A kolumbiai Andok hegyei között apró tó vize csillog Bogotá közelében.
A turisták megpihennek a partján, fürkészve a víz felszínét, vajon meglátják-e a mélyén rejlő aranyat. A Guatavita-tó ugyanis nem más, mint El Dorado legendájának helyszíne.
El Dorado nem egy helyet, hanem egy személyt jelent, méghozzá az „aranyozott embert”. Ez a férfi a helyi indiánok új törzsfőnöke volt, aki beavatásakor arannyal áldozott a tó szellemének. A muiszkák új vezérét, miután komoly próbáknak vetették alá, a szent Guatavita-tó partjára kísérték a törzs tagjai. Itt ladikot készítettek, amelyet megraktak különböző, kézzel megmunkált kincsekkel. A szertartás során a fiatal törzsfőnök testét bevonták gyantával, majd aranyporral, és a ladikon a szent tóra eresztették. Az indián vezér négy tüzet gyújtott a kinccsel teli csónakon, miközben a partról zenével és tánccal kísérték az eseményt. A tó közepére érve pedig megmártózott a vízben, és beleszórta a kincseket. Az indiánok így áldoztak a tó istenének, aki mindezért cserébe békét és harmóniát biztosított a muiszka törzsben.
A hódításokat megelőzően Kolumbia földje szinte úszott az aranyban. Az indiánok számára azonban nem piaci értéke miatt volt fontos a csillogó anyag, hanem spirituális erőt tulajdonítottak neki. Úgy tartották, az arany kapcsolatot teremt az istenekkel, és egyensúlyt hoz az univerzum számára. Békét a muiszka társadalomba, és összhangot a természettel. A helyi törzsek mai szemmel nézve hihetetlen ügyességgel készítettek az aranyból spirituális tárgyakat és csodás ékszereket. A korabeli írások szerint a hódítások idején nem volt olyan indián, aki ne viselt volna a nyakán, a fülében és az orrában szebbnél szebb, aprólékosan megmunkált arany ékszereket.
Amikor a spanyol hódítók 1537-ben megérkeztek Kolumbiába, az ott talált arany rabul ejtette őket. A lakosság fájdalmasan emlékszik vissza erre az időszakra, amikor az országot szinte teljesen kifosztották a hódítók, ezrek életét követelve. „A spanyoloknak nem volt nehéz dolguk. Amikor lovaikon, állig felfegyverkezve megjelentek, az indiánok azt hitték, hogy istenek léptek eléjük. Azelőtt soha nem láttak sem lovakat, sem hasonló öltözetet, és fegyverzetet sem” – magyarázta Richardo, egy bogotái vállalkozó. „Az indiánok az aranytárgyakat áldozatként adták a hódítóknak. Mikor a spanyolok támadni kezdték őket, azt hitték, az istenek büntetése sújt le rájuk. Ezért még több kincset áldoztak nekik.” A kolumbiaiak szomorúan emlegetik, hogy ma már csak annyi kincse van az országnak, amennyi a bogotái Aranymúzeumban látható.
A muiszka indiánok áldozati szertartása hallatán a hódítók a szent tó keresésére indultak. Jiménez de Quesada spanyol konkvisztádor nyolcszáz emberével az ország belsejébe hatolt, ahol az Andok hegyei között megtalálta a legenda helyszínét. Az aranyműves muiszkáknál olyan aranymunkákra bukkantak, amilyeneket soha nem láttak Európában. A legenda nyomán a spanyolok megpróbálták lecsapolni a Guatavita-tavat, hogy megleljék a fenekén rejlő kincseket.
A kolumbiai indiánok és a spanyol hódítók harcát megjelenítő népszokás
„Az egész falut lerombolták a munkálatok miatt, az egész közösséget arrébb kellett költöztetni” – meséli Ana, egy helyi idős asszony az új Guatavita városkában. „Kétszer is megpróbálták lecsapolni a tavat, de nem sok sikerrel. A vízszint csak néhány méterrel lett alacsonyabb, így nem tudtak hozzáférni a tó közepének aljzatához” – teszi hozzá büszkén.
Guatavita kincseit egyébként nemcsak a spanyolok, hanem később a britek is megpróbálták meglelni. Az 1600-as, majd az 1800-as évek során is folytattak expedíciókat, de mindig csak kevés kinccsel, csalódottan tértek haza. A legenda helyszínét később Peruban, Ecuadorban és Brazíliában is keresték az Újvilágba érkező kalandorok. Sőt mi több, El Dorado aranya után a mai napig folyik a kutatás. A világ különböző pontjain kezdenek régészeti expedíciókat egyetemek és múzeumok – annak ellenére, hogy bizonyítékokat még a mai napig nem találtak.
Akár létezik a kincs, akár nem, Guatavita mára turisztikai látványossággá vált. Mivel közel fekszik a kolumbiai fővároshoz, hétvégente ellepik a bogotái lakosok és a külföldi turisták. A helyiek kézműves termékeket, szőtteseket és tejből készült édességeket árusítanak a látogatóknak.
A háromezer méteren fekvő faluban a tradicionális viselet a kötött, meleg poncsó és a cowboykalap, amely szintén a turisták kedvence lett Guatavitában. Az egykori aranyműves indián törzsek mára eltűntek.
A muiszka indiánok hajdani létezésére már csak egy-két hosszúkás arcú, bronzos bőrű eladónő és néhány fekete hajfonatos helyi férfi emlékezteti az odalátogatót.
