– Mire gondolt, miközben átvette a kitüntetést?
– Három ember jutott eszembe. Egyik az édesanyám, a másik kettő a szakmai és a beszédtanárom, Pártos Géza és Vámos László. Az ég felé nézve nekik köszöntem meg a díjat. Elrepült az életem – remélem, még csak a háromnegyed része –, mert még óriási terveim vannak. Nem a megérdemelt pihenést, hanem az életet szeretném élvezni. Talán furcsa, hogy valaki ilyen idős korban ezt mondja, de 76 évesen óriási dolognak tartom, hogy még mindig van munkám, gondolnak rám, és ki is tüntetnek. Ezt úgy is föl lehet fogni, hogy „ilyen későn vettek észre, Terike?”. De én úgy gondolom, hogy de jó! Még mindig benne vagyok a forgalomban. Húszéves korom óta végigdolgoztam az életemet. Nem is tanultam meg nyaralni soha. Meghatározó volt, hogy milyen emberekkel barátkoztam, kikre figyeltem oda, kikkel dolgoztam együtt, és milyen könyveket olvastam el. Ez mind közrejátszott abban, hogy az első filmem, az Esős vasárnap pisze, szőke Terikéjéből az lettem, aki most átvette a díjat.
Humor és biztonság
– Debrecenben született, mégis egri lánynak vallja magát. Fiatalon művészi tornázott, balettozott, versenyszerűen úszott, szavalóversenyekre járt. Milyen családban nőtt fel, milyen értékeket hozott otthonról?
– Életem egyik meghatározó személyisége édesanyám, aki izgalmas egyéniség volt, és akihez mindig ragaszkodtam. Felső tagozatban magyart tanított, bábszakkört vezetett, gyerekdarabokat írt. Anyuka nem nagyon szerette a drámai szerepeimet a Nemzeti Színházban, inkább a komédiákban nézett meg, vagy ha győztes királynőket játszottam. Hosszú ideig két Lilivel éltem együtt, az édesanyámmal és a lányommal. Lili mama haláláig, 93 éves koráig lakott velünk. Tudja, mit kell otthonról hozni? Az odafigyelést és az őszinteséget. Mindig azt kell figyelni, hogyan tudnék segíteni a másiknak.A lányom ezt nagyon jól csinálja. Büszke vagyok rá, mert már nagyon fiatalon Jászai Mari-díjat kapott, és azért is, mert a színészi hivatás mellett három gyönyörű gyereket nevel. A családban mindannyian nagy levélírók vagyunk, Lili mama is gyönyörűen írt kézzel, és én is szépen írok. Utoljára Törőcsik Marinak küldtem hosszú levelet Velembe, akivel kezdő színésznő koromban együtt öltöztünk a Nemzeti Színházban. Mari sok mindenben segített nekem, fiatal korunkban rengeteget nevettünk együtt. A levélben a közös, vidám emlékeinket elevenítettem fel, aminek nagyon megörült. Nekem meg jólesett, amikor fölhívott, és gratulált a Kossuth-díjhoz. Különböző alkalmakra az unokáimtól – olyan fiús írással – én is mindig kapok leveleket. Most már ők viszik tovább ezt a családi hagyományt. A humorom és az, hogy biztonságban érzem magam, segít a koromat elviselni. Nemrég megműtötték a csípőmet, így kénytelen voltam lassabb sebességre kapcsolni. Most úgy gondolom, hogy nyolcvanévesen fogok majd kicsit kevesebbet dolgozni, amikor a legkisebb unokám iskolába megy, hogy tudjak neki segíteni a tanulásban.
– Biztos, hogy ez is sikerülni fog, hiszen a Színművészeti Főiskola előtt tanítóképző szakközépiskolába járt. Melyik iskolában tanított már egészen fiatalon, 15 éves korában?
– A Rózsadombon, az Ady Endre úton. Egyszer Kepes András a televízióban elmesélte, hogy Őzike néninek hívtak. Kérdeztem, honnan tudja. Azt mondta, tanítottam. A képzőbe 14-től 18 éves korunkig jártunk, és gyakorlat közben hat–tíz éves gyerekeket taníthattunk. Azóta is tartom a kapcsolatot akkori osztálytársaimmal, de nem csak velük, sok-sok régi ismerőssel is. Az utcán is állandóan megszólítanak. Engem igazából a hároméves lány- és a két kamasz fiúunokám tart fiatalon. Ők már mindent másként látnak, mint a lányom, Lili. Minden nagymamának csak azt tudom javasolni, hogy ne magából induljon ki, felejtse el, hogy mi milyen gyerekek voltunk, inkább figyeljen az unokáira. Tanítsa meg őket mindenre, amire hagyják, és tanuljon meg tőlük mindent, amit csak tud. Két évvel ezelőtt mutattuk be A kőszívű ember fiait. A darabban tőlem hangzik el az a mondat, hogy „azt nem engedhetem, hogy mindhárom fiam a hazájától elidegenedjék”. Ez ma is igaz. Bárhova kerülnek is az unokáim, a család melegére mindig szükségük lesz. Ma már mindenki mehet jobbra-balra, ott élhet, ahol akar, ennek ellenére senki se felejtse, hogy a gyökerek nagyon fontosak. Én is kinn maradhattam volna Nyugaton, biztos, hogy gazdagabb lennék, de boldogabb nem. Hol a csudában játszhatnék el ilyen gyönyörű szerepeket ennyi idős koromban?
Csak itthon, magyarul
– Öt évig a Neue Delta osztrák filmvállalat művésze volt, ahol 18 filmet készített. Miért hagyta abba kinti karrierjét 1971-ben?
– Harmincévesen úgy döntöttem, hogy hazajövök, pedig már úgy-ahogy beszéltem németül. Összegyűjtöttem a pénzt egy öröklakásra és egy autóra, de láttam az osztálytársnőimet színházban játszani, és irigyeltem őket. Azokat a szerepeket, melyeket én imádok, csak itthon és csak magyarul lehet eljátszani. Egyébként azok közül a színészek közül, akik akkoriban Németországban és Ausztriában sztárok voltak, egy se jutott el arra a szakmai szintre, ahová én.
– Meglepetésként érte, hogy miután hazajött, nem vették vissza a Nemzeti Színházba?
– Azzal vádoltak meg, hogy pornófilmekben játszottam. Nem igaz. Mindegyik film fenn van az interneten, meg lehet nézni. Három évvel ezelőtt hollandokkal forgattam, francia nevelőnőt játszottam. Én voltam az egyetlen magyar színész. Azóta is könyörögnek, hogy játsszak megint külföldön, de nem akarok. A nyelvet sem beszélem megfelelő szinten, és nincs kedvem megint „felépíteni Terry Tordayt”. Pedig elmondták, hogy olyan alkat, mint én, aki nincs fölvarrva, és ilyen szépen öregszik, alig van. Kimehetnék forgatni, tudom, hogy kellenék is, de most már menjenek a fiatalok! Drukkolok nekik.
– Kolléganői között vannak olyanok, akikkel évtizedek óta baráti kapcsolatot tart fenn?
– A főiskolán Szegedi Erika, Halász Jutka, Polónyi Gyöngyi, Béres Ilona, Dobos Ildikó voltak az osztálytársnőim. Nagyon kislányok voltunk még, de már feltűnően szépek, mérhetetlenül elszántak, tele akarattal, szorgalommal és ésszel. Halász Jutkával és Béres Ilonával már akkor nagyon jó barátnők lettünk. Könyveket adtunk egymás kezébe, megnéztük a másikat színházban, fontos dolgokról beszélgettünk. Mindez a mai napig így van.
– Az Újszínházban hét darabban szerepel. A Pesti Magyar Színházban Béres Ilonával A Szkalla lányokban játszik, mely Örkény Macskajáték című tragikomédiájának kétszemélyes változata, ezenkívül a Bethlen Téri Színházban a lányával, Horváth Lilivel a Nőkből is megárt… című darabban, mely egy anya-lánya kapcsolatot boncolgat. Mindeközben Tersánszky Józsi Jenő színművét is próbálja. Nem sok ez kicsit? Havonta hány este játszik?
– Nyolcszor-tízszer. Az épp elég. Az Újszínházban Koncz Gáborral, Esztergályos Cilivel, Bordán Irénnel mi képviseljük az „idős generációt”. Nagy ajándék, hogy idekerültem, hogy még létezik ilyen ékszerdoboz, mint ez a színház. A fiatalokkal türelmesek vagyunk, szeretjük őket. Az egész társulat számára fontos, hogy egyre jobbak legyünk, bár nem könnyű feladat csak magyar darabokat játszani. Nem csupán bátran, büszkén is vállalom a szerepeimet, így legalább az előadásainkra az unokáimat is el tudom hívni.
– Milyen érzés a lányával egy színpadon állni?
– Nagyon jó. Először Veszprémben a Warrenné mesterségében dolgoztunk együtt. A darabot Benedek Miklós rendezte, Lili még főiskolás volt. Ő Zsámbéki Gábor növendéke, én Pártos Gézáé. Mindketten komoly alapokat kaptunk ahhoz, hogy a színpadon nyomban elfelejtsük, hogy az életben a legközelebbi rokonok vagyunk. Remélem, ő is olyan hosszútávfutó lesz, mint én. Nekem sokat segített, hogy 43 éves koromban váltani tudtam, és a sok csinos kislány és szépasszony után humoros szerepeket játszhattam. A szüleim alacsonyak voltak, a családban szokatlan, hogy én ilyen hosszú lettem. Nem magasnak, mindig hosszúnak éreztem magam, amit később a komikus szerepekben ki is használtam. Egyszer egy vígjátékban Sztankay István játszotta a férjemet. Kezdetben Pistát és engem is zavart a magasságbeli különbség, ráadásul a jelmeztervező még egy magas kalapot is rám tett. Lili, aki akkor 15 éves lehetett, azt mondta nekem: „Mama, ne hajlítsd be a lábadat, vállald már, hogy hosszú vagy!” Azután Pistával humorosan fogtuk fel a köztünk lévő különbséget, és mindenféle vicces helyzetet találtunk ki. Például többször bekukucskált a kalapom alá.
Tanulás csúcsforgalomban
– Nemrég mutatták be a Zserbótangó című darabot, amelyben Bordán Irénnel és Esztergályos Cecíliával játszik együtt, utóbbival láthatóan lubickolnak a két kiöregedett színésznő szerepében.
– Hát persze, hiszen két teljesen különböző típusú színésznő játszhat el két hajdanán rivalizáló művésznőt. Esztergályos Cili a mérhetetlen energiájú és humorú komikát, én pedig a szentimentális, néha pikírt Klárit, az egykor ünnepelt tragikát. Azért is szeretem ezt a néha vicces, néha keserédes darabot, mert az is benne van, hogy a hit milyen fontos. Amikor nagyon rossz helyzetbe kerültem, nekem is sokszor segített, hogy ne legyek gyűlölködő, irigy vagy haragos.
– Az igaz, hogy minden szerepben van három sor, amelyet nem tud megjegyezni?
– Igen, de van egy technikám. A kollégák közül többen rámondják a szöveget diktafonra, és azt hallgatják. Én viszont még a nagy szerepeket is leírom kézzel. Például csúcsforgalomban – remélem, a rendőrség most nem figyel – magam mellé teszem a papírt, s míg állok, várok, tanulom a szövegem. De tényleg mindig van három mondat, amely valahogy kiesik a fejemből. Azokat kis cetlire leírom, és elrejtem valahová. Vagy a ridikülbe csúsztatom bele, vagy más kis stiklit alkalmazok. Végtelen szorgalmat és kitartó munkát igényel, ha valaki ezt a szakmát sokáig és jól szeretné gyakorolni. Remélem, még sokáig szükség lesz rám a színházban. Ha esetleg nem kapok feladatot, akkor majd keresek magamnak. Érdekes, hogy még egyetlen rendezőnek sem jutott eszébe, hogy filmszerepet adjon három olyan színésznőnek, mint Halász Judit, Béres Ilona és Tordai Teri. Nagyon jól tudnánk együtt dolgozni. Hogy a csudába nem veszik észre, hogy ezek a gazdag múlttal rendelkező színésznők még mindig aktívak, dübörögnek? Lehet, hogy most ötletet adtam valakinek? Én mindenesetre tele vagyok tervekkel, melyek mind bejönnek majd. Csak hinni kell benne.