– A színpadon dolgozó embert a közönség ott helyben minősíti. Fontos ezek után a szakmai elismerés?
– Marton Frigyes találta ki, Farkasházy Tivadar, Sinkó Péter és Gábor László adott tekintélyt a Karinthy-gyűrűnek, azt gondolván: ha már az állam nem foglalkozik azzal, hogy elismeréseket osztogasson a humoristáknak, legalább foglalkozzanak ők magukkal. Ezért született meg ez a díj. Akkoriban még a Déli krónika elején bemondták, hogy a rádió elnöke épp most adja át ünnepélyesen, és a díjazottal a műsor végén rövid interjú készült. Ez súlyt adott az eseménynek, az elismerésnek. Ma már ezt nem mondják be, nincs krónika végi interjú, igaz, a rádiónak sincs már elnöke. Szerkesztőségi díj, amelyet a kollégák szavaznak meg a Rádiókabaréban végzett munkáért, és ez jóval többet ér, mint a tört aranyként 31 ezer forintot érő gyűrű maga.
– Sokszor elmondta már, hogy eszébe sem jutott pódiumra állni, de tudjuk, hogy erőszakkal senkit sem lehet oda feltuszkolni.
– Húsz éve éppen, hogy kötelező szakmai gyakorlatra betettem a lábam a Rádiókabaréba. Ez volt a csúcskorszaka. Még ma is sokkal visszafogottabb vagyok, amikor ott lépek színpadra. Lassabb a beszédem, más a modulációm, mint a Showder Klubban vagy a Dumaszínházban. Úgy érzem, a háttérben még ott áll Marton Frigyes és Major Tamás, de az is nyomaszt, hogy olyan nagy ívű konferansziék, mint Verebes István, Selmeczi Tibor vagy Farkasházy Tivadar finoman kidolgozott szövegei után én nem a szuezi válságról beszélek, hanem arról, milyen nehéz pelenkázni a fiamat. Ezért törpének is érzem magam. Valóban igaz, soha nem jutott az eszembe, hogy egyszer fellépő ember legyek, azt viszont elmondhatom, hogy a klasszikus karriert jártam végig.
A kulisszák mögül tornáztam fel magam a színpadra. Ha Aranyos Mária, vagyis Marica, aki a Dumaszínház vezetője, nem erősködik, soha nem mentem volna el a Godot presszóba kipróbálni magam. Rajongó alkat vagyok. Egy angol zenekarért képes voltam elutazni autóstoppal Írország-ba, hogy élőben láthassam, hallhassam őket, és úgy tudtam bejutni egy nagy zenész öltözőjébe, hogy nem tudok angolul. Mégis rávettem, játssza el az egyik dalt a színpadon. A Diósgyőr meccseire ma is elmegyek, és nem a győzelmei miatt. Vagyis nekem már annak idején az is megtiszteltetés volt, hogy a Rádiókabaréban nagy embereknek fénymásolhattam.
– Hogyan lesz profi az amatőrből? A saját hibáiból tanul, vagy mesterekhez fordul inkább?
– Most sem érzem magam profinak, sosem tanultam senkitől, és segítséget sem kaptam. Inkább civilek biztattak. Legfeljebb olyan instrukciót kaptam olykor, hogy nem kellene annyit buzizni vagy cigányozni. A humoristát a saját arányérzéke, ízlése vezeti. Nyilván szét kell választani a fellépéseket. Meg kell nézni, milyen a közönség. Az ember nem ugyanazt mondja a vasipari kft. dolgozóinak, mint az ügyvédbálon. Figyelek, és menet közben alakítom a műsort. Én mindig győzni megyek a színpadra, addig nyomom, amíg nem lesz jó mindenkinek. És nyilván más, amikor a Dumaszínházban beszélek, ott ugyanis simán belemegyek olyan dolgokba is, amelyek még nem teljesen alakultak ki. A profivá válás felé megtett úton annyit bizonyosan változtam, hogy nem akarok már mindig és mindenáron nevettetni.
Ha van húsz percem, azt gondolom, az első tízet rászánhatom, hogy elmondjam, mi foglalkoztat. Aztán persze a második tízben belehúzok, hogy legyen nevetés is a végére. Már nem érdekel feltétlenül, hogy minden mondatban legyen poén. Belefér például az a történet, hogy a múltkor egy harmincas nő villogott le az autópályán. Vagyis akkorát változott a világ, hogy már a harmincas szépasszonyok is tudnak tömegkatasztrófát okozni, ami régebben a kigyúrt kopaszok specialitása volt. Amikor ezt elmesélem, előre megmondom, hogy nincs poén a végén, csak a történet van, így, magában. Az első önálló estemet, a Négybetűs szavakat nyolcvanszor adtam elő, mindig telt házzal. Most elindult az új estem, a Borsodi homályos, ami sokkal keményebb és szocióbb, mint a Négybetűs volt. Az első része a fiatalkorom nehéz sorsú barátairól szól. Bártan vállalom a borsodi létnek ezt a fajta elmesélését is.
– Ahhoz, hogy a humoristának ne csak poénjai, hanem jó történetei is legyenek, érnie kell, kicsit öregednie. Honnan gyűjti az anyagot?
– Farkasházy Tivadar annak idején azt mondta, a humoristának kötelező a napi újságolvasás, lehetőleg minden oldali forrásból. Erre nekem se időm, se energiám nincs. Hofi Géza 1993-ban panaszolta: „Régen másfél évig mondtam ugyanazt, és mindenki értette. Most pedig, ami ma történik, azt holnap elmondom, és holnapután már senkit nem érdekel.” Olyan sok az információ, hogy megszűnt a törzsanyag, amely a humorista számára egyszerre dráma és könnyebbség is. Az emberek nem ugyanazt olvassák, ezért a színpadon még fontosabb lett a személyiség.
Nem a poén, hanem ez adja el az embert. Én például jópofa gyerek vagyok, akit szeretnek, ezért nevetnek a poénjaimon. Beszélgetésből, újságból, családtól gyűjtöm az anyagot, ez utóbbi fontos tájékozódási pont és információforrás. Továbbá tévéből, barátoktól és a Diósgyőr-meccsekről. Nem fontos, hogy aktuális legyél, de nem árt, ha van benne stadion, Soros, migráns, és kell foglalkozni a kétharmaddal is. Én egyébként, mint minden Csillagok háborúja-rajongó, a császárság híve vagyok.
– Feltétlenül kell politizálnia a humoristának?
– Húsz év alatt a makrokörnyezetből átálltunk a mikrokörnyezetre. Már nem lehet olyan politikai-közéleti humort művelni, amilyet Farkasházy követelt meg. Hofi másfél órás politikai műsort adott, ma ilyet senki nem csinál. Talán Bödőcs Tibor, de ő is inkább marad a jelenség szintjén. Mert nincs közös tudás és élmény. Annak idején mindenki tudta, hogy ki Spéter Erzsébet, a „múmia” vagy Czinege Lajos, Vitray Tamás, mert ő volt a „tévériporter”. Most pedig előfordul, hogy nem engedik be a laktanyába a honvédelmi minisztert, mert nem ismerik fel.
– Az első szabadon választott magyar kormány végnapjaiban Farkasházy azt nyilatkozta, a közönség reakcióiból pontosan lehetett érezni, hogy az MDF megbukik. Ma is működhet barométerként a politikai humor?
– Érezni a változást. Néhány éve, ha az ember elmondott egy Fidesz-ellenes poént, a közönség, nem lehetett tudni, miért, de megdermedt. Mostanra az emberek jobban kinyíltak, reagálnak a visszásságra, és bátrabban ki is nevetik. Kormányváltó hangulatot azért nem érzek.
– A humoristákat ma stand-uposoknak nevezik. Mást jelent a kettő?
– A stand-upos Amerikában van, Eddie Murphynek híják, és 23 centis a nemi szerve. Mi itt, Magyarországon humoristák vagyunk, akik magunk adjuk elő a magunk szövegét. Saját szájas előadóművészek, amilyen már 1908-ban Nagy Endre is volt, amikor megnyitotta a Bonbonniere kabaréját, és a maga akadozó beszédével elmondta, hogy mi foglalkoztatja. Azután Kellér Dezső, Verebes István, Hofi Géza, Fábry Sándor.
– Melyiküktől tudott tanulni?
– Talán Fábrytól a színpadi jelenlétet, és hogy merjük vállalni és adni magunkat.
– Speciális a magyar humor?
– Nemrégiben dél-afrikai és kanadai humoristák jártak a Dumaszínházban. Közöttük is voltak laposak és érdekesek, de ugyanarra járt nekik is az agyuk, mint nekünk. A művészet lényege nem a mit, hanem a hogyan. Minden közönség más, ezért mindig más vagyok én is.
– A színpadon egyre több a csúnya beszéd, sőt a trágárság, sokan ezért idegenkednek a mai humortól. Szükséges kellék?
– Arra szoktak hivatkozni, hogy Hofi például soha nem beszélt csúnyán. Pedig ez nem igaz. Az utolsó éveiben megélesedett, és nagyon trágár tudott lenni a színpadon. A trágárságnak az is lehet a magyarázata, hogy a világ felgyorsult, hamarabb kell reagálni az új dolgokra, így nincs idő cizellálni a mondanivalót. Egyébként egy jó helyen elsütött „bazmegnek” is van értelme és haszna.
– Nem rossz érzés, hogy a humorista életműve nem ígér örökkévalóságot? Elszáll, mint a poén?
– Soha nem írtam még le szöveget, legfeljebb notesz, cetli van velem. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a pillanat szórakoztatása, de mindenkinek van olyan anyaga, amelyik a halála után egy kicsit megmarad. Woody Allenhez csatlakozva: én nem a műveim által akarok halhatatlanná válni, hanem azáltal, hogy nem halok meg. Hat-nyolc óra anyag van a fejemben, ennek a fele bármikor lehívható, a másik fele hívószavakkal jön elő. Például ilyenek: annak idején a miskolci Petőfi moziban mindig a hatodik sor első sorába ültem, már kint voltam, amikor a többiek még szedelőzködtek, és beálltam egy öreg néni mellé a buszmegállóban, mert nagymamát unokával nem szoktak megverni.
– Hogyan lehet viszonyulni az újakhoz, hiszen egyre többen érkeznek, és gondolják, hogy a színpadon is ki kell próbálniuk, ami társaságban sikeres… Pedig a szalonjópofaság egészen más műfaj.
– A fiataloknak nehezebb a dolguk, mint nekünk volt, mi ugyanis 2004-ben a Godot-ban vákuumba ugrottunk. Nem kellett megfelelnünk semmiféle mércének, valamiféle súlytalanságban dolgozhattunk, és a közönségnek esze ágában sem volt minket összehasonlítani a húsz-harminc éve pályán lévő nagyokkal. A meccs tehát mindig barátságos volt.
A maiaknak viszont azonnal világbajnoki döntőt kell játszaniuk, mert összehasonlítják őket velünk, akik már azért tíz éve a pályán vagyunk. Ezért nekik sokkal nehezebb, nagy rajtuk a nyomás. Közülünk is azok tudtak annak idején berobbanni, akiknek már kezdetben volt gyakorlatuk. Bödőcs Tibor 14 éves korától állt színpadon hangutánzóként, Hadházi Lászlónak és Badár Sándornak szintén volt rutinja. A többség azt sem tudta, hol kell belebeszélni a mikrofonba.
– Fel szokta ajánlani a segítségét az újaknak? Látja, ki tehetséges, ki nem?
– Nem vagyok mentor típus, nekem sem segített senki. Az a véleményem, hogy mindenki találja meg magát, a saját hangját, addig nem is lehet neki mit mondani. A közönség dönti el úgyis, kire kíváncsi, ki tetszik neki, és annak a fellépéseire veszi meg a jegyet. Nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy eldöntsem, ki tehetséges, kinek van színpadon a helye, és kinek nincs. Ha valaki erős véleményt mond a kollégákról, akkor tisztában kell lennie azzal is, hogy a pénzből, amelyet a színpadon keresnek, gyerekeket kell eltartaniuk. Vagyis senki egzisztenciáját nincs joga senkinek se veszélyeztetni.