Úgy látszik, a populizmus kifejezés mögött rejlő sokféle tartalmat, amelyet főleg a „progresszív” társadalomtudomány és az ennek emlőiből táplálkozó újságírás gyömöszölt be oda, ugyanezen haladó társaság nem képes sem elengedni, sem megemészteni. A megemésztés hovatovább a megnyugtató értelmezést és meghatározást jelentené, amellyel balliberális történet- és társadalomkutatók sokasága próbálkozik az utóbbi évtizedekben. Részeredményeket értek el, de mindeddig távol vagyunk mind az átfogó definíciótól, mind pedig egy részletes populizmuselmélet kidolgozásától.
Arról pedig még kevésbé lehet beszélni, hogy ugyanezen értelmiségi kör a legcsekélyebb mértékben is el tudná fogadni a populizmusnak azt a nagyon egyszerű meghatározását, amely szerint az nem más, mint a népben-nemzetben gondolkodás. (Ez Veres Péter kedves kifejezése volt, de a mai művelt ember nem tőle ismeri, hanem Esterházy Péter szellemesnek tartott, valójában inkább szellemeskedő megjegyzéséből. E szerint, ugye, inkább alanyban-állítmányban gondolkozzon az író, ne pedig népben-nemzetben.)
Pedig a népi, nemzeti és a – legalább kulturális értelemben vett – keresztény önazonosságunkhoz való ragaszkodás napjainkban Európa megmaradásának legfontosabb feltétele, és ahogy a jelenkori népvándorlás kilátásai jelzik: talán utolsó esélye.
Frank Füredi kitűnő könyve (A célkeresztben: Magyarország. Budapest, 2017) részletesen bizonyítja, hogy viszont éppen ez az önazonosság az, amit a mai európai kultúrharc során a nyugati „fősodor” kérlelhetetlenül támad. Amit kárhoztat, és legyőzni akar, amikor populizmusról beszél. Populizmus az, amit a neoliberális, globalista antipopulizmus elutasít.
Az utóbbi évek története Európában és az Egyesült Államokban is a populistának bélyegzett népi-nemzeti politikai erők folyamatos erősödéséről szólt, ami a legutóbbi nemzeti választásokon is megmutatkozott számos országban. Ha így megy tovább, akkor jövőre, az EU-parlamenti voksoláson tetőzhet az ár: a 2019-es tavasz a „népek tavasza” lehet. Ez pedig stratégiai fordulatot hozhat az európai politikában. Átalakulhat az unió vezetése, megnövekedhetnek a nemzetállami és regionális érdekérvényesítés esélyei.
Ezután a magára találó európai politika a nemzetek létérdekeit szolgálva távol tarthatja az Európán kívüli tömeges migrációt, és gyökeres kulturális fordulathoz nyújthat ösztönzést. Ennek során megszűnhet a nemzeten túl már az embert is lényegi szinten, antropológiájában megtámadó posztmodern liberalizmus egyeduralkodó helyzete, s az európai ember visszafordulhat a megtartó hagyományhoz és normalitáshoz. A nemzeti megmaradás belső feltételeit igazából ez teremtheti meg újra.
Mindezt a populizmusellenes értelmiség részben érti, részben zsigerileg érzi, és persze nem fogadja el. Mégsem lehet – gondolhatják –, hogy mire a 68-as nemzedék hatalma és befolyása végre kiteljesedett, máris ekkora veszély fenyegesse. Lehetetlen, hogy amikor a megvetett nemzeti kereteken sikerült olyannyira felülemelkedni, hogy elérhető távolságba került az európai föderáció utópiája, s már látszanak az örök baloldali álom, egy „új embertípus” körvonalai, amikor már a család „elméleti és gyakorlati” megsemmisítése is jól halad (ahogy Marx óhajtotta a 4. Feuerbach-tézisben), épp akkor szóljanak közbe a múlt visszahúzó erői. Mely visszahúzó erőkön tulajdonképpen a nyíltan megvetett népakaratot, a demokrácia fránya módon előmerészkedő leglényegét értik.
S mivel a populizmus szakadatlan csepülése nem vezetett eredményre, s a népek-nemzetek önvédelmi ösztöne továbbra is működik, ezért érvénybe lép az a Churchillnek tulajdonított mondás, hogy amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére. Ezzel függ össze a baloldali populizmus lehetőségének lázas keresése elméletben és gyakorlatban. A világelit érezhetően nem bír a jelenséggel, se kiköpni, se lenyelni nem tudja (hogy populista módon fejezzük ki magunkat).
Tény és való persze, hogy az első populista mozgalmak – a XIX. század végi amerikai farmermozgalom vagy az orosz narodnyicsesztvo – számos baloldali törekvést megfogalmaztak, amidőn az állam pártfogásába ajánlották a liberális szabad versenyes kapitalizmus vidéki kárvallottjait.
Később, a XX. század egész folyamán is számos populista mozgalom, politikus vagy szellemi ember hirdetett jellegzetesen baloldali eszméket, képviselt a kisembernek az elnyomó elitekkel szembeni védelmét szolgáló törekvéseket. A magyar népi írói csoport is mint politikai mozgalom, különösen egyes korszakaiban, leginkább baloldali demokrata irányultságúnak volt mondható. Az úgynevezett harmadik világ országaiból, kivált Dél-Amerikából, számos jellemző példáját említhetnénk a baloldali populizmusnak.
A legutóbbi években pedig leginkább a görög Szíriza nevű mozgalom volt az, amelynek láttán felcsillant a populista hullámot a maguk érdekében meglovagolni kívánó balliberálisok szeme: lám, lehetséges baloldali populizmus, amely mentes a „nacionalizmustól”, attól az eszmevilágtól, amelytől úgy félnek, mint ördög a szenteltvíztől.
Csakhogy ebben tévednek: nem lehetséges antinemzeti populizmus. Az említett történeti példák mindegyike olyasfajta gyökeres, „grassroots” mozgalom volt, amely szerves jellegénél fogva nem is tudott volna más lenni, mint népi és nemzeti. De nemcsak adottságai miatt, hanem tudatos ideológiai törekvéseiben is minden populista mozgalom a természetes elemi közösségformákra építkezett, amelyek között kiemelt jelentőséget tulajdonított a családnak és a hagyományos népi közösségnek. Ez a közösség a populista mozgalmak számára a nemzeti kiteljesedés alapja, vagyis a magyar népiek szavajárásával élve a nép nemzetté emelése a valódi népi, tehát demokratikus politika célja.
Ami pedig a görög Szírizát illeti, ez a mozgalom a kormányra kerülése után feladta addig hirdetett népi (populista) elveit, szolgaian elfogadta a nemzetközi pénzügyi szervezetek diktátumát, s ezáltal nemhogy megvédte volna az ország függetlenségét, hanem bűnrészessé vált a felszámolásában.
E kudarc ellenére a „mainstream” társadalmi gondolkodás műhelyeiben folytatódik a baloldali populizmus projektjének hol ötletszintű, hol elméleti megfogalmazási kísérlete. Az idei tavaszon a magyar választások sokkhatása alatt olyan baloldali internetes oldalak, mint a Mérce vagy az Új Egyenlőség vették elő újra a témát, s tették kiterjedt eszmecsere tárgyává. A hozzászólások közül talán egyedül Paár Ádámé tartalmazta az óvatos felismerést, hogy internacionalista alapon nem biztos, hogy lehetséges sikeres populista alternatívát állítani.
A nemzeti eszme azonban mindig is rettegett mumusa volt a magyar baloldalnak, s e lelki nyomás alól a rendszerváltozás éveiben sem sikerült felszabadulnia. Sőt előbb Bíró Zoltán és Pozsgay Imre pártból való kizárása, illetve kiszorulása, majd az SZDSZ-szel való végzetes Charta-szövetség valósággal belemerevítette, kényszeres módon odaszögezte a magyar balosokat az internacionalista/globalista előítéletekhez. Ez a helyzet azóta sem változott.
Jól mutatja ezt például Tallár Ferenc tavalyi írása a Politikatudományi Szemlében, amelyben így fogalmaz: „Egy baloldali populizmus alapvető előfeltevése pedig, ahogy én látom, az lenne, hogy egy politikailag szervezett nép akkor is létrejöhet, ha nem a territoriális nemzetállam keretein belül húzzuk meg az antagonisztikus határvonalat, hanem ott, ahol ezek az antagonizmusok jelentkeznek, ti. globális szinten. Ez persze a »nép« valóban radikális konstruálását feltételezi, mely átmetszi korunk »elképzelt közösségeinek« etnikai, kulturális és territoriális határait.”
Ilyen radikális konstruálás azonban egyetemi vagy kutatóintézeti szobákban talán lehet sikeres, de a nem konstruált, hanem valódi emberek rendszerint ragaszkodni szoktak etnikai, kulturális és territoriális kötöttségeikhez. S aki a szavazataikra áhítozik, az aligha tekinthet el ettől a körülménytől.
A múlt év végén megjelent alapos könyvével (A populista demokrácia természete) az egyik legjobb hazai populizmusismerővé előlépett, fiatal Antal Attila ugyanebbe a zsákutcába fut bele. Miután eredeti módon különíti el és jellemzi az általa neopopulizmusnak nevezett mai populizmus válfajait, a jobboldali nacionalista populizmusról úgy vélekedik, hogy az azért támadja a liberalizmust, hogy a globalizáció új ideológiájaként voltaképpen a liberalizmus helyébe lépjen.
Mivel azonban a globalizáció nyomán Antal szerint a nemzeti osztálystruktúra helyébe mára már globális osztálystruktúra lépett, a jobboldali nacionalista populizmussal szemben kialakítandó baloldali populizmusnak nem nemzeti jellegűnek, hanem ellenkezőleg, nemzetek fölöttinek, transznacionálisnak kell lennie. De hogy ennek tulajdonképpen miféle mozgósító ereje, gyakorlati szerepe lehetne a nemzeti keretekre szabott demokratikus intézményrendszerben, és egyáltalán mi értelme volna a szerző által nyíltan vállalt utópisztikus értelmén kívül, arra nem kapunk kielégítő választ.
A magyar baloldaliság kényszeres internacionalizmusa, előítéletes nemzetszemlélete ezúttal is fölébe helyeztetett a valóságosan létező emberek valóságosan létező érzelmeinek és érdekeinek.