Idegnyugtató felhőjáték a gőz – mármint a mosónőknek, írta József Attila, hozzátéve, hogy „gondoljátok meg, proletárok”, és ezért aztán vagy negyven évre ki is nevezték proletár költőnek szegényt.
S a palacsinták fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba… Rezeda Kázmér meg ezt gondolta, s elmosolyodva nyugtázta magában, hogy e gondolat fényesen bizonyítja, miszerint ő egészen biztosan nem proletár, hiszen őneki a palacsinták s nem a ruhák szálltak fényesen, suhogva, ugyanis az ő mamája varrónő volt, nem pedig mosónő. Mármint a nagymamája. És arra is határozottan emlékezett Rezeda Kázmér, hogy a postás mindig köszönt a nagymamának. Na ugye!
Palacsintát ennék most, gondolta Rezeda Kázmér, aztán meg azt gondolta mindjárt, hogy nincsen most, mert mire kimondom, vagy gondolom, vagy leírom, hogy „most”, addigra nincsen most, hanem egy következő most van, és így múlik el aztán az egész élet. Egyetlen lehetséges megoldás, ha nagymama fényesen, suhogva keringő palacsintáinak egyikére felkapaszkodok, leülök a szélére, lábam lelógatom, és onnan, a magasból szétnézve nyakon csípek egy „mostot”.
S bár Rezeda Kázmér öreg volt, mégis felkapaszkodott egy palacsinta szélére, s máris körülnézett a tovatűnt mostok között, a régi konyhában. Nagymama a seprű nyelével éppen kinyitotta a fölső ablakot, nehogy a gáztűzhely elégesse az összes oxigént. Az ablak a gangra nyílt, és Rezeda Kázmér a kispadon ülve bámult ki arra a gangra, a Lászlóné fényesre suvickolt ablakpárkányaira (a Lászlóné feltehetőleg egész életében a párkányokat suvickolta, olyan fényesek voltak, viszont Lászlónét magát nem látta soha senki, vagyis Lászlóné nyilván éjjelente suvickolt, akkor viszont még nyilvánvalóbb, hogy boszorkány volt), és ott volt a gang túloldalán a cselédlépcső, azon nagyon különleges és izgalmas volt olykor fel- meg lemenni, nyilván a cseléd szó végett, amelynek még nem volt valódi értelme Rezeda Kázmér számára, csak valami kalandos, egzotikus mellékzöngéje, majdhogynem szerelmes volt a cseléd szóba, ugyanis mindig egy nagyon szép kislányt társított hozzá valamiért. S olykor elment a gangon, a konyhaablak előtt a Rudi bácsi, aki vak volt és öreg, és csak sokkal később tudta meg Rezeda Kázmér, hogy Tarkői Rudolfnak hívták egykoron, és talán postamester volt, nemesember, és „a kommunisták tették tönkre”.
Ezt sem értette még Rezeda Kázmér, de pontosan úgy gyűlölte ezért a kommunistákat, mint a Kuckó Király nyomában jeges lékbe menetelő labancokat, és ez jól is volt így. Mindez remekül látszódott a palacsinta széléről, ahová felült Rezeda Kázmér, az elmúlott mostok vadásza, de a legeslegjobban mégiscsak a palacsinta látszott annak a réges-régi palacsintának a széléről.
– Ma sütök palacsintát – jelentette ki nagymama, mint egy hadvezér, aki stratégiát hirdet, haditervet készít, és Rezeda Kázmér meg a többi unoka üdvrivallott, mert a palacsinta az palacsinta.
Nagymama a vájdlingban keverte be a palacsintatésztát, mert ha nekilátott palacsintát sütni, akkor nem aprózta el, akkor kisütött vagy százat, és az is elfogyott legkésőbb estére.
Amikor nagymama a szifonból szódavizet spriccelt a tésztába, akkor Rezeda Kázmérék elkezdtek feszengeni a kisládán meg a székeken, mert akkor már közeledett a palacsinták magasban suhogása. Eltelt a konyha a sülő palacsinták jellegzetes illatával, s megtelt a gang, a ház, az utca. Rezedáéknél palacsinta lesz, gondolta Lászlóné, és elirigykedett a boszorkányos lelke.
Rezeda Kázmérék pedig azt lesték előbb, hogy lesz-e szakadt palacsinta, mert azon nyomban megehették. Fölséges íze volt az üres, szakadt palacsintának, amit tíz ujjal tömködtek a szájukba, és kicsit sajnálták, hogy nagymama ritkán szakít, mert ördögi ügyességgel sütötte a palacsintát, holott angyal volt, Rezeda Kázmérék leginkább a Palacsintás király Kökényszemű Katicájában láttak őhozzá hasonlót, bár kétségkívül elég nehéz volt elképzelni, hogy egyszer nagymama is volt fiatal.
A palacsinták pedig fényesen, suhogva szálltak a magosba, a szakadtak eltűntek a szájakban, a vájdling lassan kiürült, a megsütött palacsinták meg ígéretes toronyba halmozva várták, hogy sorsuk beteljesedjék. Előbb persze meg kellett enni a levest. Csak a leves után vehette kezdetét a bacchanália.
Nagymama „megmentett” talán tíz palacsintát nagypapának és magának, a többi, az ígéretes torony, odakerült az asztal közepére, s odakerült a baracklekvár, a kakaópor meg a kristálycukor, a fahéj, a citrom, és akkor, uccu neki, hegyibe! Rezeda Kázmér előbb kristálycukros-citromos palacsintákat tömött magába, utána jöhetett a kakaós-cukros, majd a fahéjas-cukros. Egyenletesen hintette a belévalót a szép, kerek palacsintákba, majd nagyon gondosan összetekerte őket, aztán hátraszegte a fejét, kinyitotta a száját, és a palacsintát gyakorlatilag egyszerre beleengedte, úgy rágott, a szeme majd kiugrott, és nyelt, és szinte fuldoklott, de már nyúlt a következőért. Így ment le az első tíz-tizenkettő.
Aztán meglassúdott kissé az élet. Jöhetett a lekváros. A lekváros még nagyobb gondosságot igényelt. Kiskanállal, egyenletesen kellett szétkenni a lekvárt, hogy a szélére is jusson, majd feltekerni, de a lekvárosat nem lehetett egyben betömni és alig rágva lenyelni, nem. A lekvárosat egy egészen speciális kéztartással kellett megtartani, úgy, hogy a kisujj ügyeljen a vízszintességre, és harapni kellett, óvatosan, vigyázva, nehogy a lekvár kicsöppenjen. Bár, ha kicsöppent, akkor az ember lenyalta a tányérról, és ez volt az egyetlen alkalom, hogy nem szólt senki ezért a „malackodásért”.
Külön világ volt, ha túrós palacsinta készült. Olyankor nagyobb volt a fegyelem, nagymama maga kente meg gyönyörű, sárgás mazsolás túróval valamennyi palacsintát, így kerültek egy hatalmas tálba valamennyien, megkenve, feltekerve, porcukorral meghintve, és akkor elmaradt a saját töltés és tekerés barbár öröme, bár kétségtelen tény, hogy a túrós palacsinta a palacsinták császára, fáraója, pontifex maximusa.
Ennék palacsintát, most, gondolta Rezeda Kázmér, és lekászálódott a réges-régen elszállt palacsinta széléről, kár, hogy ilyen palacsintát s így már nem ehetek soha. Bár feltehető, hogy nagymama a mennyek országában süti most a palacsintát, és vár bennünket, nagyon. Hát, majd megyünk. És ha ott lesz a Lászlóné is véletlenül, a kisuvickolt párkányaival, akkor végre összekenjük majd fekete Bagarollal. Végül is vagy tíz évig készültünk erre, a mindenségit neki!