A vak férfi az ajtó mögötti első ülésen foglalt helyet a metrón, miután fehér botját nekikoccantotta az ülésnek, hogy ellenőrizze, szabad-e a hely. Nem sokkal később valaki leült mellé, fiatalos női hang szólította meg.
– Segíthetek majd leszállni?
A férfi azt mondta, a Határ útig megy. A nő azt felelte, ő is ott száll le, elkíséri a buszmegállóig. Kis ideig némán utaztak, azután a nő újra megtörte a csendet.
– Nem haragszik, ha megkérdezem, hogyan boldogul egy vak ember az életben?
– Nekem elég jól sikerül – válaszolta a férfi. – Tudja, jogász vagyok. Jogász és gyógymasszőr.
– Nahát, én is jogász vagyok. Ez nagyon érdekes.
– A másik profilom a harcművészet – folytatta a férfi. – Vakokat tanítok arra, hogyan tudják megvédeni magukat.
A nő egy pillanatra elhallgatott, majd azt kérdezte:
– Tényleg maga lenne az? Maga Németh Vilmos?
– Én vagyok – mosolyodott el a férfi. – Dr. Kátai-Németh Vilmos.
– Ez hihetetlen! Magát keressük hetek óta!
A szerelvény fékezett, ők leszálltak. A fiatal nő elmondta, hogy nagyszabású integrációs program előkészítésén dolgoznak, ehhez próbálták megtalálni az ország egyik legismertebb fogyatékkal élő emberét, a vak harcművészt.
Nem adom fel – mondta félig hangosan az üres kórteremben Németh Vilmos. – Csak azért is végigcsinálom! Végigcsinálta
Németh Vilmos öröklött szembetegség következtében fiatalon veszítette el a látását. Vakon lett fekete öves aikidómester, majd thaiboksz-edzői képesítést szerzett, 2015-ben formagyakorlatával aranyérmet szerzett a belgiumi karate-Európa-bajnokságon. Vakon végezte el a jogi egyetemet. Közben saját önvédelmi módszert fejlesztett nem látó embereknek. Életútjáról filmet forgatott az HBO televíziós csatorna, egy európai uniós rehabilitációs program központi figurájaként óriásplakátokon és kampányfilmekben szerepelt, középiskolákban tartott osztályfőnöki órákon mesélt magáról. Negyvenöt perc persze túl rövid idő ahhoz, hogy mindent elmondjon, ezért hol innen, hol onnan mesélt egy-egy történetet. Édesanyja üzenetét azonban nem hagyta ki egyetlen alkalommal sem: Nem az a szégyen, ha elbuksz, hanem az, ha nem tudsz felállni!
Kilátás a gémről
A Kátai nevet, édesanyja lánykori nevét azután vette fel, hogy megszerezte doktori címet. Édesanyja a szocializmusban osztályidegennek számított, nem engedték jogi egyetemre. Amikor Németh Vilmos végül jogi diplomát szerzett, és a hivatalban beadta a névváltoztatási kérelmét, a papíron az szerepelt, hogy kegyeleti okból. Ezt a kegyeleti okot magában úgy fogalmazta meg: csak azért is ott lesz a doktor szó a Kátai név előtt. Így lett a neve dr. Kátai-Németh Vilmos
Az érzés, amit ezzel a három szóval lehet kifejezni, „csak azért is”, egész életén kíséri őt.
Németh Vilmosnak kamaszkoráig semmi baja nem volt a látásával, pontosabban időről időre romlott valamennyit, de ez 16 éves koráig nem zavarta őt. Mással volt elfoglalva. Kilencévesen például azzal, hogy munkaidő után a pesterzsébeti épülő lakótelep félkész házaiban kalandozzon barátaival. A nyolcvanas évek elején a terület nem volt körbekerítve, az egész lakótelepet egyetlen éjjeliőr vigyázta.
– Az építkezésre azért mentünk be, hogy összeszedjük a melósok által ott hagyott sörösüvegeket – meséli. – Azután felfedeztük, hogy a
liftaknában ott lóg a kötél, valaki mondta, hogy fel tud mászni rajta az első emeletre. A másik rálicitált, ő a másodikra is felmegy. Felmásztunk, ide-oda lengve elértük az ajtónyílást. Körbejártuk a szintet, de nem volt még lépcsőház, rá kellett ugrani az akna közepén lógó kötélre, hogy le tudjunk jönni. Jó buli volt. Volt, amikor négy emelet magasságban egyik háztetőről átugrottunk a másikra.
Azután kinéztük magunknak a darut, az volt a terv, hogy felmászunk a fülkéig, kimegyünk a gémre, és a gém végén leereszkedünk a kötélen. A létrát alulról ráccsal zárták el, de azon át tudtunk bújni. Felmásztunk a fülkéig, azután ki a külső oldalra, és leültünk a gémre. Jó volt a kilátás. Kicsit csalódottak voltunk, amikor kiderült, hogy a gém végéről nem lóg kötél, a létrán kell lemásznunk. Leérve épp a kezemet törölgettem a nadrág szárába, és megállapítottam, micsoda mázli, hogy a munkásőr nem látott meg minket, amikor a hátam mögött megszólalt egy mély hang: Dehogynem láttalak, a jó anyátokat, csak nem mertem rátok kiabálni, nehogy leessetek! Futottunk, ahogy bírtunk.
Középiskolás korára már gyengénlátó volt, fogyatékosok iskolája íratták. Az Újpesti Bródy Imre Gimnáziumban kísérleti jelleggel egy osztályba jártak az élsportolók és a fogyatékkal élők.
– Ott történt, hogy az egyik két mankóval járó srác pofonpárbajra ült a dzsúdóbajnokkal – meséli. – A párbaj arról szólt, hogy felváltva pofozzák a másikat, amíg valamelyikük fel nem adja. A mankós haveromnak nagyon erős keze volt, a lába ereje is a kezében volt, de nem merte megütni a dzsúdós srácot, épp csak legyezgette az arcát, miközben ő rendeseket kapott. Odasúgtam neki, hogy üsse már meg rendesen, mire visszasúgta, hogy nem lehet, mert abból baj lesz. Kapott még két hatalmasat, akkor támadt egy ötletem.
Tudtam, melyik lányba szerelmes, odahajoltam hozzá, és azt mondtam neki: Figyelj, az Ildi pont téged néz! Durr! A dzsúdóbajnok akkorát kapott, hogy leesett a székről, és még a földön is gurult. Németh, most megöllek, ordította, amikor felállt, én meg rohantam. Délután megvárt az iskola előtt. Sikerült elfutnom, de akkor már csak árnyakat láttam, csak sejtettem, mi van körülöttem. Megfogadtam, ez volt az utolsó alkalom, hogy elfutok valaki elől.
Karatézni szeretett volna tanulni, de a mesterek nem szívesen vettek fel gyengén látó tanítványt, végül Bolyhos Lászlótól kezdett shotokan karatét tanulni (akit azóta is szeretne újra megtalálni). Amikor azonban betegsége súlyosabbra fordult, elmaradt az edzésekről. Tizenhat éves volt, amikor egy professzor közölte vele, hogy meg fog vakulni.
A következő hónapokban rohamosan romlani kezdett a látása. Infúziókúrán feküdt a Szent Rókus Kórházban, egyedül volt a kórteremben, és arra gondolt, hogy a barátai este diszkóba mennek, csajozni fognak, ő pedig azt nézi, hogy a sötétség hogyan telepszik rá a szemére. És hogy a többiek a következő tavasszal jogosítványt szereznek, ő pedig soha nem fog autót vezetni. Odament az ablakhoz, felmászott a párkányra, és az üvegnek támasztotta a fejét. Ha kiugrik – gondolta –, egy pillanat alatt túl lesz mindenen, nem kell vakon végigszenvednie az életét. Eszébe jutott, hogy a budapesti sakkversenyen vesztett pozícióból fordított meg egy mérkőzést, amelyet sokan már feladtak volna.
– Nem adom fel! – mondta félig hangosan az üres kórteremben. – Csak azért is végigcsinálom!
Lelépett a párkányról, visszafeküdt az ágyba.
Kényszerű harcművészet
Érettségi után telefonközpontosként kezdett dolgozni. Húga, aki közben nyári munkát vállalt, annyit mesélt bátyjáról egy kolléganőjének, hogy az találkozni akart a nyakas legénnyel. Az első randiból évtizedekre szóló kapcsolat alakult, és Németh Vilmos még a teljes megvakulása előtt látta megszületni első gyermekét.
Egy barátja születésnapjáról tartott hazafelé, amikor az utcán megpróbálták kirabolni. Pénzt követeltek tőle, vadul mellbe lökték. Miközben hátratántorodott, odarúgott, ahol a támadója fejét sejtette. A férfi elesett. Németh Vilmos másnap bement a vakok szövetségébe, hogy megkérdezze, milyen önvédelmet lehet tanulni. Azt mondták, örüljön, hogy egyedül tud közlekedni. Egy rádióműsorban hallott az aikidóról.
Az edzéseken ismerte meg Nagy Attilát (akivel később saját önvédelmi irányzatát fejleszteni kezdte), és találkozott Verebics Antal aikidómesterrel, akinek köszönhetően 2005-ben fekete öves mestervizsgát tett. Négy nappal a fekete öves vizsgája előtt másodjára is megtámadták az utcán; elkapta a férfi kezét, de közben a fehér bot megakadt valamiben, a támadó kitépte magát, elrohant, ő pedig tehetetlenül ordított utána: Gyáva alak, gyere vissza, verekedjünk meg!
– Régen senkinek nem jutott eszébe megtámadni egy vakot – mondja. – Ma már megszokott dolog, hiszen könnyű préda, nem tud védekezni, személyleírást sem ad a támadóról. Verebics Antal halála után az aikidó mellett kerestem még valami mást, ami a vakok önvédelmét szolgálja. Sok harcművészetet próbáltam, végül a thai boksz mellett kötöttem ki, Győrfi Csaba és Bata Tamás tanítványa lettem. Előbbi az ütések és rúgások pontos kivitelezését, a távolság helyes felmérését gyakoroltatta, utóbbitól a thai boksz összekapaszkodós belharcát, a könyök és a térd hatékony használatát tanultam meg. Segítségükkel magam is thaiboksz-edzői képesítést szereztem, de akkor már tudtam, hogy én nem thai bokszot és nem aikidót akarok oktatni, hanem olyan harcművészetet, amellyel a vakok meg tudják védeni magukat. A módszer kifejlesztésével sok mester próbálkozott, bekötötték a szemüket, és úgy harcoltak, de az óra végén levették a szemükről a kendőt. Ezért az általuk fejlesztett irányzatokban mindig maradt valami hiány. Hiszem, hogy az én dolgom megtanítani a nem látó sorstársaimat, hogyan védhetik meg magukat. Amikor a médiából ismert ember lettem, és filmet forgattak az életemről, egy klinika felajánlotta, hogy mikrocsipet ültetnek a szemembe, és újra látni fogom az árnyakat, sőt, ha minden jól megy, az öt centinél nagyobb betűket el tudom olvasni. Azt mondtam, nem akarok látó lenni, amíg nincs kész a vakok számára kifejlesztett önvédelmi módszer, mert azt csak vakon lehet megcsinálni.
Amikor Németh Vilmos apa lett, azt gondolta, ideje lenne váltani a telefonközpontos munkáról. Az edzőteremben ajánlották neki a gyógymasszőri iskolát, ő azonban előbb a jogi egyetemmel próbálkozott. Az ELTE irodájába a húga kísérte el, ott egy hölgy azt mondta nekik, csak azt vehetik fel, aki kellő pontszámot ér el a felvételi teszten.
De hogy töltse ki a tesztlapot, aki nem lát? Ebben az egyetem nem tud segíteni. Lediktálja a válaszokat, és én kitöltöm a lapot, ajánlotta a húga. Azt nem lehet. Akkor lediktálja a válaszokat egy tanárnak. Azt sem lehet. Hát, ez nem a te egyetemed, mondta a húga, miután távozóban jól bevágta maguk után az ajtót. Így lett Németh Vilmosból gyógymasszőr.
Közben tengelyt akasztott egy multinacionális üzlethálózattal, mivel az egyik üzletbe nem engedték be őt vakvezető kutyával, majd a cég magyarországi központja peren kívüli megegyezést választva félmillió forintot fizetett egy vakvezető kutyákat képző alapítványnak. Később pert nyert egy kínai étteremmel szemben, ahol ugyancsak nem engedték be vakvezető kutyával.
A médiában többször szerepelt fogyatékosokat érintő ügyekben, az illetékes államtitkár-helyettes meghívta őt a jogszabály-előkészítő bizottságba, amikor a segítő kutyákról szóló új szabályozást dolgozták ki. Tizenkét évvel az első sikertelen próbálkozás után újra jelentkezett a jogra, de ezúttal a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet választotta.
Rettegett Iván vizsgázik
– Az előadásokat diktafonra vettem, otthon felolvasóprogrammal hallgattam az anyagot, évfolyamtársaimmal cserélgettem a kidolgozott tételeket. Miután én nem tudtam puskázni, tanultam, ahogy csak tudtam. A diplomaosztón mondták meg a többiek, hogy Rettegett Ivánnak hívtak a hátam mögött, mert amikor vizsgázni mentem, azt nézték, melyik teremhez indulok, és ha ők is oda jöttek, attól rettegtek, nehogy előttük feleljek. A büntetőjog harmadik vizsgája után olyan is volt, hogy az utánam következők már be sem mentek. Akkor ugyanis a tanár végigkérdezte tőlem szinte az összes tételt, és miután beírta a jelest, még az ajtóban kifelé menet is megállított, hogy az elkövetői alakzatokról mit tudok mondani. Az utánam vizsgázókat sorra kirúgta, mondván, ha Vilmos vakon meg tudta tanulni az anyagot, akkor ők hogyan veszik maguknak a bátorságot, hogy odamennek felkészületlenül. Hat vizsgázóból öt bukott meg. Akkor is kaptam egy becenevet, én lettem a Bezzeg Vilmos.
Kátai-Németh Vilmosnak az évek során rengeteg ismerőse lett, sokan nevezik magukat a barátjának. Ismerősei vidám, energikus embernek látják őt, fel sem tételezik, hogy a sorssal folytatott képzeletbeli pofonpárbajban ő is kaphat néha olyan ütést, amelyikbe beleszédül. Éveken át várt arra, hogy jogászként el tudjon helyezkedni, és a vakoknak meghirdetett edzésekhez is újra meg újra termet kellett keresnie, miután néhány hónap után mindenhonnan tovább kell menniük, ha a helyiéget fizető vendégeknek is ki lehet adni. Mindebből azonban a kívülállók mit sem érzékelnek. Ők azon csodálkoznak, hogy van itt egy vak ember, aki nevet a saját fogyatékosságán.
– Anyám halála után apám a maga módján próbált felkészíteni az önállóságra – meséli. – Az első leckét soha nem felejtem el: vízóraaknát kellett betonozni nálunk az udvaron. Mondtam apámnak, hogy jöjjön már segíteni. Odajött, lerakott négy téglát, hogy a téglák közötti részt kell kiásni. A többi már a te dolgod, fiam, mondta, és ott hagyott. A szomszéd segítségével kiástam a gödröt, ki is betonoztuk. Most, 43 évesen új helyre költözöm, apám nézte a házakat, meghatalmazással ő írta alá helyettem a papírokat. Kiderült, hogy a szerződésben benne maradt egy hiba, amely miatt utólag kiegészítést kellett írni hozzá. Mondtam neki: Hogy olvastad ezt el? Azt válaszolta: Te kéred számon, aki soha semmilyen papírt nem nézel meg, mielőtt aláírod? Amikor mások előtt így beszélgetünk, megfagy körülöttünk a levegő. Nem mindenki érti, hogy ez most vicc vagy dráma. Aki ismer minket, persze tudja, és velünk röhög.
A kórházban, ahol Németh Vilmos szemét időről időre megvizsgálja egy főorvos, átépítették a részleget. Amikor először kísérte be az új rendelőbe a doktornőt, megállt az ajtó előtt, és azt mondta, szép az új részleg, de sehol nem látja kiírva a doktornő nevét.
– Tudja, még nincs kész miden, a névtáblákat csak később hozzák – kezdte a doktornő, majd ránézett a fehér botjára támaszkodó Németh Vilmosra. – Vilmos, elmegy a humorával oda, ahová én gondolom!
