– Miért döntött úgy, hogy Budapesten fog élni?
– Magyarországra eredetileg egy kéthetes balkáni út miatt érkeztem a Keleti pályaudvarra. Előtte már éltem Szentpéterváron, Kuala Lumpurban, Szingapúrban és Varsóban is. Három napot terveztem Budapesten eltölteni, de amikor 1999 augusztusában reggel nyolckor leszálltam a vonatról és körbenéztem, tíz perc alatt szerelmes lettem a Keleti épületébe, majd a fővárosba is. Végül Budapesten töltöttem el a Balkánra szánt két hetet, visszamentem Varsóba az ingóságaimért, és augusztus végén már budapesti lakosként ünnepeltem a születésnapomat a New York kávéházban. Egy évvel később, 2000-ben pedig megvásároltam első lakásomat a Palotanegyedben, amelyre szótár segítségével tettem ajánlatot. Aztán ugyanabban a Bródy Sándor utcai házban vettem még egy lakást, amelyet képzőművészeknek adtam ki. A lakásbérlő művészek buzdítottak arra, hogy nyissak galériát. Jövőre lesz tíz éve, hogy működik. Azóta minden hónapban komolyzenei szalonkoncertet szervezek ott az érdemes közönségnek.
– Honnan az érdeklődés a művészetek és a műtárgyak iránt?
– Tamperében már a nagypapám is különösen igényes volt környezetére, hiszen öt-hat évente lecserélte a lakása bútorait. A kifinomult ízlést a lánya, édesanyám, majd én is megörököltem. Kezdetben a divat és a stílus vonzott. Skandinávia legnagyobb divatáruházában és Milánóban, Londonban is dolgoztam világhírű divatházaknál, majd öltöztettem a finn és az észt köztársasági elnököket. Bejártam a világot. Egy alkalommal a szentpétervári Ermitázsban járva maradandó élmény volt látni, hogyan éltek annak idején az előkelőségek ezüst étkészletek, aranycsillárok, kristályok között. Onnantól kezdve hat éven át minden hónapban egy hosszú hétvégét oroszországi palotákban, múzeumokban töltöttem, és elkezdtem antikvitásokkal foglalkozni, persze először orosz műtárgyakkal. De csak az 1760 és 1860 közötti régiségek érdekelnek. Most a gödöllői királyi kastélyban tekinthető meg ötszobányi gyűjteményem. Empire és biedermeier bútorokkal, festményekkel, tükrökkel, porcelánokkal, ezüsttel berendeztem Rudolf trónörökös lakosztályát.
– Hogyan került Iszkaszentgyörgyre, s lett bérlője a Pappenheim-kastélynak?
– Tíz évvel ezelőtt az akkori finn nagykövetet és engem megkerestek egy memoárral, amely szerint van egy falu és annak egy kastélya Székesfehérvár környékén, amely a második világháború bombázásai során otthont adott a finn nagykövetségnek. A második világháborús időszak finn katonai attaséjának memoárjáról van szó. Nagykövet úrral kutattunk az Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastély után, de Iszkaszentgyörgy polgármestere tíz évvel ezelőtt azt mondta, hogy sohasem hallott arról, hogy finnek tartózkodtak ott. Aztán telefonhívásunk után a polgármester elment Iszkaszentgyörgy legidősebb lakosához, egy nénihez, aki elmondta, hogy igen-igen, a szomszédjában lakott a cselédség, két házzal arrébb pedig a finn katonai attasé bérelt egy nagy házat. A polgármester akkor rögvest visszatelefonált a finn nagykövetségre, hogy minden igaz, megtaláltuk a kastélyt.
– Miért települt Iszkaszentgyörgyre a finn nagykövetség?
– 1920-ban az iszkaszentgyörgyi kastély egyik tulajdonosa, egy magyar arisztokrata finn állampolgárságért folyamodott, és meg is kapta azt. Mivel a kastély és a birtok részben egy finn állampolgár tulajdonába került, a földreform során a külföldi tulajdon miatt nem lehetett feldarabolni a birtokot. A második világháborúban Budapest bombázásakor a magyar kormány a kastélyok tulajdonosaihoz fordult, hogy fogadjanak be nagykövetségeket, így értelemszerűen a finn nagykövetség költözött 1944-ben Iszkaszentgyörgyre. Később kórház, menekültszállás, vállalati üdülő és munkásszálló volt benne, a hatvanas évektől a tanácsé lett. Amikor mi rátaláltunk, elhagyott, takarítatlan volt, de éreztem benne a régi épületek hangulatát, így kibéreltem.
– Mihez kezdett egy magyar faluban?
– Ezerkilencszázkilencvenkilenc óta éltem Budapesten, s mindenkitől azt hallottam, hogy a vidéken, falvakban élőket nem érdekli a kultúra. Ezt nem hittem el, hiszen Finnországban minden faluban van nyaranta valamiféle kulturális esemény. Első körben idecsábítottam a helsinki konzervatóriumból tizenhat fiatal hegedűst, akik komolyzenei koncertet adtak a márványitatós lovardában a helybélieknek. A koncertre háromszázötvenen voltak kíváncsiak. Annyira tetszett a falusiaknak, hogy az ajtón kívül két sort alkottak, és mikor a fiatalok kijöttek a hegedűtokokkal, bravó, bravó kiáltással tapsolták meg őket. Ott láttam, hogy nem igaz, amit Budapesten beszéltek, csak sokak számára költséges vidékről eljutni a fővárosi rendezvényekre. Ám ha valaki idehozza a kultúrát, az népszerű lesz. Elkezdtem jó minőségű kiállításokat, filmvetítéseket és nemzetközi művésztáborokat szervezni.
– Ösztöndíjjal is támogat fiatal művészeket: a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia hallgatóit, a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőit. Mit jelent az a tábla a falu határában, hogy Iszkaszentgyörgy – melynek díszpolgára lett – a finnugor kulturális főváros?
– Míg korábban kevesen ismerték a falu finn szálait, 2012. szeptember 5-én a finn köztársasági elnök idelátogatott, tizenhat országból ötszáz vendéget fogadtunk. Évek óta mesterkurzusokat, koncerteket, kiállításokat tartunk, a közéleti emberek mellett számtalan nagykövet teszi tiszteletét. Sok szó esik Magyarországról és Finnországról, a finnugor kapcsolatokról. Ma már márvány emléktábla van a kastély falán arról, hogy itt működött a finn nagykövetség is.
– Mit tud a kastély utolsó lakóiról?
– Kisgyermekként itt élt Sibyl von Manteuffel-Szoege, ám 1944 októberében szüleivel menekülni kényszerültek. Bajorországból Olaszországba került, Milánóban és Rómában élt. A nyolcvanas években tért vissza a bárónő újra Magyarországra, a kilencvenes években elutazott ide is, és megdöbbenve látta egykori kastélyuk állapotát. Már kilencvenkét éves, de időnként ellátogat ide. Tiszteletére, fogadására berendeztem egy lakószobát.
– Hatalmas a kastély, tele a maga műkincseivel, és rendezett a hatalmas park is. Irigyeivel találkozott már?
– Biztosan mondják a faluban: Ari reggel pezsgőzik, Ari ebédkor pezsgőzik, óh, Ari vacsora után is pezsgőzik a vendégeivel. De nem így van. Ari például órákig porszívózik a lakott szobákban, mert itt a pókhálósodás egyik napról a másikra kialakuló, gyors folyamat. Amikor a fürdőszobába megyek, az is kétszáz méter oda, kétszáz méter vissza. A romantikus kép ellenére más a valóság. Régen biztosan megkapó volt itt a villásreggeli és az itteni élet minden mozzanata, de ahhoz a nívóhoz rengeteg cseléd szükségeltetett. A balti országokban az újgazdagok kastélyokat vettek vagy béreltek ki, de Magyarországon ez sajnos nem így történt. Fáj a szívem, ahogy az elpusztult, valaha patinás ingatlanokat nézem. Az iszkaszentgyörgyi is majdnem erre a sorsra jutott a maga négyezer négyzetméterével és hatvan szobájával. Én ezerhétszáz négyzetmétert használok benne. A barokk szárnyat sikerült berendeznem korabeli régiségekkel.
A parkban dzsungel volt négy méter magas, áthatolhatatlan bozóttal és hétméteresre nőtt tujákkal. Nem lehetett azt látni, hogy egykor szimmetrikus elrendezésű, nyírt sövényű, támfalas, diadalíves csoda volt itt. A parkot látva azt kérdeztem magamtól: tudok én ide meghívni bárkit is? Rögtön felmérettem a parkrendezés költségét. Közölték, hogy háromszázezer euró lenne a kert teljes rendbehozatala! Azaz hogy rendezett kert legyen itt. Erre nyilván nincsen pénzem. Évről évre a finnországi kertészeti egyetemek küldenek diákokat egy-egy hónapra, akik a kastélyban lakva próbálják a kertet rendbe rakni. Már kinéz valahogy.
– Nehéz úgy gazdálkodni, hogy a kastély csak emészti a pénzt. Ingázik Budapest és Iszkaszentgyörgy között?
– Nyaranta itt vagyok a kastélyban. Sok mindent megtudtam a helybéliektől, például, hogy egy időben vegyesbolt, gyógyszertár és rendőrőrs is működött a falak között. 1994-ben itt forgatták a Megint tanú film „libacombos jelenetét”, néhány éve pedig a Kossuthkifli televíziós sorozat jó néhány filmkockája is itt készült. Itt is maradt két hatalmas, öt méter magas dór oszlopfő, amely a kastély egyik bejáratát díszíti. Odaadnám bárkinek, de a kiskerttulajdonosokat nem érdekli… Régiségek iránt kutatok a világban, hiszen műkereskedő vagyok. Az ott az előtérben egy római kori márványfej, amelyet Svédországból repülővel hozattam… Működik az iszkaszentgyörgyi galéria is, de világszerte azt tapasztalom, hogy ha a galériák nem változnak, sorra bezárnak. Amelyek mégis talpon maradnak, azok új dolgokba is belekezdenek, és kávézót, éttermet vagy akár borbélyműhelyt, ruhaboltot nyitnak. Ezért a már hagyományos, havonta megrendezett itteni szalonkoncertek mellett most kézműves sörkóstolásban, házi színházban, jógaoktatásban is gondolkodom. Finom nyitás más irányokba. Ami ebből sikerül, az mind az iszkaszentgyörgyieket gazdagítja majd.
Ari Santeri Kupsus
A finnországi Tamperében született 1965-ben. Édesapja súlyemelő, édesanyja lovas díjugrató bajnok. Kereskedelmi főiskolán üzleti menedzser szakon végzett 1985-ben. Skandinávia legnagyobb divatáruházláncánál, a Valiosónál dolgozott, idővel a legnagyobb, Helsinkiben található áruházuk igazgatója lett. Később Svájcban az Ermenegildo Zegna, Olaszországban a Cerruti divatházaknál dolgozott, a finn köztársasági elnök kabinetjéhez kerülve a köztársasági elnököt, Martti Ahtisaarit öltöztette, majd a miniszterelnököt, Paavo Lipponent. 1998-ban Szentpétervárra költözött, hogy mint stylist az angolul nem beszélő orosz ügyfelei miatt oroszul tanuljon.