Szard le az iskolát! címmel közölt interjút október elején Vekerdy Tamással az egyik népszerű internetes portál. Bármit mond – írják róla –, arra odafigyelnek, emberek milliói nevelnek vagy próbálnak gyereket nevelni az ő elvei alapján. A 83 éves sztárpszichológus talán már nem is méri fel e biztatása hatását, ugyanakkor látleletet ad a társadalmi hangulatról. Ez az írás azokról a tanárokról szól, akiknek az iskola a munkahelyük.
Nekik kell megoldaniuk minden olyan nevelési feladatot, amelyben a szülő otthon csődöt mondott, emellett még okossá is kell tenniük a gyermekeket. Tehát briliáns szaktárgyi tudás és kifinomult, hatékony pedagógia. Ám ha nem érzik a támogató környezetet, ha nem kapnak segítséget, ha naponta kudarcokkal tele és megalázottan lépnek ki a munkahelyükről, nincs az az életpályamodell és fizetésemelés, amelyik maradásra bírná őket.
Sokat beszélnek a diákok jogairól, arról, miként lehetne elérni, hogy jobban érezzék magukat az iskolában, ne unatkozzanak, ne szenvedjenek, és legalább írni és olvasni megtanuljanak. De ki foglalkozik a tanárokkal? Ki védi meg a pedagógust? Nehéz feladat, mivel a tanárok hallgatnak. Akárkit kérdeztünk, nemhogy a nevét, még névtelenül a véleményét sem vállalta.
A magyarázat szerint azért, mert nem akar ártani az iskolájának. Így is harc folyik a gyerekekért, a rossz hírbe keveredett intézmény ebben a harcban csak veszíthet. Egyikük ennyit üzent: a kistelepülése iskolájában szintetikusdrog-függő mind a húsz 14–15 éves diák! És ez nem pedagógiai kérdés. Egy másik arról beszél: mindig reménykednek, hogy már nem érkezhet rosszabb évfolyam, aztán mégis érkezik. Ez nem kistelepülési tapasztalat, nem szegregátumi, hanem budai elitiskolai! A harmadik pedig arról, hogy amikor elfogyott a türelme, és megrázta a diákot, fegyelmit kapott.
Új helyzet, régi megoldás?
Névtelen levél: „Tényleg meg kellene nyitni ezt a nagyon kényes kérdést. Senki sem beszél arról, hogy mi folyik itt, a termeken belül, becsengetés után hogyan viselkednek a tanulók, mit engednek meg a tanárokkal és egymással szemben. Agresszívan lépnek fel, ez az óvodától a középiskoláig már szinte mindenütt tapasztalható, csak persze senki nem beszél róla. A deviáns tanulók szétverik a tantermi munkát, az órák jelentős része így nem tanulással, hanem gyakran cirkusszal és fegyelmezéssel megy el.
Fontos, hogy az igazgatók olyan jogokat kapjanak, amivel ezek a tanulók azonnal eltávolíthatók, és nekik kell iskolát keresni, nem az igazgatónak. A tanárok jelentős része azért hagyja el a pályát, mert képtelen megbirkózni mindezzel. A fiatal pedagógusok jelentős része öt év tanulás és a gyakorlógimnáziumban vagy általános iskolában való gyakorlat után szembesül azzal a tragédiával, ami sok iskolában és osztályban tapasztalható.
Lehetetlen helyzetbe hozzák, amikor egy tanuló trágár, agresszívan viselkedik, vagy egyenesen őt szidalmazza. Erre nincsenek eszközeink. A kutya sem beszél erről, és a probléma totálisan szőnyeg alá van lökve. Hallgat a kormány, és kiabál az a jogvédő, aki sok esetben ilyen iskolát nem látott, nem járt oda, és nem is lakott azon a területen, ahol a probléma a nap 24 órájában adott. És persze nem beszélt arról sem senki, hogy a tornanádaskai óvodába mi a francért nem jelentkezett óvónő.”
Iszák Tibor, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Sonkád polgármestere és a Csaholci Általános Iskola igazgatója, nem mellékesen a Nemzeti Pedagógus Kar elnökhelyettese azt mondja, a szervezetük elsősorban szakmai érdekképviselet, ahol sok probléma felvetődik, amelyekre módszertani és jogszabályi javaslatok születnek. A tanárok mégis gyakran érzik, hogy magukra maradnak. Diákjogi biztos van, ám a pedagógusoknak nincs védelmük, eszközük a tanítás során keletkező problémáik kezelésére. A legtöbbször az igazgató lép fel moderátorként, ez azonban csak pillanatnyi megoldás, ahogy nem eszköz a rovó vagy az egyes sem.
A jogaik mellett végre a diákok és a szülő kötelezettségeit is meg kellene határozni. Ha ugyanis egy gyerek nevelési problémákkal küszködik, és zavarja az órát, az egyenlő azzal, hogy megakadályozza a többi gyereket a tanuláshoz való jogában. Amíg ez nem oldódik meg, nem érdemes továbbmenni, mert csak újabb problémák keletkeznek. Az új helyzetben a régi megoldások már nem működnek, erre nem orvosság a házirend vagy a diák kirúgása.
Minden beszélgetőpartnerünk, így Iszák Tibor is azt mondja: ha a tanár jól dolgozik, ha komoly szakmai felkészültséggel rendelkezik, nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy megalázzák, hogy akár szóval, akár tettleg bántalmazzák. A tekintélyt csak személyesen lehet megszerezni. A kérdés azonban ennél bonyolultabb, hiszen a tanárok tekintélye nem az osztályban, hanem a társadalomban veszett el.
A pedagóguskar elnökhelyettesének tapasztalata szerint, aki a legnehezebbnek tartott terepen, a hátrányos helyzetű északi régióban dolgozik, a helyzet Szabolcsban gyakran jobb, mint a budapesti elitkerületekben. Az alacsony tanári fizetés nyilván szerepet játszik ebben, de a béremelés még nem megoldás mindenre. A szülőknek át kellene végre érezniük, hogy mivel a gyerekük több időt tölt az iskolában, mint otthon, tiszteletet érdemelnek azok, akik helyettük nevelik, tanítják a gyereküket.
Nincs értéke sem a munkának, sem a tanulásnak, ez nem iskolai probléma – csak ott csapódik le. Baj az is, hogy a tanárok sem állnak ki magukért. Nagyobb hír ma az, hogy gyereket vernek, mint ha pedagógust. Sok információ érkezik tanárok bántalmazásáról, inzultálásáról, megalázásáról. Ezek az esetek jogilag is kezelhetők lennének, ha a pedagógusok vagy az igazgatók felvállalnák. De nem minden esetben teszik meg, pedig ki kellene tenni a „placcra”, mondja Iszák Tibor.
Részlet az Oktatási Minisztérium Oktatási Jogok Miniszteri Biztosának Hivatala megbízásából a Kurt Lewin Alapítvány által 2000–2001-ben végzett országos kutatásból.
Emberi méltóság című fejezet, szerzők Ligeti György és Márton Izabella: „Az óramegfigyelést rögzítő jegyzőkönyv (és a jelen lévő kutató) elmondása szerint az órán ugyanolyan zaj volt, mintha éppen szünet lett volna, a tanár vékony hangon magyarázta az új anyagot, mígnem felállt az egyik diák, és azt kiabálta a tanárnak a hallgatóra mutatva, hogy »Ennyire nem tudsz fegyelmet tartani? Nézd meg, bent van egy idegen, és mit itt üvöltözünk! Te nem vagy idevaló!« Az óra más részében is történtek olyan megnyilvánulások, melyekről talán sejthető, hogy a vendég tiszteletére történtek, bemutatandó azt, mit meg nem engednek maguknak a diákok: a tanár feleltetés közben feltett egy kérdést, mire az egyik diák azt kiabálta a terem túlsó végéből, hogy »nézd meg a könyvben, ha nem tudod!«. Az iskolában eltöltött napok során azonban kiderült, hogy a diákok közel sem csak az órát látogató hallgatónak produkálták magukat, ennél a tanárnál mindig mintegy »kiengedik a gőzt«, ahogyan ők fogalmaztak.”
A fenti leírás nem kizárólag erre az órára és erre a tanárra passzol. Egy 2012-es szakmai kerekasztal-beszélgetésen elhangzott, hogy a tanárok 2–4 százalékát érte már fizikai agresszió is, a verbális pedig mindennapos. Mivel a mobiltelefont a diákok videó rögzítésére is használják, és velük van a tanórán, gyakran kerülnek ki a világhálóra órai események, melyek alkalmasak a tanár nagy nyilvánosság előtti lejáratására, megszégyenítésére.
Van-e ehhez joga egy tanulónak, és lehet-e tenni ez ellen? Iszák Tibor azt felelte: az okostelefon-kérdést iskolánként másként kezelik, erről a pedagóguskarban nincs egységes állásfoglalás. A kis elsősnek biztosan nincs rá szüksége. Amikor az ő tantestülete megkérdezte erről a szülők véleményét, 90 százalékuk azt mondta: ne vigyen a gyerek telefont az iskolába. Másnap mégis mindenkinél ott volt, nem akadályozták meg. Vagyis ennek a megoldását is áthárították az iskolára.
A pedagógusoknak kell megoldaniuk minden olyan nevelési feladatot, amelyben a szülő csődöt mond
Fotó: 123rf
Nemzeti értékek
Szűcs Tamás, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének nemrég megválasztott elnöke a mobilfelvételekkel kapcsolatos kérdésre azt válaszolja: büntetőjogi kategória a személyiségi jog megsértése, csakhogy a kiskorúakra ez nem adaptálható, ezért más megoldásokat kell találni. A mobil iskolai jelenlétét a házirendek iskolánként szabályozzák, gyakran elutasítva annak használatát, ami egy digitálisan jól felszerelt intézményben akár indokolt is lehet.
Szűcs Tamásnak azonban ennél nehezebb kérdést is feltettünk: vajon a szakszervezetnek nem feladata-e a bérharc mellett a tagok munkakörülményeivel is foglalkozni? Vagyis azzal, hogyan érzik magukat a munkahelyükön, milyen szubjektív körülmények között dolgoznak. Azt mondja, a kérdés a szakszervezet vezetőségét is foglalkoztatja. Őszintén szembe kellene nézni azzal a jelenséggel, hogy a tanárok közül sokan valóban eszköztelenek egy-egy mai nevelési helyzetben, azonban ez a probléma nem csupán oktatási, hanem társadalmi jellegű. Nem lehet pusztán a tanárok nyakába varrni, hogy megoldják a különféle devianciák kezelését.
A tanár jogait a köznevelési törvény rögzíti, kérdés, hogy ezekkel mennyire tud élni, illetve hogy egyáltalán onnan kell-e mindezt megközelíteni. Fegyelmezéskor mindenkinek a klasszikus büntetési eszközök jutnak az eszébe, csakhogy ma már egy diák vállat von, ha osztályfőnöki figyelmeztetést kap, vagy beviszik az igazgatóhoz.
A pedagógusok többsége ugyanakkor olyan tekintélyelvű rendszerben szocializálódott, ahol ezek a megoldások még többé-kevésbé működtek. Mára az elitintézményekben ez nevetséges, a nehéz társadalmi viszonyok között élőket pedig nem érdekli, a kriminalizálás nem megoldás.
Akkor mit lehet tenni?
Az oktatás a fehér középosztályra van szabva, tantárgy- és tudományközpontú, de ezzel az erősen differenciálódott társadalom egyes rétegeit már nem lehet lekötni, így lemondanak az alsó 30 százalékról, vélekedik Szűcs. Alternatív módszerekre van tehát szükség, hogy a tanítás ne reménytelen munka legyen. Nem az oktatás romlott ugyanis, hanem a társadalom és a technika változott. Ezekre a változásokra az iskola nem adott válaszokat. Amikor összeállt a jelenlegi oktatási tartalom, még nem volt ennyi figyelemzavaros és különféle stimulánsoktól függő diák, akikre az ötvenes tanárok nincsenek felkészülve. A hagyományos pedagógia náluk már nem működik.
Szűcs szerint a korszerű módszer és tartalom, a tanárképzés átalakítása, a magasabb fizetés, valamint a nehéz helyzetben dolgozó iskolák mellé adott kiegészítő szakmai segítség jelenthet megoldást. Csak így érhető el, hogy több karizmatikus, elkötelezett fiatal válassza ezt a pályát, a különösen nehéz körülmények között élő tanulókkal való törődést.
Lehet azt mondani, hogy tegyünk az egész iskolára, de inkább azt kellene, hogy tegyük jobbá, amihez viszont minden szereplő közös akaratára és adott esetben eddig még nálunk nem alkalmazott módszerekre is szükség van, állítja Szűcs Tamás.
Fehér Tibor pszichológus nevelési tanácsadóban, tehát pedagógiai munkakörben dolgozik. Az a véleménye, jobban ki kellene használni, hogy ők is részei a pedagógiai munkának.
A kilencvenes években New Yorkban szembesültek azzal, hogy az iskolai erőszak elharapózása miatt nem jelentkeztek tanárok az állami intézményekbe. Tenni kellett tehát valamit. A megoldást az hozta meg, hogy a pszichológusok a szakszervezetben társultak a pedagógusokkal, ami azt is jelentette, hogy a szaktudásuk belépett az oktatási rendszerbe, és megkezdődött a kríziskezelés, a mentálhigiéniai munka. Ezzel mind a két fél nyert. Ott sem tudtak ugyanis a törvényhozók mit kezdeni a tanárok elleni erőszakkal. A pszichoedukációval egész intézményeket lehetett bevonni a programba.
Miközben az iskola szocializációs terület, egyre nagyobbak a generációs különbségek. Fehér Tibor úgy véli, nem a dán, a finn vagy az ázsiai modellt kell egy az egyben másolni, hiszen mindenhol más szocializációjú emberek élnek, ahogy nem adaptálható az elitgimnáziumban működő módszer sem a hátrányos gyerekeket tanító iskolában. Hirtelen, tapasztalatok nélkül vezettük be a demokráciát, a szocializáció nem volt benn az iskolarendszerben sem.
A közoktatás egyéniséget nevel, csak éppen arról nincs közmegegyezés, hogy milyet. Értéksemleges közoktatás nem létezik. Saját szakmai helyzetéről azt mondja, az iskolapszichológusnak az egész iskola a kliense, a magyar nevelési tanácsadó hálózat pedig nemzeti érték. Amit a tanár nem tud megoldani, abban a pszichológusok, logopédusok segítenek. Csakhogy nagy a leterheltség, kicsi a presztízs, nagy a fluktuáció, a tanár és diák segítését viszont csak állandóságban, kiépült bizalmi rendszerben lehet eredményesen elvégezni.
A király kancellárja
Ha a régi szereplők már nem tudnak is megváltozni, a fiatalok új szemléletű oktatására nagy szükség lenne. A pedagógusképzés megújítására Kovácsné Nagy Emese több lehetőséget is lát és kapott is. Intézményvezetőként Hejőkeresztúron bizonyította, hogy a 70 százalékban hátrányos helyzetű diákokat oktató iskolában is lehet eredményesen tanítani. A Komplex Instrukciós Programjukhoz csatlakozó 92 iskolában tehát már tudják, hogy elengedhetetlen a pedagógiai kultúraváltás.
A szakember szerint a magyar iskolákban nem a diákok gyengébb képessége miatt nehéz motiválni, hanem azért, mert már kiskorukban olyan ingerek érik őket, amelyek hatással vannak az iskolai teljesítményükre is. A megváltozott körülményhez alkalmazkodni kell, ezt jelenleg az iskolák többsége elmulasztja. A kétéves gyermek rajzfilmet néz, amely pillanatonként újabb és újabb képek és történetek feldolgozását kéri. Ehhez a változó ingerfolyamhoz szokik hozzá, megtanul egyszerre többfelé figyelni, mondja K. Nagy Emese.
A pedagógusoknak már nem primer ismereteket kellene tanítaniuk, mivel azokat a gyerekek online könnyedén meg tudják szerezni. Az ismeretek rendszerezése, a tanulás tanítása lett a dolguk.
K. Nagy Emese példája: ha a pedagógus elsoroltatja Szent László törvényeit, a tanulók unják. Ám élvezni fogják, ha a törvények ismeretében azt a feladatot kapják, hogy legyenek a király kancellárjai, adjanak neki tanácsot, hogy milyen sorrendben vezesse be őket. Ez ugyanis innovatív gondolkodásra késztet. A probléma legtöbbször abból adódik, hogy a tanárok elsősorban lexikális tudást kérnek, mivel ez kell az egyetemi felvételihez. Leadják az anyagot, a tartalom mélyítését, megértését, feldolgozását pedig a diákra bízzák.
Központi feladatként jelenik meg, hogy a pedagógus tanítsa meg a diákját gondolkodni, használható tudást közvetítsen, amely lehetővé teszi az élethosszig tartó tanulás képességének a megalapozását. A tanárok többsége viszont kiégettnek érzi magát, nincs sikerélménye, mert a gyerekek nem motiváltak, és a viselkedésük is hagy kívánnivalót maga után. A titok nagyrészt a feladat milyenségében rejlik, mondja K. Nagy Emese. Ezt pedig maga a pedagógus tudja a legjobban befolyásolni.
A kérdésre, hogy a PISA-felméréseken rendre a legjobban teljesítő Szingapúrban miért nem ezzel a módszerrel tanítanak, a szakember azt mondja: Szingapúr másképp rendezkedett be, magas a pedagógusok státusza, a szülők tisztelik a tanárt, és mindent megtesznek, hogy gyermekük jól teljesítsen. Ott a porosz módszer is jól működik. A szülők úgy gondolják, hogy a tanulás fontos, a tudás nagy érték, ez az érvényesülés egyedüli útja. Nálunk viszont a pedagógus státusza alacsony, a gyerek – a szülő véleménye által befolyásolva – nem tartja fontosnak azt, ami az iskolában történik, és ez kihat a teljesítményére is.
A pedagógusképzés központja az egri Eszterházy Károly Egyetem, ahol K. Nagy Emese a pedagógiai kar dékánja. Az egyetem által irányított Komplex Alapprogram lényege a pedagógusok megtanítása arra, hogyan kezeljék sikeresen a tudásban és szocializáltságban heterogén tanulócsoportokat. Az egyetem reformtörekvése a pedagógusképzést is érinti. Célja, hogy minden friss diplomás úgy hagyja el az egyetemet, hogy érti, tudja, hogyan kell tanítani.
Fontos a pedagógus személyisége, de a hozzáértés is fejleszthető. Magabiztos pályakezdőkre van szükség, ehhez azonban maga a felsőoktatás is reformra szorul. Nem tökéletesíteni kell, hanem új alapokra helyezni, foglalja össze K. Nagy Emese.
