Kilencszázhatvanötöt írunk. A füstölgő kipufogójú, indigókék, ezüstcsíkos oldalú Ikarus zihálva-dohogva kaptat az Erzsébet hídon, hogy első budai megállójánál megszabaduljon utazóközönségének felétől-harmadától.
Konfekcióöltönyös, fehér inges, nyakkendős fiúk, blúzos, valamint térdet takaró szoknyájú lányok három-négy fős csoportokba verődve igyekeznek a Budai Ifjúsági Park bejáratához.
Az ötvenes évek jampikorszakán túl vagyunk, a farmer csupán nyomokban fedezhető fel Kádár gulyáskommunista Magyarországán; a négy évvel korábban társadalmi munkában helyreállított vadonatúj ifjúsági szórakozóhely amúgy sem fogadná be a „renitens”, „Nyugatot majmoló” ruhadarabban érkezőket. Fület takaró hajviseletről szó sem lehet, amennyiben valaki mégis kitűnne a sorból, úgy a kiszuperált belügyesekből toborzott, díjbirkózó küllemű beengedőemberek azonnal kitessékelnék. Az Atlas már készülődik, próbálgatják hangszereiket.
Fiatalok várakoznak a Budai Ifjúsági Parknál, a mai Várkert Bazárnál, 1969
De kiféle, miféle is az az Atlas? Öt, a hatvanas években tinédzserkorát élő fiatalember (Flamm Ferenc, Bíró Gábor, Horváth György és a Szabó testvérek – György és János) úgy gondolta, zenekart alapít. Megtehették, hiszen rendelkeztek az akkor elengedhetetlen kritériumokkal: a barátság, a közös zenei ízlés és persze – kotta híján – a rátermettség a külföldi dalok hallás utáni lekoppintásához. És az Atlas esetében mindez kipipálható. Ma már kissé megmosolyogtató e megközelítés, ám a hatvanas években, amikor a beat „ügynek”, egyfajta konformizmus elleni lázadásnak számított, az érintettek mindezt halálosan komolyan gondolták.
Visszatérve az ötös fogathoz: a kezdetekben tisztán hangszeres muzsikára épülő repertoárt Makrai Pál énekes-basszusgitáros érkezésével sikerül bővíteni néhány kiváló The Rolling Stones- és egyéb interpretációval, s ez kifejezetten jót tesz az immár hattagú bandának. Akkoriban egyrészt a gyártókapacitás, másrészt a műfaj lesajnálása miatt hanglemezről, stúdióról még csak nem is álmodhattak a beatesek, ezért bizonyos, jónak ígérkező eseményeket alternatív módon rögzítettek.
Közben megtelik a nézőtér – a placc, ahogy annak idején mondták –, szolidan, illedelmesen, ugyanakkor mégis mellbevágóan megszólal a gitár. Mintha Hank Marvin pengetné. A pincérek korsó sörökkel zsúfolt kerek alumíniumtálcákkal egyensúlyozva ingáznak a táncban megfáradt párok között. Hiszen a beatkorszak hajnalán a The Shadows, a The Rolling Stones, Willie Dixon vagy Ray Charles muzsikájára még javában ropják a fiatalok. Nem véletlen tehát, hogy az Atlas korai, soulos-fúvós időszaka előtt épp a rhythm and bluesszal hódít. Egykori gitárosa, Bíró Gábor – akit egymás között csak Dokinak hívnak – olyan hűséggel hozza a Shadows-hangzást, akár néhai kortársa, Faragó Judy István.
Féltett kincsként őrizte azt a magnetofonszalagot, amely az egyik 1965-ös ifiparki koncertet vagy annak részletét rejtette évtizedekig. Hogy az Atlas munkássága az emberek lelkéből nem tűnt el nyomtalanul, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Cserba János öt demofelvételt menekített meg a hálás utókornak, s ezeket égették most CD-re.
A saját, valamint átdolgozott instrumentális dalok bónuszként egészítik ki a 14 koncerttételt. Közülük mindenképp említést érdemel a saját szerzeményű The Rocker a korát megelőző gitárbravúrjával, valamint fergeteges koncerthangulatával, de ott a tradicionális Romanian Dance vagy épp a lemezindító, Ventures-hangulatot árasztó Makrai-kompozíció is, a Baby. Mindemellett éppúgy telitalálat a Ray Charles-féle What Do I Say, mint a pergő ritmusú, ugyancsak saját szerzeményű virtuóz szájharmonika-darab, a Charlie.
Már az is csoda, ha valaki fél évszázadon keresztül megőriz egy zenei ősleletet. Erre mindeddig egyetlen példa akadt: a Liversing. Az pedig különösen csoda, hogy az Atlas Just Playin’ Rhythm and Blues! albumának hangminőségét az erdélyi Metropol együttes alapítójának, a freiburgi egyetem professzorának, Virányi Attilának sikerült több mint élvezhető állapotba hoznia.
S ezzel egy korszak lenyomatát az utókor elé tárni.
(Atlas: Just Playin’ Rhythm and Blues! Moiras Records, 2017)
