Béla úr sokat látott és olvasott ember, tájékozottságával rendszerint meglepetést okoz azoknak, akik először találkoznak vele. A zavar abból fakad, hogy a gyűrött ruhájú, furcsa szagot árasztó hajléktalan ember úgy szólítja meg a másikat, mint egyenrangú partnert. Az aluljáróban igazoltató rendőröknek kielemzi az előző nap látott labdarúgómeccset, az őt szállító mentőautó sofőrjének ajánl gyorsabb útvonalat, az éjszakai ügyeletben lévő orvosnak gratulál külföldi tudósítóként dolgozó lánya interjújához.
Aki nem ismeri őt, bizalmatlanul méregeti a bőbeszédű ősz férfit, próbálja rajtakapni, hátha valami nagy butaságot mond éppen. Béla úrnak azonban általában igaza van, meglátásai pontosak, információi helytállóak. Ettől még furcsább a helyzet, érthetetlen, ilyen ember hogyan kerül az utcára.
Az első találkozáson Béla úr persze nem beszél az őt kísérő pechsorozatról, előszeretettel mesél viszont profi labdarúgó-pályafutásáról.
Később buszvezetőként dolgozott, gyermeket nevelt. Hétvégén meccsre járt, majd sört ivott. Válása után egyre többet járt kocsmába. Azután egyszer csak azon kapta magát, hogy már nincs is máshová mennie.
Soha nem volt magányos ivó. Csak peches. Előbb-utóbb mindig történt vele valami furcsa baleset. Amikor kijózanodott, belátta, hogy ez így nem lesz jó. Elhatározása hetekig, néha hónapokig tartott. Akkor ivott egy kicsit, majd egy kicsit többet, majd törvényszerűen baleset érte. A maga stílusában úgy fogalmazta meg, ő iszik, de ettől az őrangyala lesz részeg.
Február végén éppen hazafelé tartott a hajléktalanszállóra, a kint dohányzó ügyeletes meglátta, hogy fél üveg bort teker a kabátjába. A budapesti éjjeli menedékhelyek többségében szigorúan veszik a zéró tolerancia elvét, az ügyeletes tehát megállította őt az ajtóban, majd a becsempészni kívánt bor mennyiségét és Béla úr visszaeső mivoltát mérlegelve egyheti kitiltásról döntött.
A kitiltó határozat egyszerű formanyomtatvány félbevágott A4-es lapon, amelyre csak a nevet, a büntetés idejét kell felírni. A férfi azzal nyomta Béla úr kezébe a papírt, hogy jövő héten látják egymást.
Mínusz tíz fok körüli hőmérséklet volt. Béla úr fázósan kuporgott az éjszakai járatokon a reggelt várva. A következő nap eltelt valahogy, a második éjszakán azonban már nagyon fázott, és fájt a lába. A villamoson volt valamennyi fűtés, elaludt az ülésen. Arra ébredt, hogy a vezető rázogatja a vállát, a villamos kiállt a remízbe, ő a szerelvényen maradt. Megpróbált visszagyalogolni a belvárosba, de a járdaszegélyben elesett, és a lábába nyilalló fájdalom miatt úgy is maradt.
Hosszú idő múlva jött valaki, nagy ívben kikerülte, elsietett. A következő ugyanígy tett. Béla úr arra gondolt, le fog fagyni a lába. A kerítéshez kúszott, abba kapaszkodva felállt. Messziről rendőrautó közeledett az üres úton, egy lábon a járda széléig ugrált, amikor közelebb ért, kivetette magát a kocsi elé. Nagyot esett, a rendőrautó csikorgó kerekekkel állt meg előtte.
A járőr mentőt hívott, a mentő orvoshoz vitte, az orvos hajléktalanlábadozóba küldte. Az eset óta csak járókerettel tud közlekedni, a gyógyulás lassú és fájdalmas.
Május közepe volt már, a betegek az udvaron napoztak, valaki azt kérdezte Béla úrtól, mi lenne, ha kimennének a sarokra megenni egy gíroszt. Az étel sok volt, és zsíros, Béla úr pedig azt gondolta, a gyomorrontást meg kellene előzni. Járókeretére támaszkodva átsántikált az italmérésbe, kért egy felest.
Az ajtón kilépve belefutott a szociális munkásába. Egymásra néztek. Ki vagyok tiltva? – kérdezte. Ha most megígér valamit, akkor úgy veszem, mintha nem is találkoztunk volna – mondta a másik. Megígérem, vágta rá Béla úr. De mit is? Hát azt, hogy 62 évesen megtanulja végre, maga egy peches ember. Ha iszik, akkor bajba kerül. Magának menetrend szerint érkezik a balszerencséje.