Nem akarom én „ezt” az értékelést „megelőlegezni”, de meggyőződésem, hogy ez az alapítvány fontos oldalakat fog majd kapni azokban a történelmi szakmunkákban, amelyek valamikor a rendszerváltozás – sokunk számára – legnehezebben elviselhető éveit, a 2002 és 2010 közötti időszakot fogják feldolgozni. A kitartásét, az erőgyűjtését, a közös eszmék újrafogalmazásáét.
Sőt – ha nagy szó, ha nem – olyan históriai állapotként fogják talán láttatni, amely a vereséget (Nekünk újra meg újra „Mohács kell”?) új reformkor csöndes előmunkálatává tudta változtatni. A díj eddigi kitüntetettjei is illusztrálják ezt. (Duray Miklóstól a Konrad-Adenauer-Stiftungig, Kopp Máriától Lezsák Sándorig.)
Nekem azonban most van egy olyan személyes „motivációm”, amely arra késztet, hogy kötelességemnek érezzem: erről az eseményről éppen itt, a Magyar Idők hasábjain és éppen egy „nemzeti kód”-ként felcímkézett rovatfélében írjak pár baráti mondatot.
Ugyanis – soha nem titkoltam – itteni eszmefuttatásaim, emlékeim, morgolódásaim hátterében mint bátorító ihletforrás K. Gy. Cs.-nek pár évvel ezelőtti vázlata áll, amelynek tárgya a „magyar kód” volt. Akkortájt kaphattam tőle ezt a jegyzetet, amikor egyszer arról beszélgettünk – alighanem egy-két pohár vörösbor mellett –, hogy Zágrábban és Varsóban mire és hogyan okítja ő évtizedek óta horvát meg lengyel tanítványait.
Ez a beszélgetésünk összefüggött azzal a meghívással is, amelynek következtében magam is egy-két napot a varsói egyetem magyar szakos hallgatói körében tölthettem, az „aranyló lengyel őszben”, miről másról adva elő nekik és beszélgetve velük, mint a magyar kód néhány szimbolikus eleméről. Irodalomról és festészetről.
Az „eltévedt lovasról” és „Mohácsról”, „Petőfiről” és „szalmaláng természetünkről”, a „hun–magyar rokonságról” és a „pusztáról”, a „labanc–kuruc mentalitásról”, kedvenc „nemzeti” színeinkről, „magyar” fáinkról és madarainkról meg persze a mitológiai mélységűvé vált lengyel–magyar sorsközösségről. Balassi Bálinttól és Báthory Istvántól Bem apón át Bereményi Gézáig. Az ábécé többi betűjéről nem is szólva… Emlékezetem szerint
K. Gy. Cs. egyetemi szobájában egyetlen kép látható: egy újságkivágat, amelyen a lengyel sas és a magyar turul egymás mellett küzd a „fészekrablók” ellen. Akik a Visztula partján is szép számmal kóvályognak a légben, ha talán – manapság – nem is halkabb károgással, mint nálunk. (Viszont ott alig-alig ügyelnek rájuk.)
De hát persze nemcsak a „lengyel” a mi kettőnk közös kódja. Hanem az Adria is, meg mindaz, ami a magyar–horvát tengerhez-tengerparthoz kötődik (és természetesen mindig Raguzát mondunk, nem pedig Dubrovnikot, Zárát és nem Zadart), és ott (itt) van Csehország, mert K. Gy. Cs. ott is tanított, merthogy a cseh kultúrában is otthonos, meg hát persze a „tótok”…
Azaz a Felvidék, amelyet ő mindig Felföldnek szólít; főleg a Szepességet szeretjük emlegetni, ezt a csodálatos, megfejthetetlen, elpusztultságában is virulens táját a magyar múltnak, ott a lengyel határ tőszomszédságában, fürdőivel, bujdosó ösvényeivel, legendáival, erdőzúgásos álmaival, borovicskájával, templomaival, havasi tejföllel nyakon öntött brindzás haluskájával; a festményekről megéledő lengyel uraival, magyar svihákjaival, dolgos cipszereivel.
Kiss Gy. Csaba Mádl Dalmától vehette át a Polgári Magyarországért Díjat
Leveleinkben „nemzetes uram”-nak szólítjuk egymást, és „hazafias üdvözlettel” búcsúzunk. „Régi emberek”-nek szoktuk mondani magunkat, akik azonban nem érzik otthontalannak magukat ezekben az új és még újabb időkben. Azt is sejteni vélem, hogy miért.
Mert, ha nem tartjuk is illendőnek, hogy hangosan magunk mondjuk ki (arról nem is beszélve, hogy a Szepességben is iskolázódó Krúdy Gyula szavával élve a „tornászó új emberek” sem nagyon szokták ezt számon tartani), alighanem volt valaha, mondjuk a nyolcvanas évektől, némi szerepünk abban, hogy a világ a „javára” változzék. Ilyen-olyan státusokban, politikai vállalkozásokban.
És itt hadd mondjam ki, hogy a kettőnk leggyakoribb beszédtémája – legmélyebb és oly sok minden emléket görgető –, közös kódja az „emdéef”.
A Magyar Demokrata Fórum. Amelynek K. Gy. Cs. egyik alapítója volt, szervezője és motorja, sokáig szóvivője, „arca”, kelet-közép-európai ügynöke, „kolportőre”. Ekkortól datálódik a mi szorosabb kapcsolatunk, noha az egyetemen is évfolyamtársak voltunk.
A Hitelnek alapításától belső munkatársai lehettünk, máig is előttem vannak K. Gy. Cs. szerkesztő úr akkurátus cédulái, szépen kiírt verébfejbetűivel, amelyeken senki által nem ismert, de – mint rendre kiderült – megkerülhetetlen szomszédságbeli (másként) gondolkodókat ajánlott a figyelmünkbe.
A nyolcvanas évek legvége a politizáló K. Gy. Cs. nagy korszaka és ekkori – gondolom – politikuséletének a meghatározó csalódása is. Ez a kudarcnak látszó és a közélet csúcsainak közeléből kirekesztődésnek is tekinthető csalódás akkor következett be, köztudott tény, amikor az MDF pártként az első szabad választás győztese lett, azaz a törvényhozó meg a végrehajtó hatalom meghatározó szereplője.
Hogy ebben mennyi volt a látszat, és mennyi a (keserves) valóság, arról annak is lehet némi emléke, aki azokat az időket átélte, és nem is a hatalmi központok közelében. Nehezen lehetne válaszolni arra, hogy az MDF politikájának radikális átalakulásában milyen súlyuk volt a kényszerű vagy képzelt, véletlenszerű vagy szükségszerűnek állított ideológiai változásoknak, és mekkora a különböző csoportérdekeknek.
Az viszont biztos, hogy ha K. Gy. Cs. lett volna az első kormány külügyminisztere, amire addigi tevékenysége alapján joggal számíthatott (számíthattunk), akkor az Antall-kormány atlantista elkötelezettségét sokkal intenzívebben árnyalták volna kelet-közép-európai szempontok, mint ahogy… És ha német nagykövet?
Nem tudhatom, hogy azok, akik a polgári Magyarország díjáról döntenek, K. Gy. Cs. életművének mely területeit tartják a legértékesebbnek. A politikusit, a tanárit és „szóvivőit” vagy a tudósit? Valószínűleg mindet odagondolják a kitüntetés mögé. Mi most szerény laudációnk vége felé vessünk egy pillantást arra a K. Gy. Cs.-re, aki oly erősen bízik nemcsak a kimondott, hanem a leírt szóban is!
Előttem tornyosulnak könyvei, baráti ajánlásokkal. És olyan fordulatokkal, amelyek közös „magyar ügyeinket” hívják elő az emlékezetből (Csurka István nevű Hitel-béli kollégánk szép szavával élve).
És ezek úgy magyar kódok, hogy magabiztos tudással beszélnek – mondjuk – a szerb himnusz világképéről (közös nagy kedvencünk) Mikszáth regionális (azaz: magyar tót–tót magyar) identitásáról, Fiume varázslatáról, Tormay Cécile horvát tájélményéről, Gombrowiczról, a magyar–szlovák viszály egyes elemeiről, zágrábi élményeiről, a tokaji bor lengyel „vonatkozásairól”, Közép-Európa jövőjéről, hogy az vajh’ „áldás vagy átok”…
És örömmel észlelem, hogy mostanság elérkezettnek látta az időt Csaba arra, hogy felmérje-mérlegelje politikusi-politizáló tapasztalatainak megőrzött emlékeit – ahol szükségét érzi: a politikai elemző szigorával. Két idevágó közleménye is itt van előttem.
Az egyiket a Rendszerváltó Archívum idei márciusi száma közli, A magyar átmenet historiográfiájának néhány kérdése címmel, a másikat meg a Magyar Szemle most októberben, Lakitelek harminc év után. Az egyik lapot az MDF valahai első elnöke adja ki, a másikat meg Antall József politikai környezetének letéteményesei, ha szabad így fogalmazni.
Van némi pikantériája tehát eme két kiadvány alkalmi „egymásmellettiségének”, amelyet persze csak azok észlelnek, akik megbocsátó derűvel és nyitott szívvel ugyan, de azért még emlékeznek azokra az időkre, amikor az „együtt és egymásért” helyett lassan az „ugyanazért, de nem egymás mellett” lett uralkodó érzület „a mi oldalunkon”. Úgy látszik, ezek az idők is a megbékélés-megbékéltség jegyében válnak történelemmé.
