresszus jegyében a „49–53 közötti hibák” tisztázását szorgalmazta; a színházi szövetség szeptember 21-i ülésén azon tanakodtak, ki hívta haza Páger Antalt. Páger ellen Lipótvárosban tüntettek, s egy belügyi jelentés szerint Major Tamás tárgyalt Nemzeti-beli szerződéséről. Ám Major tudta a leckét, aligha gondolt szerződésre, de két hivatalnokkal Kállai Gyula kulturális államtitkár bizalmasaként valóban beszélt a Gellért Szállóban a sorsára váró színésszel. Barátsága okán talán Major arról is értesült, hogy ÁVH-s közvetítéssel márciusban Kállai írta a hazahívó s garanciákat biztosító levelet az Argentínában élő Págernek. A főiskolán Csurka István hangolásában a diákság is lázadt Simon Zsuzsa rektor sztálinista szelleme ellen; a Művelt Nép antiszemita, fasiszta szervezkedésről írt, ám az újabb gyűlésen a főiskola DISZ-szervezete visszautasította a rágalmakat, Simon Zsuzsa és Berg Hédi párttitkár pedig önkritikát gyakorolt.
Utcai plakát a színházi élet bolsevik élembereiről – bár Apáthy Imre éppen Major áldozata volt
Ernyedt a zsarnokság, erjedt a színházi élet: október 6-án a Rajk-temetés hangulata este a József Attila Színházban folytatódott, ahol Gáli József Szabadsághegy című darabjának előadásán egy család sorsában a Rákosi-kor alvilági, hazug és embertelen tényei sűrűsödtek. A bemutatón hívei és egyetemisták körében megjelent Nagy Imre, s az előadás végén a fiatalok vállukra emelve éltették a 26 éves szerzőt. Darabjának főszerepét, az Anyát vendégként Gobbi Hilda alakította néhány estén, mert a forradalom után nem játszották, Gálit letartóztatták, és a siralomházból csak a nemzetközi tiltakozás mentette ki 1957 nyarán. A Nemzeti nagyszínpadán Major a korábban tiltott Háy Gyula-darabot, a Varró Gáspár igazságát próbálta. Időközben viszály robbant ki a Major családban, mert bátyja, dr. Major Ákos a XX. század (i)gazságszolgáltatásának egyik mintaembere, közölte Tamás öccsével: elvállalta a letartóztatott „Kádár elvtárs” vallatójának, Farkas Vladimirnek és társainak védelmét. Galilei: inkvizítorok az életben és a színpadon: egy-egy mondat is gyúanyag volt a nézőtéren. Bessenyei alakításában a dráma az emberi-értelmiségi lét jelenkori, katartikus előadásává hevült az október 20-i bemutatón. Színészi hivatásának üdvözítő napjait élte Bessenyei: 21-én újra Galilei kálváriáját szenvedte, másnap, 22-én pedig a Dózsa György 46. előadása következett. S még ezen a napon az egyetemisták kérték: másnap délután szavaljon a Bem-szobornál.
Másnap, 23-án délben a Blaha Lujza téri épületben Major még dolgozott a Háy-darabbal, de A salemi boszorkányok olvasópróbájáról kilépve a kiskapunál a színészek MEFESZ-tábla alatt vonuló fiatalokat láttak, s néhányan, köztük Sinkovits Imre is, csatlakoztak hozzájuk. A Petőfi-szoborhoz meneteltek, ahol Kuczka Péter író megkérte a színészt: „Imre, szavalj valamit!” Sinkovits felsietett Petőfi téri lakásukba, világos ünnepi öltönyt vett, felesége, Gombos Katalin kokárdát tűzött a szíve fölé, s Ady- és Petőfi-kötettel rohant vissza a térre. Sinkovits ötvenhatos naplóját idézzük: „…lassan csend lett, s elkezdtem. Először Batsányi »A franciaországi változásokra«, majd a »Látó« című versét mondtam el, utána Petőfi »Feltámadott a tenger«-t, »Kutyák és farkasok dalát«, s a forradalom versét: Ady Endre »Fölszállott a páva«. Végezetül a »Nemzeti dal«-t! Megrázó volt, a több ezres tömeg velem együtt visszhangozta: A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk!!! Gyönyörű volt. Életemben ezt a csodálatos érzést még nem éreztem. Utána még felolvastam a MEFESZ kiáltványát és az egyetemisták pontjait.” A napló jelszavakat is sorol, melyeket skandálva a népáradat vonult: „Függetlenség, Szabadság! / Magyar–lengyel barátság! – Nem állunk meg félúton / Sztálinizmus pusztuljon!” S azt is feljegyzi: „Az iparművészek hatalmas lengyel címert vittek.” A Bajcsy-Zsilinszky úton: „…futva érkezett 2 nyurga növendék sebtiben készített Kossuth címert tartva fejük fölé. Kitört az ordítás: Kossuth címert akarunk!” Sinkovits feljegyzéseiben a Bem térig már nem ért el, ahol Bessenyei, befejezvén a Szózatot, a Galilei előadására indult, s folytatásra kérte társát. Ám a forradalom természete: eljön a pillanat, mely elsöpri a poézist. Költői igék helyett a nép politikáért kiált. Sinkovits Imrét már nem akarták hallani a Bem téren, s este a Parlament erkélyén is hiába szólt volna költőkkel, az emberek Nagy Imrét követelték. Így a színész fénymesternek váltott, egy asztali lámpával alulról ő világította meg a politikust.
A Katonában a Galilei-per stációit élte Bessenyei, s a kinti zajok visszhangozták a nap mámorát és riadalmát. A rádiónál már ÁVH-s brigádok lőtték az embereket, miközben a Nemzeti Ármány és szerelem előadásáról kilépő nézők az odavontatott Sztálin-szobor roncsán ámulhattak. S ha szünetelt is a játék az épületben, a téren nagy spektákulum élt: két napon át hidegvágóval, kalapáccsal szeletelték a Mikus Sándor-i zsarnokmonstrumot.
Keveset tudunk a Nemzeti következő napjairól; volt, aki bement verset mondani a parlamenti rádióba, Mészáros Ági megtagadta; Sinkovits Imre párjával éppen hogy elkerülte a csütörtöki vérengzést. Híreket hallgatva, élelmiszerért szaladgálva, telefondisputákban tanakodtak a bizonytalanról, mert a nyilatkozatok, intelmek, tiltások, rádiós hazudozások és Szabad Európá-s hevítések árjában a bizonyosság jeleire várakoztak a színháziak, ahogy sok millióan az országban. Október 29-én 15 óra 33 perckor a Kossuth rádióban Mészáros Ági kiáltása visszhangzott: „Ebben az országban csak úgy élhetünk, ha mi, magyarok magunk intézzük sorsunkat. Ezt csak abban az esetben tudjuk, ha a szovjet csapatok elhagyják hazánkat!” Mozgósító szózatnak is tekinthetjük szavait Budapesten, mert például Debrecenben Mensáros László, Miskolcon Nagy Attila már mélyen élte a város forradalmas eseményeit.
Október 30-án a fővárosban cselekvéssé érett a helyzet, így a Nemzetiben is. Merő hazugság, amit Major Tamás állít (Koltai Tamás: Major Tamás – A Mester monológja, 1986), mely szerint a Nemzeti társulati ülésén Darvas Iván „golyószóróval az oldalán” jelent meg. Valójában a Madách Színház röpiratát vitte és olvasta fel Darvas, amelyet kisebb javításokkal a Nemzeti együttese is elfogadott. Itt nincs hely, hogy a Major-könyv hamis állításait, gyakran rágalmait javítsuk, mert hazugságfolyondárjának tisztítása könyvet igényel.
A Nemzetiben éles és szelídebb viták s a 14 tagú forradalmi testület megválasztását követően a színháziak java átsétált a szövetség Kertész utcai központjába (Fészek), ahol a budapesti színházak képviselői a forradalmi bizottság személyeire szavaztak, melynek tagja lett Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre is, aki nem volt jelen a gyűlésen. Darvas Iván és Bessenyei Ferenc a parlamenti stúdióba ment az itt elfogadott nyilatkozattal, melyet a Nemzeti művésze magnóba olvasott, s még aznap este elhangzott a rádióban. Tizenhárman jegyezték a memorandumot, köztük Palló Imre, Lukács Miklós az Operaház képviseletében, Szőts István a filmesek, Szabó Sándor és a később besúgóvá lett Szakáts Miklós a Vígszínház nevében. A szovjetekkel való egyenjogú kapcsolatokat, az általános és titkos választásokat, az ÁVH-s vérontók bírósági felelősségre vonását szorgalmazva az ország színészeit szólították a kapcsolatok erősítésére, kérve a folyamatos tájékoztatást.
A Köztársaság téri véres események sodrában a demokrácia győzelmét is hirdeti a 30-i, keddi nap. Nagy Imre 14.28-kor a rádióban bejelentette: az egypártiság megszűnik, és: a „koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezett” kormányzás szerint irányítják az országot. Az intézmények, szervezetek pártirányítás helyett a társadalmi együttműködés jegyében dolgozhattak. A színháziak sztrájkja változatlan. Október 31-én a szövetség forradalmi bizottsága nyilatkozott: „politikai vétkek terhével” némely vezetők nem akarnak távozni! Másnap, november 1-jén a Nemzeti társulati ülésén bejelentették: bizottmányi szólításra Major Tamás direktori posztjáról telefonon lemondott. Ebből két tény következik: valamennyi eddig megjelent annales hibásan írja, miszerint Major 1945–1962-ig volt a színház direktora. Valójában közakaratból Major igazgatósága több hónapra megszűnt. Major Gellért Endre és Marton Endre főrendezők nevében is lemondott, amihez nem volt joga. Ezt ő is tudhatta, de szándéka vélhető: bénítani a művészi munkát.
Illyés Gyula nemrég megjelent naplója (Atlantisz sorsára jutottunk) számos fontos, Nemzetire utaló adata között Gellért méltatlan helyzetéről is szól. A sokat említett, de soha el nem beszélt Major–Gellért-feszültség művészi, emberi, erkölcsi vonása mellett itt világlik: Gellért a forradalom híve, Major pedig bolsevik vakságából nem engedett. A Nemzeti együttese a november 1-jei ülésen a művészeti vezetést bizottságra bízta, tagjai: Szörényi Éva, Juhász József és Bessenyei Ferenc. Munkához se kezdhettek, mert a hősies ellenállást is eltiporva a november 4-ét követő napokban a szovjet tankoké lett a főszerep. Az épület súlyosan megsérült. Kiváló színészek menekültek Nyugatra: Ferrari Violetta, Szörényi Éva, Rajczy Lajos, Juhász József mellett tucatnyi műszaki is távozott az országból.
Keserves tápászkodás: Bessenyei, Sinkovits, Raksányi Kutya, Somogyvári Pál élelmiszerszerző hadműveleteket szervez. A társaknak sokféleképp segítenek: Makláry Zoltán például új otthonra szorult, mert az EMKE-házban kilőtték a lakását. A szövetségben folyamatosan a tennivalókat listázták. Sinkovits Imre jegyzetei nyomán körvonalazódik: a színházakban, a főiskolán és a szövetségben is szuverén szellemi és szervezeti élet jegyében tervezték átalakítani a művészeti életet. A Nemzeti Színházban új, 14 tagú testületet választottak a december 1-jei szavazáson; Major Tamás 96 voksból egyet kapott, tán saját magától. A kormány december 3-án visszaállította a régi vezetők státuszát, de Major szimata távlatosan működött: nem kérte vissza posztját. A KGB felügyelte Kádár–Marosán–Biszku-vezetés pufajkásainak terrorja tombolt; sortüzek, letartóztatások; rémuralom országszerte, de még Bessenyei, Sinkovits az éltárgyaló a hivatali alkalmakon.
December 12-én reggel rendőrök (?), pufajkások (?) szállták meg a színházat, majd délelőtt a társulati ülésen bejelentették: a Nemzeti szellemi vezetését írói kollégium veszi át (Illyés Gyula, Illés Endre, Tamási Áron, Németh László, Karinthy Ferenc). Az is bizonyossá lett, hogy a Fáklyalánggal nyit a Katona-kamara. A Nemzeti intézőbizottsága 12-én délután a Parlamentben Kállai Gyulával találkozott: „Sok mindenben nem értettünk egyet, de egyet megértettünk: jó lesz nem ugrálni” – írta naplójába Sinkovits.
Előző nap (11-én) a Központi Munkástanács vezetőit a Parlamentben letartóztatták, és betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, melynek Bessenyei Ferenc is tagja volt.
Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának ülésén pedig Major Tamást az értelmiségi bizottság tagjává választották.
*
Utóirat: Egykori párizsi életemben a Bibliothéque Nationale-ban, Gérard Philipe emléktárlatán kétoldalas javított gépirat tűnt elém: a varázslatos színész írta a francia művésztársadalom röpiratát, a magyar függetlenség védelmét kiáltotta világgá. Tardos Tibornak Yves Montand elmondta, miként értesültek a forradalomról: forgatási szünetben ebédeltek, s a tévére pillantva látták a budapesti rémképeket. Szovjet tankok, összeomló házak: „Mintha fejbe vágtak volna minket. Nem szóltunk, csak nyekeregtünk. Egyszerre Gérard Philipe valami leírhatatlan mozdulatot tesz. Úgy fejezi ki a budapesti helyzetet, hogy hátulról nyakon csíp egy elképzelt személyt, elkezdi püfölni a gumibotjával, azt ordítja a fülébe: »Boldog leszel, hallod-e, még ha beledöglesz, akkor is!« Az elpüfölt alak a magyar nép, a gumibotos pedig a szovjet megtorló hadsereg.” (Irodalmi Újság 1987/1.)
