– A közelmúltban a filmrendezői székből olyan zenekar dobszékére ült, amely feltámasztotta a hatvanas évek kultformációja, a Kex életművét.
– A Kex munkássága – az egyetlen kislemezt leszámítva – csupán amatőr felvételeken maradt meg, iszonyúan rossz minőségben. Arra gondoltam, hogy az eredeti anyagot új zenei átirattal kellene megmenteni. Tóth János Rudolf – aki Baksa Soós János disszidálása után a második Kex-formációban énekelt és gitározott – vállalta, hogy átírja, újrafogalmazza a régi dalokat. Fiatal zenészekkel kiegészülve, 46 év várakozás után 2014-ben elkészült a Kex Remake első albuma.
– A Kisfaludy család felmenőit figyelembe véve magától értetődőnek tűnik vonzódása a művészetekhez.
– Érdekes módon azonban nem ők, hanem anyai nagyapám volt a meghatározó számomra. Mátrai-Makovits Jenő felvidéki festő- és szobrászművész, ma is a szlovák nemzeti festészet egyik emblematikus alakja, aki a két háború között családjával tisztes polgári életet élt Rimaszombaton és környékén. Műveit a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum őrzi. Nagyapámat a magyar felvidéki cserkészet parancsnokaként jó szándékúan figyelmeztették az orosz csapatok közeledtére.
A közvetlen életveszély elől aztán Budapestre menekültek, majd másfél éven keresztül a Józsefvárosi pályaudvar egyik vagonjában húzták meg magukat. Tőle sajátítottam el mindent, amit a képzőművészetben tudni kell. Noha a képzőművészeti gimnázium, majd Bernáth Aurél tanítványaként a főiskola padsorait koptattam, igazi mesterem mégiscsak a nagyapám volt.
– Abban az esztendőben kezdte a muzsikálást a Kex együttessel, amikor Párizsban a diákság épp a reformokat és a szexuális szabadságjogokat követelte. Mennyire befolyásolták a zenekart a hatvannyolcas politikai események?
– Hatvannyolc közvetlenül nem foglalkoztatott ugyan, ám szellemisége, filozófiája, szabadságszeretete igen. Érdekes, hogy Párizs vagy Prága összevetése akkor nem okozott olyan döbbenetet, mint évekkel később. A Kex és benne Baksa független egyéniség, jelenség volt. Utánzásról vagy közvetlen hatásról nem beszélhetünk. A zenekar 1969-ben, a magyar beat térhódítása idején bontogatta szárnyait, tavasszal a szabadság-hegyi Jókai Klub fogadott be bennünket. Nyáron aztán sorra jártuk az akkor divatos, a fiatalok által sűrűn látogatott helyeket: a Bem rakparti művelődési házat, a Budai Ifjúsági Parkot, a Citadellát. Ekkorra a Kex egyre népszerűbb lett, elsősorban a fiatal értelmiség körében.
– Zenéjükben, színpadi viselkedésükben lázadásról vagy csupán polgárpukkasztásról beszélhetünk?
– Fiatalok voltunk, lázadtunk minden, elsősorban a politikai berendezkedés ellen. Ám ennél többről van szó. A Kex közönsége legtöbbször beavatottként, érzékenyen reagált Baksa szövegeire, meséire, prózai verseire, happeningjeire, mondhatni, együtt lélegzett a zenekarral.
A művészet a helyszínen született meg, kizárólag akkor és ott volt érvényes. A hír pedig gyorsan terjedt, szájról szájra. József Attila két versét is megzenésítettük: az egyik egyetemi színpadi előadás után Vujicsics Tihamér és Váci Mihály jöttek az öltözőbe gratulálni. El voltak ragadtatva, hogy a beatzene a legnagyobb irodalmi alkotásokat is képes integrálni. Koncert után egymást átölelve ugráltunk az öltözőben. Nem minden előadásunk zárult azonban pozitív élményekkel. A zuglói Kassák Klubban a Radics Béla fémjelezte Sakk-Matt után léptünk fel.
A külvárosi zenekar agresszív, primitív közönségének nem tetszett a Kex intellektuálisabb tábora, és szokásához híven kemény verekedéssel intézte el a konfliktusokat. Az állandósult balhék miatt mikrobuszokkal, Zsigulikkal, kutyákkal, meglehetősen nagy létszámban jelent meg a rendőrség. Miközben még javában játszottunk. Baksa kellőképpen csípős, kétértelmű színpadi megjegyzései miatt le akarták állítani az előadást, amit mi nem tettünk meg. Nem lázadásként, de abban a hevületben nem lehetett megtenni, még a sorozatos rendőri felszólítások ellenére sem. János még fokozta is a hangulatot azzal a felkiáltással: „Milyen furcsa, hogy a kutyákon sapka van, a rendőrök meg ugatnak!”
A következmény: rendőri feljelentés, Markó utca. A vád súlyos: „hivatalos személy elleni erőszak”, az ítélet pedig az egy év felfüggesztett börtön helyett három hónap – próbára bocsátva. Egyébként megalakulásunk óta megfigyelték a zenekart. Hogy valójában kik voltak a besúgók, csak jóval később derült ki. Senki sem gondolta, hogy közöttünk vannak. Egyik zenész barátunk meghívott a lakására 12 embert azzal, hogy a buli mellett drogozás is lesz. Balaskó Jenő költőt, aki szintén részt vett az eseményen, már másnap reggel behívták a lakásához közeli rendőrőrsre, hogy mi történt a Városmajor utcában. Innentől elindul a kétkedés, a bizalmatlansági folyamat, amely barátságok megszűnéséhez vezet. Mint kiderült, a házigazda kifejezetten azzal a szándékkal szervezte meg a drogpartit, hogy kiszedjen belőlünk bizonyos információkat, amelyeket később az illetékeseknek jelentett. Neki ez csak munka volt. Később odáig fajult, hogy két és fél év alatt öt besúgó dolgozott a zenekaron, s a folyamat vége, hogy Baksa, akit idegileg tönkretettek, 11 fős családjával együtt hivatalosan távozhatott, távoznia kellett az országból.
– Az ön zenészkorszaka az Aligátor együttessel zárult, amelyben a magyar rocktörténelem egyik emblematikus alakjával, Radics Bélával muzsikált. Vajon miért nem teljesedhetett ki a zenekar művészi pályája?
– Kiderült, hogy Radics Béla 12 saját számos repertoárjának csaknem fele az Aligátorban készült. És – tegyük hozzá – nem is voltak rossz dalok! Azzal az elképzeléssel vágtunk bele, hogy befejezzük a Taurus félbemaradt életművét. A kultúrhatalom szűrőjén a három „nagy” – az Illés, a Metró és az Omega – korábban átment, ám az őket követő nemzedékek törekvéseinek igyekeztek keresztbe tenni. Hiába léteztek és működtek olyan tehetséges bandák, amelyek rendelkeztek akár egy nagylemeznyi anyaggal, nem engedték őket érvényesülni. Látva a beat-, illetve a rockzene nyugat-európai hatásait, itthon féltek a hasonló, tömegeket megmozgató rendezvényektől. Ennek esett áldozatul az említett zenekarok lemezfelvételi lehetősége. És az Aligátoré is. Nálunk még Radics személye is közrejátszott ebben: mint jelenségtől féltek tőle. Egy balul sikerült ceglédi koncert után aztán feloszlott az Aligátor. Eladtam a dobfelszerelésemet, és az árából, létrehozva első könyvtáramat, 450 könyvet vettem.
– Innen egyenes út vezetett a filmes pályához?
– Igen. Előbb a Pannónia Filmstúdió, majd ’78-ban Méhes László festőművész barátommal elkészítettük az első rajzfilmemet. Kovásznai György régen elhunyt barátom asszisztenseként kezdtem, majd lettem rendező. Testhez álló feladat volt a hatvanas-hetvenes évek vizuális anyagainak, dokumentumainak beszerzése, zenéjének összeállítása. Aztán a rajzfilmről, mert igazán nem érdekelt, dokumentumfilmre váltottam. Éppen tíz évre rá, 1988-ban csináltam meg az első dokumentumfilmemet, és onnantól kezdve csak ezzel a műfajjal foglalkoztam.
– A zenészportrétól a bűnügyi történetig, az életmódtól a politikáig és az ismeretterjesztő filmig mintegy ötven dokumentumfilm rendezése fűződik a nevéhez. Minden érdekli?
– A felsoroltak közül minden. Nyolc film foglalkozik a zenével és a hatvanas évek ifjúsági mozgalmaival. Fontos témám az úgynevezett Kalef, vagyis az egykori Moszkva téri fiatalokról szóló mozi. A környékbeli kamaszok, gimnazisták kedvelt találkozóhelye a Moszkva tér; a fiatalokat a zene és a rock and roll szeretete köti össze. Filmjeim témáját, legyenek művészek vagy csirkefogók, a környezetemben tartózkodó emberek adták. Kedvenc írómat, Ottlik Gézát idézve: „Mindig azt írtam meg, amik személyesen megtörténtek velem.” Persze emellett a magyar történelem, illetve a mai magyar valóság is érdekelt. A rendszerváltás után valami oknál fogva nem készíthettem olyan filmeket, amelyeket szerettem volna, aztán megalakult a történelmi filmalapítvány, ennek keretében a második világháborúval vagy az ötvenhatos forradalom témájával foglalkoztam.
– Jelenleg is dokumentumfilmen munkálkodik. Az Elszállt egy hajó a szélben és az R. B. Kapitány után újabb zenei témát talált?
– Igen, a film az 1968 és ’78 között működő „elhallgatott zenekarokról”, mint a Taurus, az Atlas, az Atlantis, a Liversing, a Bajtala, a Scampolo, a Kex és a Syrius, valamint a hatvanas évek miliőjéről fog szólni. Itt próbálom boncolgatni azt a ’68 és ’78 közötti különleges helyzetet, amellyel egyikünk sem volt tisztában akkor. Tudniillik a jelzett korszak magyarországi szavazóképes lakosságának több mint ötven százaléka 24 év alatti fiatal volt. Ennek oka a második világháború pusztítása, amelynek során a felnőtt férfiak száma alaposan megcsappant. Miután a fiatalok kerültek túlsúlyba, az illetékeseknek nagyon oda kellett figyelniük arra, melyek azok a tényezők, amelyek befolyással bírhatnak az ifjúság közérzetére. Az is érdekel, hogy az említett zenekarok miért kerültek partvonalon kívülre, másrészt az elsikkadt dalokat szeretném CD-re rögzíteni. Lesz, aki ezek közül önálló anyaggal bír majd, mások közös albumon két-három számmal szerepelnek. A még élő és zenélésre alkalmas egykori tagokkal, fiatalokkal kiegészítve monstre koncertet tervezünk a Várkert Bazár téli termében. A megmozdulás egyben tisztelgés az eltávozott muzsikusok előtt.