A korunkat jellemző vágtató, ideges élettempóban sokan választják hobbinak, szabadidős kikapcsolódási tevékenységnek a régi, elavult, ámde a több évtizedes használat után még mindig működőképes vagy újra működőképessé tehető rádiók gyűjtését és restaurálását. A kidobált öreg csövesek is sokszor kincsnek számítanak a muzeális rádiókat felújítók számára, ugyanis sokszor csak több, szétmállott darabból lehet összerakni működőképes készüléket. A gyűjtők, akik közül sokan maguk restaurálják is a készülékeket, előbb-utóbb közkinccsé teszik gyűjteményüket, kiállítást, múzeumot szerveznek belőlük. Ilyen több is van az országban, érdemes például megtekinteni Nádler József keszthelyi, Sík Béla budapesti vagy Perneky Sándor verőcei gyűjteményét.
A Magyar Rádió budapesti székházában is látható egy kollekció, ez azonban többnyire működésképtelen darabokból áll.
– Őrült hobbi, de csodálatos. Gyönyörűséges dolog látni, hogy egy-egy régi, piszkos, kopott és romos állapotban lévő készülék miként újul meg a kezem alatt. Sebészi pontossággal, szinte sebészi eszközökkel kell dolgozni – mondja Tarnóczy András gyűjtő, aki a Tata közelében fekvő Tardoson 120 darabos rádiómúzeumot is fenntart. A gyűjteményt először 2001-ben láthatták az érdeklődők, amikor a tardosi művelődési ház könyvtárában kéthetes kiállításra kapott lehetőséget. Ezután a barátok és ismerősök unszolására meg a helyi önkormányzat támogatásával még az év októberében a gyűjtő lakásán megnyílt az állandó kiállítás. A gyűjteményt országosan az teszi egyedivé, hogy míg a többi rádiómúzeum kiállított tárgyai csak ötven-hatvan százalékban működőképesek, a tardosi kollekció minden darabja „hadra fogható”.
A legrégibb, 1925-ös tölcséres hangszórótól az ötvenes évek néprádióján át az 1974-ben gyártott szovjet Rigonda készülékig, amely a kollekció legfiatalabb darabja, mind működik. Az újabb szerzemények közé tartozik egy 1927-ben készült Megadyn Hann 3 típusú rádió. Sokak számára ismerős viszont az 1950-es években gyártott néprádió, amely magán hordta a kor politikai szándékát: csak a Kossuthot és a Petőfit lehetett fogni rajta. A háború utáni idők legsikeresebb rádiója az Orion Pacsirta névre keresztelt masinája. Népszerűségét bizonyítja, hogy nyolc évig gyártották.
Felhasználóbarát gondolkodásra vall az is, hogy a DIY Telefunken német cég már a harmincas években készleteket is kiadott detektoros rádióihoz, ezeket körülbelül húsz százalékkal olcsóbban adta, mint ugyanazt a típusú, készre szerelt rádiót – így a kevésbé tehetősek asztalára is odakerülhetett egy-egy masina. Ráadásul az alkotó dönthette el, milyen kivitelben: ládarádióként külön hangszóróval vagy a hangszóróval egy dobozba építetten.
Az „átlagrádiók” mellett több ritkaság is található a gyűjteményben, leginkább a két világháború közötti időszakból. A gyűjtő két készülékre nagyon büszke. Az egyik egy – lakberendezési tárgynak is szemet gyönyörködtető – 1941-es Orion 177 AG, amely igazi ritkaságnak számít, mivel Tarnóczy András tudomása szerint csak kettő található Magyarországon, a többi nem élte túl a második világháborút. Ráadásul még az eredeti számlája és garancialevele is megvan. A másik rádió olyan cseh gyárban készült, amely alig hat évig működött, 1936 és 1942 között. A rádió maga 1951-es, a gyárat pedig valószínűleg vagy bombatámadás érte, vagy hadiüzemmé nyilvánították.
A tardosi múzeumban megtalálható a hifitorony őse is, az 1958-ban gyártott, lemezjátszóval és szalagos magnóval kombinált rádió, a Terta 528K. Ez a csodaszép, bútornak is beillő szórakoztatóegység a Telefongyár Rt. terméke volt, bárszekrénnyel kombinálva. Ebből a szerkezetből nem készült sok, de nem is átlagos polgári otthonokba szánták: az ára körülbelül egy betanított munkás egyéves átlagkeresetének felelt meg. Jellemzően nem is otthonokban, hanem minisztériumokban, megyei tanácsoknál, katonai parancsnokságokon volt fellelhető.
Bár a tardosi múzeumban nincsen, ebben a kategóriában említést érdemel a Mechanikai Laboratórium Dunakeszin működő fejlesztési központja által 1955-ben gyártott zenegép, amely orsós magnót, rádiót és lemezjátszót tartalmazott, szintén gyönyörű bútorba foglalva. Ilyenekhez akkoriban csak jómódú polgárok jutottak, hiszen 16 500 forintot is elkértek darabjáért. A maga korában szintén páratlan műszaki csodának számított
– s ma is bizton megállja helyét – az 1941–1942-ben gyártott Orion 299-es zeneszekrény is. A 15 csöves rádió a világ minden állomását veszi, érzékenysége pedig szabályozható a légköri zavarok hatékony csökkentése érdekében.
Az „őshifi” rendelkezett automatikus állomáskeresővel, lemezjátszója pedig a különleges, nyolc nyomógombos hangszínszabályzójával valóságos koncertélménnyel gazdagította tulajdonosát és vendégeit. Ám aki ilyen zenemasinát akar szerezni, ne számítson nagy sikerre, ugyanis ma Magyarországon egy-kettő, ha fellelhető, s értékük is ennek megfelelő; a Vaterán már hét-nyolc évvel ezelőtt is 2,5 millió forintért kelt el egy darab. Annak idején csak néhány tucatot gyártottak belőle, s egyedi igények szerint építették be különféle bútorokba. Igazi luxuscikknek számított, Horthy Miklós, Jávor Pál és Weiss Manfréd is ilyen típussal szórakoztatta magát.
Egyébiránt nagy fába vágja a fejszéjét az, aki rádiórestaurálásra adja a fejét. A probléma az alkatrészbeszerzéssel kezdődik. Ezért minden roncsot el kell fogadni, amelyben még használható dolgok találhatóak. Boltban egy kommersz rádiólámpa (elektroncső) akár hatezer forintba kerülhet.
– Az igazi ritkaságokra az interneten lehet vadászni, börzéken is lehet csereberélni, de Budapesten már nagyon ráhajtottak a kereskedelemre – panaszkodik Tarnóczy András. – Szerencsére vidéken más a helyzet, a gyűjtők még segítik egymást.
A mintegy 300 tagot számláló Nosztalgia Rádió Egyesület negyedévente a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban tart találkozókat. Ilyenkor nyolc-tíz tanterem is megtelik mindenféle rádiós kincsekkel, élénken zajlik a kapcsolatépítés, cserebere.
A helyreállítás munkaigényes művelet, átlagban 35-36 óra kell ahhoz, hogy ismét eredeti állapotába kerüljön egy régi készülék. Még a jó állapotúakat is célszerű alkatrészeikre szedni a portalanítás miatt. A macerásabb darabokkal viszont száz óra feletti időt is el lehet tölteni. Mivel a restaurátor nemcsak az elektronikát állítja helyre, hanem a dobozt is, asztalostechnikai ismeretekre is szükség van. Például olyan fogásokat kell ismernie, hogy az alapdoboz deszkáját borító furnérlemezt a deszka szálára merőlegesen kell ráhelyezni a ládára; a deszka száradáskor ugyanis szálirányban reped, ám a merőleges furnér ezt megfogja.
A lakihegyi „szivar”
A hivatalosan 1925. december 1-jén délután öt órakor elindult hazai műsorsugárzás – amelyet a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. végzett a Rákóczi út 22. szám alatt – hamarosan központi rádióadó-állomás létesítését tette szükségessé. A rendszeres sugárzást 1928 áprilisában kezdte meg a Lakihegyre telepített 20 kW-os Telefunken gyártmányú adóberendezés, a vételkörzet az ország területének körülbelül a fele volt. Az adó két 150 méter magas, MÁVAG-gyártmányú vasszerkezetű toronyból és a közöttük kifeszített százméteres antennából állt. Ez a rendszer Budapesten és környékén jó minőségű adást garantált. Azonban még az 1920-as évek végén felmerült az igény egy ugyancsak Lakihegyen kialakítandó, de már az egész ország területén jó vételt biztosító rendszer kiépítésére.
A tervezés csaknem négy évig tartott, és 1933. július 1-jén a MÁVAG szerelői megkezdték a 314 méter magas, Blaw-Knox-rendszerű, elnyújtott oktaéder alakú torony építését. Fél év múlva át is adták. Ezzel az új, 120 kW teljesítményű adóval a magyar rádiózás műszaki tartalmát tekintve a világ élvonalába lépett, maga a torony pedig Európa akkori legmagasabb építménye lett. A 20 kW-os adó is használatban maradt, és a Budapest II. műsorát sugározta tovább.
1944. november 30-án a visszavonuló német csapatok lerombolták a nagy adót, s egy héttel később a 20 kW-os adó és 150 méteres tornyai is hasonló sorsra jutottak. A romok eltakarítását már 1945 januárjában megkezdték, és a kisebbik adó újjáépítésére és üzembe helyezésére még egy évet sem kellett várni. Teljes felújítását követően 1945. szeptember 15-én ismét munkába állt, míg nagyobbik „testvérét” 1946. december 22-én először 50 kW, majd az 1948-as rekonstrukciót követően 135 kW teljesítménnyel helyezték üzembe. 1968-ban újabb jelentős átalakítás történt, a 135 kW-os adót két, egyenként 150 kW-os rendszer váltotta fel. 1977-ben a lényegesen korszerűbb, kétszer 1 MW-os solti rádióadó üzembe helyezését követően a lakihegyi adót annak tartalékává léptették vissza.
Noha ezt követően még néhány alkalommal üzembe helyezték, az 1980-as évek elején lebontása mellett döntöttek. Ennek hírére magánszemélyek és számos egyéb társadalmi szervezet tiltakozó hadjáratba kezdett a torony megmentéséért. Végül a nyomásnak engedve a lakihegyi adótornyot 1985-ben ipari műemlékké nyilvánították, majd 2006 nyarán alaposan felújították, és ismét üzembe helyezték. Jelenleg továbbra is a solti rádióadó tartaléka, de főüzemben 135,6 kHz-en HGA22 jelzéssel időszinkronjeleket sugároz, amit az áramszolgáltatók az éjszakai-nappali ellátás közti váltásra használnak fel. A tornyot ipari alpinisták képzésére is használják, megmászása mintegy két órát vesz igénybe.