Szegény, szerencsétlen hazánk elesett – így kezdi Kossuth azt az iratát, amelyben a szabadságharc összeroppanása után először szól a nyilvánossághoz, s amelyet „a vidini levél”-nek szokás nevezni. Második mondatában pedig szinte elidegenítő fordulattal kijelenti, hogy a hazát nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság vesztette el. „Oh, hogy ezt meg kellett érnem s még nem szabad meghalnom!”
A nagy vád Görgey ellen és Kossuth halálra vágyó bánatos egyénisége, ezek a vidini levél vezető gondolatai. Nagy hírét Kossuthnak ez emlékiratszerű levele, melyet egy török város nyomorult faházában írt 1849 szeptember 12-én, az átoktól vette, mit Görgey fejére zúdított. Részletes vizsgálódással végighalad Görgey működésén, kimutatva annak következetes aknamunkáját a nagy ügy ellen. A
második motivum, mely mögött Kossuth érzelmei rejlenek, friss fájdalma a szerencsétlenségnek, szintén elsőrendű tárgya a levélnek. Halálvágy és utálata az életnek az, amiről nyiltan szól; a lélek vonaglásai, melyek ilyen villámsujtás módjára jött csapás után az ember belsejének romjai közt mozognak, inkább a sorok mögött lappangva figyelhetők meg minden ellentétes színezetükkel, élükkel és mélységükkel, amint Kossuth saját sorsát az utolsó napokban leírja.
Nem célunk az, hogy a szomorú híres pörben, ami Kossuth vádja nyomán Görgey árulásának kérdése fölött évtizedekig tartott, ítéletet mondjunk. A két ellenfél pihen már s hosszú életében mindkettő bőven megszenvedett azért, amiben gyenge és kevés tiszta örömöt látott jutalmul azért, amiben nagy volt. A vád a multé; Görgey becsülete az árulástól tiszta.
A vidini levelet mi inkább a második téma szempontjából vesszük vizsgálat alá. Meg akarjuk látni sorain túl a levélíró Kossuth alakját; a levél csupán az ő élettörténetének, jellemének megrajzolása szempontjából érdekel bennünket. Ebből a célból akarjuk elevenre megmozgatni a levél sorait, míg meg nem értjük mögöttük az embert, s minden emberi érzésünkkel át nem fogjuk, mit szenvedett, mit gondolt s mit akart ő ezzel a levéllel; ezért követni igyekszünk Kossuth lépteit és belső mozgalmait a szerencsétlenség első pillanataitól kezdve, végzetes levélíró munkájáig Vidin városában.
Amikor Kossuth a levél írásához fogott, közel egy hónapja telt már el annak, hogy titkon menekülő kocsija kipördült az aradi vár kapujából. Csattanósan következtek egymásra az események ez idő alatt és minden órának megvolt a maga százféle szélsőséges érzelme, ami a hazafi, az ember, a férj és apa lelkét tépdeste, mint a foszlányt a vihar irgalom nélkül megmegújuló szele. Olyan hónap, mely, ha most borzadását leküzdve, visszavetett reá egy-egy tekintetet, néha csak egy pillanatnak rémlett előtte, néha meg egy hosszú életnek tűnhetett fel.
Menekülése előestéjén beszélt utoljára Görgeyvel, az aradi várban, négyszemközt, hosszan, egészen az éjféli órákig. Hetek óta alig aludt már valamit. Látta közeledni a véget, ellenállhatatlanul, mint valami természeti erőt, minden oldalról elzárva útját s a közelgő rémségekben saját halálát is kellett látnia, mert Kossuth nem az az ember volt, aki józan számítással előre gondolt volna arra, hogy miként mentse magát, amikor a lelke meggyőződésével hirdetett nagy ügy romjai összeroppantással fenyegették. Napok óta többen kérdezték már tőle, mit tegyenek katasztrófa esetén, s ő azt felelte, hogy a hontalanságnak eléje helyezi a vérpadot. Sötét gondolatai voltak, amit a túlzó munka sem fojthatott el egészen. Ha kevéssé ismeretes látogatót jelentettek be nála, pisztolyához kapott; orgyilkosságtól félt. S közben néha ragyogó beszédeket tartott, az izgalomból szinte földöntúli reményekhez menekülve.
Az éjszakai beszélgetésben Kossuth nem arról szólt, mi legyen a teendő a magyar ügy szorongatott helyzetében – mintha nem is mert volna e kérdésre rátérni. Hosszú visszatekintést adott a mult küzdelmeiről, kiöntve lelkét Görgey előtt; beszélt roppant erőfeszítéseiről, sikereiről, mellyel a nemzetet fegyverbe állította. Egy dolog hiányzott csak neki – mondta – a végleges sikerhez s ez Görgey őszinte bizalma és segítsége volt.
Közben egymásután tűntek az órák, amelyeket az a fojtott tudat tett izgalmasakká, hogy a beszélgetők s körülöttük a seregek s a magyar nép sorsa egyre rohan a vég felé. Mit akart Kossuth e beszélgetéssel! Hetekig hiába várta a kormány Görgeyt az eldöntő küzdelemre, alig adott az hírt magáról, késett, s vádak hangzottak ellene, egészen az árulás vádjáig. Kossuth most valóban nem akart mást, mint kiönteni lelkét, gondolatait, hogy megkönnyebbüljön, mint a panaszkodás után szokás, mely nem egyéb, mint várakozás ismeretlen segítségekre.
Talán arra gondolt, hogy meglágyítja a tábornokot, utolsó győzelmet aratva ezen a rideg fiatalemberen, s aztán lelkes indulattal egyesülnek egy utolsó elszánt küzdelemre a megsemmisülésig!
Ha nem gondolt is erre, azt hisszük, hogy, ha Görgey meghatódottan kezét nyujtotta volna neki s eléje sietett volna érzelmeivel, Kossuthot végzetes lelkesedéssel láttuk volna az utolsó pillanatok felé haladni.
De Görgey hallgatva ült helyén s csak néha adott szűkszavú feleletet. Kossuthnak egy idő mulva éreznie kellett, hogy ez az ember leszámolt vele véglegesen; neki azzal nincs már mit kezdenie. Be kellett fejeznie emlékezéseit s rá kellett térnie a pillanat félelmetes kérdéseire. Tudták ők Aradon, hogy az előző nap nagy csata folyt Temesvár mellett; a hírek, melyek jöttek, eleinte jók, később aggodalmasak voltak s ha e csata elveszett, Görgeyén kívül nincs már számbavehető magyar sereg.
Görgey emlékiratai szerint a tábornok Kossuth kérdésére kijelentette, hogy e csata vesztének esetében leteszi a fegyvert. Kossuth gyorsan megjegyezte: „S én főbelövöm magamat!” Kossuth később az emigrációból cáfolta, hogy Görgey ilyen kijelentést tett volna, mi előttünk azonban Görgey részletes elbeszélése ez estéről valószínűnek látszik. De az is valószínű, hogy a fegyverletételt Kossuth nem úgy értette, ahogy Görgey; sőt Görgey sem egészen úgy, ahogy az három nap mulva megtörtént, mert a tábornok sokkal többet várt tervétől, mint azt évek mulva, emlékirataiban vallotta; semmiesetre sem érezhette ki szavaiból Kossuth, hogy Görgey feltétlen és kétségbeesett megadásra gondol.
Kossuth a megszégyenülés bizonyos nemével válhatott el Görgeytől, minőt akkor érez az ember, ha őszinte közeledését rideg tartózkodással fogadják. Majd felválthatta ezt az érzést a gyanú és gyűlölség, amivel hónapok óta kellett már kísérnie Görgeyt, tudván róla, hisz Görgey nyíltan is kifejezésre juttatta ezt, hogy ellensége az ő politikájának és szeretetlen kritikusa az ő egyéniségének. És mégis, most nem érezhette Kossuth oly nagynak az ellentétet közöttük. Az idegek túlságosan el voltak már csigázva, sehol semmi mentség a láthatáron, ami kitérést jelenthetett volna a végzet elől. Önkéntelenül is oda kellett húzódnia Görgey rideg alakjához, amely oly hideg eszmélettel számítónak tűnt fel még az éjjel is.
A hadvezér régóta barátságos természetű érintkezésben állott az oroszokkal, minden legkisebb eredmény nélkül ugyan, de olyan jelek között, melyek az akkori helyzetben óriási reményeket keltettek; a kormány pedig felkarolta Görgey gondolatát s éppen e napokban küldött parlamentereket az oroszhoz, Szent István koronáját a cár vejének ajánlván fel. Görgeynek, úgy látszott most Kossuth előtt, semmi szüksége sincs már rá és kormányára, az orosszal való tárgyalásokat jobban intézheti ő maga, mintsem a cár előtt gyűlöletes forradalmi kormány.
S nem is lehetett ellenére Kossuthnak a dolog. Itt már nem arról volt szó, hogy a harc nagy céljait biztosítsák, hanem csupán arról, hogy mit lehet még menteni. Kossuth politikája megbukott.
Nem maradt más hátra, mint folytatni a bizalmat, melynek hangulatával Kossuth kettőjük éjjeli beszélgetését betölteni igyekezett.
Alig, hogy Kossuth pihenőre tért ez éjjelen, megjött a jelentés a temesvári sereg tökéletes megsemmisüléséről. E jelentést Kossuth rögtön átküldte Görgeynek. Átküldte, bár körülbelül ismerte annak nézetét a további harc fölösleges voltáról; nem is gondolt arra, hogy most, éppen akkor, amikor Görgeyvel szemben óvatosságra intette volna a helyzet, igyekezzék annak hátamögött, ellene cselekedni. Hajlékonyabb, lágyabb egyéniségével szinte simult a vezér hűvös, érdes személyéhez.
Görgey mindjárt reggel felszólítást küldött Kossuthhoz, hogy adja kezébe a hatalmat s Kossuth nem is ellenkezett, és nem az ő, hanem a kormány más tagjainak indítványára határozott a minisztertanács úgy, hogy Görgeynek csupán fővezéri kinevezést küldenek, a kormány azonban helyén marad.
Az út
Miután Kossuth Lajos 1849. augusztus 11-én Aradon minden hatalmat Görgeyre ruházott, Asbóth Sándor társaságában – már elváltoztatott külsővel – Radnára utazott. Onnan még aznap éj- szaka továbbindult, és augusztus 12-én reggel ért Lugosra; 13-án folytatta az utat Karánsebes felé; 14-én Teregován éjszakázott, 15-én érkezett Orsovára, majd augusztus 17-én lépte át a határt (néhol az augusztus 18-i dátum olvasható, de ez téves). A török határállomáson, Vercsorován éjszakázott a szabad ég alatt, más- nap török kísérettel indult Turnu-Severinbe, onnan 20-án a menekültek kocsikaravánjával utazott tovább. Augusztus 22-én érkeztek Calafatra, onnan csónakokon keltek át Vidinbe.
Kossuth iszonyú személyi problémája ezzel tehát még mindig nem oldódott meg; még mindig olyan embernek szerepét kellett viselnie, aki várja maga fölött a végzet döntését. E délelőtti, utolsó minisztertanácson az izgalom legnagyobb fokában járkált fel s alá s azt tervezte, Lugosra megy, Bem gyülekező seregéhez; Erdélybe vetik magukat s ott keresi majd halálát. Hisz Görgey céljait elismeri, s ezzel elismeri azt is, hogy mindaz, amiért a magyar nép, Kossuth szavait követve, rajongással s vak bizalommal életét áldozta, megsemmisült. A következetesség gondolatának egész terhe vállán volt még; neki az üggyel élnie s halnia kell.
Azonban pár óra múlva megérkezett Görgey újabb felszólítása, kétséget és ellenmondást nem tűrő hangon követelve Kossuth lemondását s a maga számára a teljes és korlátlan hatalmat.
Ez hathatott; ezt már nem lehetett félreérteni. Görgey nem segítségét ajánlja, hanem ha akarják, ha nem, sőt éppen az ő ellenükre, máris magához ragadja a hatalmat s velük szemben a győztes politikai ellenfél szerepére készül. Most már nemcsak hogy mehet Kossuth, hanem kell is mennie. A központi helyről, melyet egy nemzet bizalma és ellenséges halálveszélyek környeztek, vetélytársa löki ki erőszakosan, megakadályozva, hogy erkölcsi kötelességének hódoljon. Nincs kétség, hogy Görgey károsnak és akadályozónak tartja Kossuth további szereplését. Talán még életét is.
Adatok vannak arról, hogy Görgey valóban gondolkozott Kossuth elfogatásáról, igaz, csak az esetben, ha nem távoznék az országból. Lehet, hogy ez a szándék nem maradt ismeretlen Kossuthék előtt az aradi várban. A fantázia növelte a titkos hírt s különösen a férje életéért rettegő asszony, Kossuthné szemében, ki Görgeyben már régen rémet látott. Kossuth sietett. Még titkára előtt is eltitkolta, hogy távozni akar. Lemondólevelében több órai időhaladékot kötött ki magának. Röviden rendelkezett családjáról, búcsúzott bizalmasaitól; „megyek, amerre szemem lát” – mondta.
Emlékíró emigráns társai kivétel nélkül szólnak arról, hogy Kossuth elváltoztatott külsővel, jellemző szakállát leborotválva, bajuszát rövidre nyírva, haját hátrafésülve lépte át a török határt; különben angol lapok hozták is ez időkben Kossuthnak ily átalakult arcképét. Azonban tanuvallomásunk van arról is, hogy már az ország belsejében, Karánsebesen, sőt már Radna körül is látták ezzel az elváltozott külsővel.
Folytatjuk