Nem volt könnyű pillanat, amikor a régi egyetemi szigorlaton egy erős hiányra utaló tételt sikerült kihúznom: az 1735-ös parasztlázadás története. Persze mint a civilizáció nélkülözhetetlen eleméről hallottam már harangozni, leginkább, hogy szülővárosomnak is volt némi köze hozzá – a részletek bájos szépségeit azonban jótékony homály fedé. Ám mindig kéznél volt néhány marxista toposz a termelőerőkről és a feudális termelési viszonyokról, melyeknek helyes használata megmentett a nagyobb kalamitásoktól.
Később kellő lelkifurdalások közt akkurátusan bejártam a terepet, a régi határőrvidéket, ahol világítótüzek égtek, s amely nádasoknak és farkasoknak volt tanyája – Zaránd és Arad és Békés vármegyék szélfútta tájait. 1735-ben Szegedinác Péró pécskai rác kapitány (a nép a kurucmozgalmakra utalva „méltóságos ezereskapitánynak” nevezte) csapatai vonultak itt fel s alá; megütköztek a központi, népnyúzó erőkkel, majd raboltak, fosztogattak, s még a töröktől felszabadított Gyulát is újra ostrom alá fogták.
A város már 1703-ban csupa rácz fészekké lőn, ahonnan a magyarok elmenekültek, mondja Ecsedy Gábor várostörténész, s a kuruc Károlyi Sándor teljesen lerombolta a várost; „nem maradt épen egyéb, mint az ó-vár”. A rácok teljesítettek ugyan várőrségi szolgálatokat, „de a békés munkásság egyáltalán nem volt ínyökre”; szerte jártak a megyében, zsarolták a népet, s az okozott sérelmek megtorlása elől a vár védfalai közé menekültek.
A polgári történészek is a korszak egyetlen nagy felkelésének mondják, de nem jobbágyfelkelésnek; a Péró-féle felkelés vezetői szabad rác katonák voltak, akik az unió erőszakossága miatt keltek fel. (Jovanovics szerb metropolita a maros–tiszai határőrök közti uniót akarta terjeszteni.) Szegedinácz Péter rác kapitányhoz csatlakoztak Rákóczi volt katonái közül s a Békés megyei teljesen elszegényedett magyar jobbágyok.
Olvastam néhány korabeli kárjegyzéket, Specificatiót, „mellyeket az Aradi Ráczok ezen jelenvaló 1735. Esztendőben az elmult és megcsendesedett Tumultusnak alkalmatosságával” írtak össze a jegyzők, és elküldték a Helytartótanácsnak. Például Csabáról – Csabának 1715-ben, a Harruckern-féle telepítések indításakor összesen 22 magyar lakosa volt – a név szerinti károsultak összes elrablott házbeli holmiját felsorolják.
Mint valami örök zabrálási leltár és krónika áll itten szűr és párta, fejsze és mente – kötőfék, párnahaj, házivászon-öltözet (Gécs Gergely asszonyától három is). Aztán serpenyő, szalonna, új zsák, „három máriásnyi Dió”, bornyú, nyakló, vasfazék, csizma, kantár, kés és nyereg „minden szerszámostul”. Angyal Jánostól „egy fehérített gyolcsbul való öltözet”, Labaj Andrástól ’harmincz itcze pálinka’, Huszár Andrástól tíz csomó dohány, Szűcs Mihálynak új kordovány csizmája, Marik Lukácsnak megitták ottthon való borát 2 ½ akót, Túróczy urasági ispánnak mindenét vitték, amije csak volt: nádpálcáját és az énekeskönyveit, s más ’imádságbeli könyveket’ is. A csabai sörfőzőtől, mikor Gyulára, a templomba ment, „akkor vontak le egy posztó köpönyeget”. És így tovább.
A mozgalmat a császári katonaság és a nemesi fölkelés leverte – „Péró, a’ki közönségesen Szegedinetz Péternek neveztetett; és a’ Pétskai Rátz Katonaság Kapitánya volt; Sebestyén János, Pásztori András, Szilasy István társaival együtt, kikkel jelen volt mind a’ Tartsai, mind az Erdőhegyi tsatákban, Budán Kerékkel töretett meg” – írja Ecsedy.
A kivégzésről készült korabeli metszet illusztrálja is a szörnyű büntetést, mert „a’ töretést fejülről kezdték, azután négy felé vágatott testeik Aradon, Váradon, Szent-Andráson, Sarkadon akasztódtak fel. Matula, Barta, Szántó lefejeztetettek, s’ azután Kerékre tétettek. Volt még a lázadók közt tizenkét vétkesebb, ezek akasztófára kárhoztattak, hanem a’ Felség azt végezte, hogy mind a’ Tizenketten vivődjenek ki a vesztőhelyre, és ottan kotzkázzanak, a’kik közülök négyen legkevesebbet vetnek, azokon hajtódjék végre a’ büntetés, a’ megmaradott nyóltz pedig adódjon Sántz munkára, azután mikor Katona állítás fog lenni, adódjanak katonának.”
Péró vezérei közül egyedül Vértessy Mihály menekült meg, többedmagával úgy elbujdosott; a felfordulásról jelentést író Klósz alispán ugyan elejti róla, hogy Bihar vármegyei telegdiek agyonverték, de a Poroszországgal folytatott hétéves háborúban (1765–1763) mint ellenség bukkan föl. Érdekes adoma származik Kis Bálint egykori szentesi református lelkésztől, aki azt írja, hogy Vértessy Burkusországban jeles vitéz lett. „Emlékezetet érdemel”, írja le az anekdotikus esetet a református pap, midőn a hétesztendős háborúban a burkus és a császári seregek egymás mellett táborozának, a burkusok közül egy éltesebb huszár többször kijött, és hívta magyar nyelven a magyarokat egy szál kardra.
Különösen személyesen hívott egy magát hánytató és legényétől kísért német kapitányt; de a kapitánynak ehhez kedve nem volt, hanem a vele levő katonája kérte a kapitányt: hogy engedje meg neki a burkussal való megmérkőzést: a kapitány megengedte, de az ezzel való viadalra nem lévén kedve a vén burkusnak, így szólott hozzá: „Te fatyju, én tégedet nem hívtalak, gyermeki idődnek köszönd, mert különben megemlegettetem veled a szentandrási bíró korbácsát” – melyre az ifjú így felelt: „Én is a szentandrási bíró fia vagyok.”
Így az apa és fiú egymást felismervén közelebb mentek egymáshoz és aztán a császári táborhoz, ahol így szól a vén burkus: „Szedtevették, nincs köztetek katona; egy volt, az is az én fiam, ezt sem hagyom köztetek. Ezzel mind a ketten elnyargaltak a burkusok közzé s végképp oda maradtak.”
Ennek a Vértessy szentandrási bírónak szobra is került Békésszentandrásra, s bizony jól jött volna a régi szigorlaton erről is hírt adni – mint a magyar katonai virtus fel-felbukkanó géniuszáról. De mit sem tudván erről, hallgattunk felőle, ám ha a csudás gyulai vár öreg téglafalait újra szemügyre veszem, Péró katonáinak elmosódó fantomalakját is megjelenni vélem.