– Múlt héten ért véget a Bartók rádió Mikrofonpróba elnevezésű műsorvezető-válogató versenye. Ön is hasonló pályázat útján került a rádióhoz.
– A műsor rádiós valóságshow és tehetségkutató volt egyben, hiszen a versenyzők adásba is kerültek a megmérettetés folyamán, míg én 2008-ban egy kedves tévés kollégám-barátom unszolására egyszerű álláspályázatra jelentkeztem. Nekem akkoriban nem voltak ilyen nagy vágyaim, hogy az elegáns Bartók rádiónál dolgozzam. Elmentem az interjúra, felvettek. Rövidnek tűnik az azóta eltelt idő, mókás látni, hogy már itt is van a következő generáció.
– Tapasztalt, öreg rókaként mit tanácsolna nekik?
– Ne akarjanak másokhoz hasonlítani, bátran vállalják azt, amilyenek, és őszintén fogalmazzák meg – persze a Bartók rádióhoz illő stílusban –, amit gondolnak, bármiről legyen is szó. Adják önmagukat. De nem biztos, hogy ez jó recept, mert én is ezt tartottam szem előtt, de csak azt értem el vele, hogy a közönség egyik része szeret, a másik része elfordítja a fejét, ha bárhol meglátja az arcomat.
– A negatív hallgatói véleményekből is profitál, hiszen az augusztusban Kaposváron bemutatott stand-up estje a #szeretnekahallgatók címet kapta.
– Az egész stand-up a hallgatók és a kaposvári közönség reakciójából alakult ki évek alatt. Másfél órás önálló est, csak duma, egy hang zene sincs benne. A műsornak csak egy részét alkotják a Bartók rádió hallgatóinak engem korrigáló, frappáns levelei, a továbbiakban zenei, zenetörténeti témákról van szó. Nem véletlen, hogy Kaposváron volt a premier, hiszen megdöbbentő zenei fesztiválélményben volt részem ott: 2010-ben kellett először koncertet közvetítenem az akkor induló Kaposfestről, amihez bevallom, semmi kedvem nem volt, szívesebben horgásztam volna Révfülöpön. Muszáj volt átmennem Kaposvárra, de nem adtam magam könnyen, mindennap visszautaztam a Balatonhoz. Az első évben még „kócos” fesztivál volt, kicsit kezdetleges, rendezetlen, a Szivárvány Kultúrpalota felújításával sem végeztek még, viszont Kokas Katalinék fiatal világsztárokat hívtak meg. A közönség úgy viselkedett, mintha csak könnyűzenei koncerten lenne: tapsvihar, lábdobogás, őrjöngés. Gondoltam, ez nem ér, ne érezzék már jól magukat, ha én sem érzem jól magam! Következő évre aztán már annyira összefonódott a Bartók rádió a Kaposfesttel, hogy az esti koncerteken kívül már a Muzsikáló délutánt is onnan sugározták. Egyszer csak azt vettem észre, olyan koncertre is behívtak konferálni, ahol nem lett volna dolgom. A hangulat jó volt, éreztem, hogy szeret a közönség, elkezdtem bátrabban beszélni. Nem csak komoly történeteket meséltem, és láttam, hogy a közönség másra is vevő. Ebből az élményből is fakad a stand-up budapesti premierje jövő februárban, az idén pedig még Debrecenben is lesz előadás.
– Ha muszáj volna, melyiket választaná a rádiózás, a stand-up, a televíziós műsorvezetés és a zenei antikváriusság közül?
– Biztos, hogy nem a televíziót, az a három közül a hatodik helyen van. Egyértelműen a rádiózást választanám.
– Pedig a televízióban korábban kezdett dolgozni.
– Nem fekszik igazán, ha mások szövegét kell mondanom súgógépről mint egy kikiáltó, bár ez viszonylag ritka. Nem áll jól a beszélgetős műsor sem, mert kevés olyan ember van, akit fél órán keresztül tudnék őszintén kérdezgetni. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányan tartoznának a tisztelet a kivételnek kategóriába. De a jópofa, szórakoztató műsorok se valók nekem, nem vagyok jópofa ember. Van egyfajta humorom, de szeretem, ha a szabadságot meghagyják nekem. Sajnos nincs olyan tévés műfaj, ahol én úgy beszélhetnék a klasszikus zenéről, ahogy akarok. Képzelje el, ahogy egy televíziós koncertközvetítésen azt mondom: jobb lenne, ha Wotan inkább egy úszómedencébe dobná bele Brünnhildét ahelyett, hogy tűzzel keríti körül! Úgyhogy marad a rádió, a Bartók rádió reggeli műsora. Csupán egyetlen problémám van: nem látom a visszajelzést, persze jön az, csak sokkal később. Ha a Bartókon élő műsorban kijelenteném, hogy Beethoven rossz zeneszerző, tíz perc múlva érkezne az első reakció. Egyenes következménye ennek a stand-up vagy a koncerten való konferálás, amikor a közönség rögtön jelez. Azt is, ha nem jól sül el valami. Számtalanszor megtörtént, hogy azt gondoltam, szórakoztató vagyok, de nevetés helyett méla csönd volt, csak néztek rám. Ezért jó a Kaposfest, ott addig szórakoztatom a közönséget – persze nem gatyaletolós viccekkel –, amíg átrendezik a színpadot. Aztán jöhet a lényeg, a zene. Az antikvárium viszont más tészta.
– Össze tudja egyeztetni a rádiózással?
– Ha választani kell, akkor most inkább a rádiózás, de azért az antikvárium szorosan mellette van. Mostanában alig jutok el oda, hetente fél napot csupán. Talán három évig működött hagyományos üzletként két kolléganő felügyelete alatt. Volt egy olyan illúzióm, hogy azért kell a Zeneakadémia környékén berendezni, mert a diákok viszik majd az olcsóbb, régi kottákat a drága újak helyett, illetve kávézásra, beszélgetésre is alkalmas hely lesz. Ehhez képest a kutya sem jött be. Kiderült, a diákok már egyáltalán nem vesznek kottát, letöltik vagy lefénymásolják a könyvtárit. A bevételem a két kolléganőm bérére volt elég, minden mást zsebből fizettem, ezt három évig bírtam. Azóta megbeszélt időpontra lehet jönni, illetve bármikor fel lehet hívni. Hívnak is, legtöbbször azzal, hogy eladásra szánt ritkaságuk van. Szeretek vásárolni, egy időben sokat jártam Lipcsébe, Londonba, Stuttgartba, így elég sok külföldi kapcsolatom, ügyfelem lett. Úgy tűnik, a régi kottáknak nincs piacuk itthon.
– A XXI. században van jövője a rádiózásnak?
– Hiszek abban, hogy van, sokkal inkább, mint a tévézésnek. A Bartók rádió képviseletében néha részt veszek a European Broadcasting Union rádiós szekciójának ülésein, ott rendre kiderül, más országok felmérései alapján is, hogy a rádiózás mennyire népszerű. Gondoljunk csak a britekre és a BBC-re! Szerintem itthon is nagyobb százalékban hallgatnak rádiót az emberek, mint nézik a tévét. Utazás, vezetés közben rádiót hallgatunk. Hiába jött be a digitális zenehallgatás, hogy mindenki a saját zenelistáját hallgassa, én is ezt csinálom, viszont, ha kocsiban ülök, rádiózom. Úgy gondolom, minél specializáltabb valami, annál könnyebben találja meg a közönségét. Az olyan rádióknak van jövőjük, amelyek körülhatárolt célközönséghez, nem pedig mindenkihez szólnak. Mivel a Bartók ilyen kvázi rétegrádió, mindig is lesz közönsége.
– Említette, hogy sietnie kell, Pécsett van dolga…
– Sűrű az időbeosztásom, de szeretem elfoglalni magam, a pihenés szót nem is nagyon tudom értelmezni.
– Milyen stand-uposokat szeret?
– Egyetlen embert kedvelek igazán, ő Eddie Izzard angol transzvesztita komikus. A műsoraiban vaskos káromkodás is előfordul. Az előző életemből adódóan néha komoly kérdéseim vannak: például szabad-e rajta nevetnem? Szívesen megbeszélném egy teológussal, hogy ez már a bűn kategóriája? Szerintem igen.
– Az előző élet az az időszak, amikor ferences szerzetesként élt. Nehéz volt átlépni a világi létbe?
– Nem volt nehéz. A természetemet ferencesként sem tudtam meghazudtolni. Akkor is vezettem kórust, tanítottam hittant, kirándultam a gyerekekkel, végeztem egyszerre a zenetudományi szakot és a teológiát. Inkább talán a környezetemnek, édesanyámnak ment nehezebben az átállás, míg megszokták, hogy már nem vagyok szerzetes. Persze voltak gondjaim a beilleszkedéssel, de ezek belső problémák voltak. Amikor először hívtak műsorvezetőnek, akkor még csak egy éve voltam „kint”, öltönyben, nyakkendőben jártam dolgozni, a technikusok meg csak néztek rám nagy szemekkel. Sokáig nem tudtam, milyen munkákat nem szabad elvállalni, mikor kell igent, mikor nemet mondani. Boldogan mosolyogtam bele az életbe, örültem a sikereknek. Ma már látom, hogyan kellett volna viselkednem, de semmit sem bántam meg.