Már 2024-ben indulhatna a Marsra az első száz utas – idézte Elon Musk Mexikóban tartott előadását a The New York Times. Az időnként lerobbanó elektromos autóiról és elvétve felrobbanó űrrakétáiról ismert üzletember olyan Mars-rakéták terveiről beszélt, amelyek száz utassal és hatalmas mennyiségű áruval indulnának 26 havonta a vörös bolygóra. Egymilliós marsi populációról beszélt, ami egyenként száz űrutazóval számolva „mindössze” tízezer repülést jelent. De hol van az első erre alkalmas eszköz?
„Az életüket viszik vásárra, ez elkerülhetetlen. Tehát, aki kész meghalni, az pályázhat az útra” – vázolta az út lényegét a mexikói nemzetközi űrhajózási kongresszuson a vállalkozó. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a marsi kalandoroknak nem feltétlenül kell csak egy irányba szóló jegyet váltaniuk, mert az űrhajók – legalábbis jelenleg ez a koncepció – a visszatérésre is alkalmasak lesznek.
„Az a célunk, hogy a jegy egy közepes amerikai családi ház ára körüli, úgy 200 ezer dollár legyen” – hozott egy újabb „muski” gondolatot a The Wall Street Journal, amely a fejlesztés költségeit tízmilliárd dollárra becsüli. A Mars a jelenleg rendelkezésre álló technológiánkkal elvileg hat-kilenc hónap alatt elérhető. Ugyanakkor sok a megoldatlan probléma, némelyiknél közelebb a megoldás, másoknál még csak nem is körvonalazódik.
– Űrhajó tulajdonképpen van, de a meglévők és a közeljövőben elkészülők még nem alkalmasak nagyobb expedíció lebonyolítására. Ezért születnek olyan tervek, mint két emberrel leszállás nélkül megkerülni a Marsot, majd hazajönni, vagy az erkölcsileg aligha elfogadható, visszautat nem tartalmazó Mars One néven elhíresült holland terv. Az amerikaiak az Orion űrhajójukat fejlesztik, de a lakómodulnak se híre, se hamva, márpedig anélkül legfeljebb holdutazásra jó az Orion – véli Both Előd, a Magyar Űrkutatási Iroda korábbi vezetője.
Tegyük fel, hogy lesz ilyen útra alkalmas űrhajó, de ennyi nem elég. Nem egészen ismerjük például a súlytalanságnak az emberi szervezetre gyakorolt negatív hatását. Ez valamennyire kezelhető, így az űrhajósok akár egy évet is eltölthettek a Nemzetközi Űrállomáson. De érdemes elolvasni az idén tavasszal hazánkban járt kanadai űrhajós, Chris Hadfield Egy űrhajós tanácsai földlakóknak című könyvét. Ebben leírta, hogy milyen rossz fizikai állapotban volt, amikor fél év után visszajött a Nemzetközi Űrállomásról.
A szervezete persze regenerálódott, de ehhez idő kellett, és ami nagyon fontos, a földi kiszolgáló személyzet hathatós segítsége. Márpedig ez utóbbi a Marson nem áll rendelkezésre. Hadfield az űrben mindent megtett azért, hogy karbantartsa a szervezetét, mégis problémát jelentett a visszatérés. Hogyan gondolhatjuk, hogy egy átlagos (vagy akár annál jobb) fizikumú űrhajós háromnegyed év utazás után kiugrik az űrhajóból, és százszázalékosan munkaképes lesz a Marson? Azt sem tudjuk, milyen pszichológiai hatása van a Földtől való távolságnak. (Az oxigéntartály robbanása miatt veszélybe került Apollo–13 űrhajó „vissza tudott fordulni”, és néhány nap után visszaért a Földre.
A Mars-utazásnál ez nem megy.) Az sem világos, hogy miként bírnák ki összezárva a több hónapos utat és a ki tudja, mennyi ideig tartó Mars-bázis megépítését, amely elvileg az űrhajónál nagyobb lakóteret jelentene – de milyen elemekből? Egyesek szerint mindezzel kár foglalkozni, a Marsot a „kalandor típusú” vállalkozások érik el először. Tény, hogy Kolumbusz sem mérlegelte tudományos alapossággal, milyen pszichológiai és fizikai hatása lesz a legénységre a hosszú tengeri utazás. Csak belevágott. Ha mérlegel, jóval később fedezik fel Amerikát.
Másféle problémákkal is szembe kell nézni. „A sima leszállás a Marsra igen kockázatos, eddig az automata űrszondákkal is gyakran kudarcot vallott. A technológiát még ki kell dolgozni, és ki kell próbálni először ember nélküli eszközökkel” – emlékeztet Frey Sándor, az Űrvilág.hu szakportál főszerkesztője. A Marsnak rendkívül ritka a légköre, az itt szóba jöhető nagy tömegű eszközök esetén a hőpajzs és ejtőernyő kombináció egyszerűen nem működik. (Erre Muskék ötlete a rakétás fékezés.) Maga a leszállás helye is fontos, hogy megfelelőek legyenek például a domborzati viszonyok.
A Mars körülményei (légkör összetétele, hőmérséklet, sugárzási környezet) sem alkalmasak az emberi tartózkodásra. A visszaúthoz szükséges hajtóanyagot sem lehet a Földről odaszállítani, azt valahogyan a helyben elérhető nyersanyagokból kellene előállítani. Kérdés: mit és hogyan? A leszállás sem egyszerű, de a felszállás legalább olyan komplikált. Idegen égitestről utoljára 44 éve, az Apollo-program részeként sikerült felemelkedni. Ha akkor ment, a jövőben is sikerülhet, még ha a Mars nagyobb is a Holdnál, tehát a nagyobb tömegvonzás miatt nehezebb az elrugaszkodás. Ugyanakkor Both Előd nem látott olyan számításokat, hogy ehhez mennyi üzemanyag, mekkora szerkezet kell, de elvben ez is megoldható.
A szakember szerint a sugárzás elleni védekezés megoldása az egyik legnagyobb probléma, és erre még soha nem adtak megnyugtató választ. Eddig csak a Holdra (Holdig) eljutó űrhajósok jártak a Van Allen-öveken kívül – ezek ejtik csapdába a napszél részecskéit a Föld körül –, de csak néhány napot töltöttek ott. Akkoriban a dolog természetéből adódóan a kutya sem volt kíváncsi arra, mekkora sugárterhelés éri az amerikai űrhajósok szervezetét. És egyébként is: az Apollo-program egészének sokkal nagyobb volt a technikai kockázata (lásd Apollo–13), amihez képest valószínűleg fel sem merült némi pluszsugárzás jelentette kockázat.
Az elmúlt évtizedekben rendszeresen mérik az űrhajósok sugárterhelését (például a magyar Pille nevű eszközzel is), de mindig csak a Van Allen-öveken belül. Azokon kívül sokkal erősebb a sugárzás, és nem egy hétig kell a Marsig utazni, hanem egy oda-vissza út esetén minimum egy évig. Jelenleg fogalmunk sincs ennek a sugárzásnak a hatásairól. Vannak ugyan elképzelések a kivédéséről, de ezek inkább csak ötletek, mintsem kipróbált, biztonságot nyújtó technológiák.
A Mars-kutatók azzal csalogatják ki a pénzt az állami költségvetésekből – érvel Both Előd –, hogy mennyire fontos a marsi élet nyomait kikutatni. Azzal hitegetik a döntéshozókat, hogy a Marson akár még ma is élhetnek mikroorganizmusok, ezek felfedezése óriási jelentőségű lenne. Igen ám, de még az automatákat sem lehet százszázalékosan sterilizálni, hogy ne szennyezzék be a Marsot földi mikroorganizmusokkal, emberes expedíció esetén ez kivitelezhetetlen. Még akkor is, ha minden tökéletesen zárt rendszerben, meghibásodás nélkül, rendeltetésszerűen működik.
– Közvetlen gazdasági indoka (például ásványkincsek bányászata) természetesen nincs a Marsra való utazásnak. Közvetve persze lehet haszna, például az erre a célra kifejlesztett technológiákat máshol is lehet alkalmazni – teszi hozzá Frey Sándor. A cél a felfedezés, ahogy az a hegymászóknál vagy annak idején az óceánok vagy a sarkvidékek meghódítóinál is ez volt a motiváció. Még távlatibb cél, hogy ha az embernek valamilyen okból el kellene hagynia a szülőbolygóját, akkor legyen hova áttelepülni. Erre a leginkább ígéretes hely a Naprendszerben a Mars lehet (ez nem jelenti azt, hogy nagyon ígéretes…).
Elon Musk elképzeléseiben az a szép, hogy elülteti bennünk a gondolatot, elhiteti velünk, hogy belátható időn belül megvalósulhat a Marsra való utazás. Magában a felvázolt menetrendben Frey Sándor személy szerint kételkedik, túl optimistának tartja az ígért időpontokat. Ráadásul számos egyéb problémával kell megküzdeni. Az élelmet és az ivóvizet vagy magukkal kell vinniük, vagy helyben kell előállítaniuk. Az sem világos, hogy az óhatatlanul felmerülő egészségügyi problémákat (betegség, műtét) miként kezelnék.
Tudományos szempontból van-e értelme az utazásnak? Both Előd szerint biztosan nincs. Pontosabban úgy véli, hogy az ember jelenlétének köszönhetően megszerezhető pluszinformáció nincs arányban az automataküldetésekhez viszonyított óriási kockázattal és anyagi ráfordítással. Más dolog a nemzeti büszkeség, a politikai és esetleg sok más szempont, amelyeknek a tudományhoz aligha van közük. „Európát illetően kijelenthető, hogy ami ezen a területen az Európai Űrügynökség (ESA) tudományos költségvetésébe belefér, az a döntéshozók, tudománypolitikusok vagy a közvélemény számára érdektelen. Ami viszont izgalmas lenne, az nem fér bele az ESA büdzséjébe. Talán csak az kavarja majd fel az állóvizet, ha az első kínai űrhajós a Marsra lép” – üzeni Both Előd.
Üzletember, szoftverfejlesztő, bohóc
Évtizedeken keresztül csak olyan emberek juthattak az űrbe, akik éveken át tartó felkészítésen vettek részt. A 2000-es évek elején azonban a pénzhiányban szenvedő orosz űrhatóság lehetővé tette, hogy dollártízmilliók befizetése és rövid felkészítés után orosz űrhajók fedélzetén a Nemzetközi Űrállomásra mehettek pénzes emberek. Ők az űrturisták. A részvételi díj az első három jelentkezőnek még húszmillió dollár volt, a többiek 25-30 millió dollár fejében repültek. Az első űrturista 2001-ben az amerikai Dennis Tito amerikai üzletember, a Jet Propulsion Laboratory korábbi kutatója volt. Az első űrturista nő az iráni származású, de amerikai Anousheh Ansari volt, 2006-ban. A magyar származású Charles Simonyi szoftverfejlesztő és üzletember először 2007-ben, majd 2009-ben is járt az űrben.
Különleges űrturista Guy Laliberté kanadai üzletember és bohóc, a Cirque du Soleil alapítója. Az ilyen űrutazásoknak az amerikai űrsiklók nyugdíjazása után befellegzett, mert az orosz űrhajókon rendelkezésre álló helyeket kiképzett űrhajósok foglalták el. Ha ennyi pénz van az űrturizmusban, érthető, hogy a magánvállalkozások is rámozdultak a különleges lehetőségre. Az Egyesült Államokban a Virgin Galactic cég űrugrásokat szervez, ez csak pár perces út, ára a tervek szerint 200 ezer dollárról indul, ez akár húszezer dollárig csökkenhet. Ám egy baleset visszavetette a programot: 2014 novemberében felrobbant és lezuhant a SpaceShipTwo nevű mini űrrepülőgép. Ez a szerkezet csak öt-hat percre nyújtotta volna a súlytalanság élményét – ennek ellenére több mint hétszázan kifizették a ki tudja, mikori repülésük árát.