Anyánk kertje! De nem mint valami hímes mezőben, régi magyar nagyasszonyok kertjében sétáltunk vala. Édesanyánk kertje kicsi volt, és célirányos. Pár vetemény, ami a konyhára kellett, plusz az udvar megfelelő pontjain apró ágyásokban pár évelő, aztán egynyári virágok, melyek a vázákba kerültek, vagy a gyulai régi református temetőbe, őseink sírjára.
Öreganyánknak sem volt nagy kertje a Kenyérsütő utcai házban – csupán néhány zöldség és fűszer; az igazi kert az ökörjárási szőlőskertben virult, ahová tavaszi-nyári munkák idején naponta kijártak. És öntöztek, termelték a paradicsomot, paprikát, hagymát, uborkát, meggyet, cseresznyét, almát, szőlőt. A klasszikus magyar veteményes-virágos-gyümölcsös kert triászának keveréke volt az a világ – anyánk is ezt szemléletet vitte tovább a Kálvin utcai házba.
Viszont az igazi, régi idők asszonyait idéző kert az aranyági dűlőben Mariska nénénk tanyáján volt – külön ágyásokban vetemények, külön virágok, s külön gyümölcsfák. Öreganyám öt lánytestvére közül tán benne kulminálódott leginkább a virágszeretet szenvedélye; szüksége is volt rá, mert életük nagy részét az egyholdas tanyából kellett kigazdálkodniuk.
Mariska nénénk ellenben amihez nyúlt, arannyá változott: gyermektelenek lévén is klasszikus gazdaasszony vált belőle. Virágoskertje a tanya déli hosszát foglalta el; díszes, életteli rózsái oszlopokhoz kötözve, tetejükön színes üveggömbök, a legszebb és legvirulensebb gladiolusokat nála láttam; virághagymát, magot, töveket csereberélt, szelektálta a helyet leginkább szerető fajokat és fajtákat. Csillagos, alföldi estéken a lila virágú estike lassan illanó olajillatában kiültünk a fonott székekre, az asztalra kolbász és friss házi kenyér került, a férfiak bort ittak, a gyerekek málnát.
És mint a mesében – a kora hatvanas évek nyáresti csöndjében a dobozi úton biciklizve, én az apám mögötti a hátsó ülésen lábat lóbálva, András öcsém anyánkkal a gyerekülésen gurulunk haza a városba. Abba a városba, amely minden korszakbeli uniformizáltsága ellenére is gazdag virágkultúrát őrzött; heti piacain, bár nem a római Campo de’ Fiorin valánk, mégis gazdag szín- és formavilágú virágválasztékból vásárolhattál – az aszályokat csöndesen viselő Zinnián át a gazdag választékú, puha illatú törökszegfűkig, az elegánsabb liliomokig és rózsákig.
Maguk a házi kertek is igyekeztek egy díszesebb városi és a parasztkerteket idéző választékot megjeleníteni – iskolatársam és barátaim révén szinte minden ház belső szerkezetét és kertjeit, gyümölcsöseit jól ismertük. Ugyan „jámbor eleinknek” nemcsak sok, hanem sokféle kertjük volt – a múlt század közepére a városi udvarokban keveredtek egymással a kerti irányzatok.
Az öreg Takáts Sándor egy helyen össze is írta a régi magyar kerteket: füveskert (hortus medicus, valamennyi kert között a legrégibb), virágoskert és veteményeskert. De kibontva ma már szinte elképzelhetetlen gazdagság és hallatlan igyekezet volt itt évszázadokon át: bécsi-kert, lugas-kert, dinnyés-, komlós-, kenderes-, puszpángos-, oltványos-, gyümölcsös-, meggyes-, szilvás-, cseresznyés-, almás-, körtvélyes-, diós-, mogyorós-, mandolás-, méhes-, sáfrányos-, káposztás-, hagymás-, répás-, asztagos-, gabonás-, füvelő-, csűrös-, pajtás-, górés-, gomboskert – és így tovább.
Tovább említi a vadkerteket, a kolyétakertet (Zrínyi Ilona kertje Sárosban), a puttonykertet, luczakertet, katonakertet, bányakertet, szőlőskertet, lókertet, ökörkertet, majorkertet, latorkertet stb. A szecessziós művészi építész és formatervező Toroczkai Wigand Ede még az ósdi parókiakerteket is fölemlíti – mondván, hogy „minden barangolásim legszebb emlékei amaz órák, miket vénséges falusi paróchiák kerteiben tölték. Meghatott a szeretet kapcsa, melyet emberek s növények közt lelék, kis virágos világok, földi paradicsomokban.”
A Kert című, 1923-as könyvében írja, hogy a parókiakertben a fák alatti hűs árnyékban csöndesen „megvonulhat” a lelkipásztor. Az utak mentén csonthéjas gyümölcsfák, mellettük kankalin, máj- és zergevirág, medvefül. Aztán gyűszűvirág, sisakvirág, liliomok, pünkösdi rózsa, szarkaláb, őszirózsák.
Ezekre a kertekre is az angol preraffaeliták figyelnek föl – William Morris kis írásában (Az ismeretlen templom története, 1856) le is írja egy hatszáz éve épített, ám rég eltűnt templomkert díszeit. „A kertben rácsok álltak tele rózsával, convulvulussal és a nasturtium nagylevelű tüzes virágával.” (Utóbbi a sarkantyúvirág, nagy kedvencem; támfalra emelt hetyei sziklakertem szélére plántáltam, talán mert anyám kertjében mindig ott díszelgett.)
„Három rácson nem virult egyéb, csak futórózsa, de ez nem egészen így van, mert sok helyütt vadvirág is bekúszott a kertbe, így a zöldfehér, virágos, hajlékony, zöld gönye (földi tök), amely oly gyorsan nő, hogy az ember szinte látja növését, aztán a mérges ebszőlő, a belladonna. Ó, oly gyönyörű volt, ahogy a vörös bogyó, a bíborszínű, sárgás, hosszúkás virág s a kegyetlen, mérges, sötétzöld levél azon a fölséges koraőszi napon együtt nőtt.”
Ó, a prókiakert (ha volna valóban ilyen kategória) – azért részletezem, mert a legszebb parókiakertet közvetlen közelről láthattam: Géza barátom szüleinek gyulai parókiakertjét.
Református templomunk nagy kertjében ugyanis a lelkészné, Margit néni majdnem mindig ott tevékenykedett; márpedig Kósa Géza barátommal együtt gyermekeskedtünk, és ifjúkorunk a rendszeres találkozások jegyében telt – ha csak befutottam a parókiára, Margit néni mindig a kertben dolgozott: kapált, gazolt, ültetett, locsolt; tervezte, művelte és gondozta pompás színhatású kertjét.
Ez a gyulai parókiakert elsősorban sziklakerti növényekből állt, de egynyáriak is feltűntek. Ahogyan a családdal rekonstruáljuk, a legkorábbi virágoktól a késő őszig virítókig talán négyszáz, de több száz faj szerepelt; sokféle nőszirom és a varjúhájfélék (Sedum) sokasága.
Kék és bíbortűzű floxok virágoztak, dáliák színkavalkádban; aztán alpesi harangláb, kékvirágú gólyaorr, tűzgyöngyvirág, ligetszépe, szellőrózsa, a régi kerteket idéző erdélyi májvirág, kakukkfű, harangvirágok, piros gyűszűvirág, kankalinok, peóniák (bazsarózsák), kőtörőfű, fürtös györgyike, pompás kúpvirág, kokárdavirág. És így tovább – gondosan gyűjtött növények. Igazi gyulai látványosság volt ez a csudásan virító „parókiakert”; az ötvenes-hatvanas évek egyedi kertje, amely méltó módon képviselte a gyülekezet prédikátorának lelkiségét és egyéniségét.
Fölkészültségével, szolgálatával Margit néni a régi virágszerető nagyasszonyok utóda volt, akinek követői is akadtak. Többek között édesanyánk is kapott tőle virágtöveket – s ha öreganyáink és anyáink régi kertjeire és ifjúságunk díszleteire gondolunk, erre a fundamentumra kell gondolnunk. A gazdának és a gazdasszonynak szeretett szenvedélyére, a kétkezi munka örömére s az esztétikai és biológiai érdeklődés erejére. Egy nagyszerű szellemet sugárzó kultúrára.