Először is: boldog karácsonyt, bár fogalmam sincs, hogyan ünnepeled, mert a sorozatban, amelynek kitalált karaktere vagy, soha nem volt karácsonyi epizód. Lehet, hogy már akkor is túl bonyodalmas lett volna politikai korrektség tekintetében, mert ki tudja, hogy a nézők mit ünnepelnek ilyenkor. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy Erdélyben nem a Jézuska jön, hanem az Angyal – évekig nézett rám a kis csángó keresztlányom értetlenül, mikor meg akartam tőle tudakolni, hogy mit kérjünk neki a Jézuskától…
Én egy dolgot kérek, de nem Jézustól, mert nem hiszek abban, hogy olyan kicsinyes lenne, hogy kegyeket és büntetéseket osztogat, hanem magamtól, hogy még egyszer, mielőtt végleg késő lenne, össze tudjam szedni minden erőmet, és le tudjak tenni valami olyat az asztalra, amire büszke lehetek. Jó fej, vagány öreglány szeretnék lenni, nem megkeseredett irigy vénasszony. Ez pedig csak rajtam múlik, ennyit legalább megtanultam.
De lehet, hogy nem pontosan így van, hanem kicsit másként. Mindjárt megmagyarázom. Lehet, hogy mégiscsak van a léleknek akkora szabadsága, hogy sorsot választhat magának? Tudva az okokat és az út valódi értelmét talán van biztos belső iránytűje is, de erről a tudatos énnek fogalma sincs? Márai Sándor ezt írja az Eszter hagyatékában:
„Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben […] valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, abban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”
Kolozsváron írom ezeket a sorokat, és ebben az évben nem tudom úgy meggyújtani majd a karácsonyi gyertyákat, hogy ne jusson eszembe, hogy a románok 1918. december 24-én éjjel rohanták le Kolozsvárt. Az akkor még színtiszta magyar város lakossága tudta, hogy jönni fognak, de úgy döntöttek, nem menekülnek el. Ők abban az évben nem a kereszt, hanem a jászol előtt várták, hogy bevégeztessen. A Szent Mihály-templom historia domusában fel van jegyezve, hogy azon az éjszakán a nagyharang meghasadt.
Szerényi Gábor rajza
Volt még két történet ebben az évben, amelyen sírtam, de ezek már nem lesznek szomorúak, megígérem. Csodálatos, művelt, nagyvilági és szellemes nagyváradi barátnőm mesélte el a családja történetét, amelyben természetesen hatalmas törést okozott a holokauszt. Az édesanyja kishúgát, Julikát 15 évesen vitték el egy lengyelországi táborba, ahol megismerkedett egy olasz zsidó fiúval, aki szintén fogoly volt.
Ez már önmagában fel-ért egy csodával, mert a férfiak és a nők szigorúan el voltak választva, ráadásul a két kamasznak semmiféle közös nyelve nem volt, de valahogy mégis megegyeztek abban, hogy ha túlélik ezt az egészet, a háború vége utáni első szeptember 15-én délután fél négykor találkoznak Kolozsváron, a Szent Mihály-templom előtt.
Julika, hála istennek, hazakerült Nagyváradra, és kiharcolta, hogy 1945. szeptember 15-én elvigyék Kolozsvárra. Nem is tudom, jártak-e akkor már vonatok. Egy biztos: fél négykor odament a templomhoz. Ott állt virágcsokorral egy cérnavékony fiú az egyetlen jó ruhájában. Előtte talán azt sem tudta, hogy Kolozsvár a világon van, most viszont keresztülgyalogolt az egész romba dőlt Európán a kislányért, akivel aztán leélte az egész, ajándékba kapott életét. Hát nem gyönyörű? Persze Jutka barátnőm hozzáfűzte, hogy „ötven éven át dirigálta szegény fejét Julika, de halálukig imádták egymást, az egyszer biztos”.
És akkor még egy történet, hogy meggyőződéssel adjunk igazat Márainak. Sokszor írtam itt arról, hogy viszonylag nagy gyakorlatra tettem szert a barátnőim házasságának válságkezelésében, de akadt egy eset, amikor minden békítő követségbe járás kudarcot vallott, és válás lett a több mit húszéves együttélés vége. Ahogy kell, zajosan és cirkusszal.
Tavaly nyáron elég sokat voltak nálam a gyerekek, akik az én gyerekeimmel egyidősek 12-től 22 évesig. De azért szétmenni Erdélyben sem könnyű, sok papírt kell intézni, a Székelyföldön az élet magyarul zajlik, fordíttatni kell, meg Magyarországra járni igazolásokért. A két szülő kénytelen volt tárgyalni egymással. Őszre egészen kulturált lett a viszonyuk, úgyhogy megegyeztek, a karácsonyt együtt töltik – szigorúan csak a gyerekek kedvéért.
Így is lett, de akkor már hetek óta vigyorogtak ajándékhordás közben az angyalok, mert ők tudták, hogy néhány hét múlva már senki sem akar elválni, és napra pontosan a szentestétől számított kilencedik hónap végén – vagyis szeptember 24-én – megérkezik egy kisfiú. Egyszeriben senki sem fog emlékezni arra, hogy ki kivel, min veszett össze (ejszen, hol nincsenek viták?), egyszerűen csak boldogok lesznek.
Az fog számítani, hogy mennyire szeretik egymás, és hálát adnak minden percben, hogy ilyen csodálatos rend és rendszer volt mindenben.
