Mint a frissen kioperált máj, lapos, vérszínű kalapjukkal éppen olyanok a májgombák, amelyek ellepik a több száz éves tölgyfák oldalát. De báró Kemény János unokája, a marosvécsi várkastélyt felvigyázó Nagy Kemény Géza habozás nélkül megfőzi az itt talált változékony tinórut is, ügyelve arra, hogy csak fél óra főzés után távozik belőle a méreg.
Azonban nem elsősorban a gombákért jönnek a látogatók a kastély parkjába. Még néha többen is, mint a vécsi kastélyba – a Kárpát-medence minden tájáról. A II. Rákóczi György fejedelem plántáltatta tölgyek árnyékában ugyanis a Kemény-család sírkertje található. Néhány lépésnyire tőle pedig Wass Albert sziklába vésett síremléke, amely ma zarándokhelye az amerikai emigrációban elhunyt, de halálában hazataláló író rajongóinak.
– Amikor nagyapám meghalt, és koporsóját a falu főutcáján végigterített rózsaszőnyegen hozták föl ide, akkor én kisgyerekként itt álltam, ezen a helyen, sokkolva a temetéstől, mert ennyi embert nem láttam együtt soha – mondja Nagy Kemény Géza. Kemény János sírjánál vagyunk a marosvécsi kastélyparkban, amely az erdélyi kastélyparkokhoz képest meglepően jó állapotban van. Nem irtották ki és tüzelték el a fákat, nem szántották föl a földjét, és nem lett községi szemétlerakó vagy traktorállomás sem belőle. A báró mellett van eltemetve a báróné, a skót–görög Augusta Paton; lányuk, az operaénekes Klió; és fiuk, Miklós, aki színházi ember volt.
– Itt van mögöttünk a helikoni kőasztal is, amelyet Kuncz Aladárnak készítettek, mindenféle ember sörözött rajta, belevéste a nevét. Aztán egy iskola összeadta a pénzt a vaskerítésre, most az védi. De attól már semmi nem véd, hogy mindenféle nemzeti zenekar kitaláljon ezt-azt Wass Albert emlékművéről – tör fel az indulat Nagy Kemény Gézából.
Gróf czegei Wass Albert író – aki kilencvenévesen, Floridában önkezével vetett véget életének – ugyanis a marosvécsi kastélyparkban nyugszik. Illetve nyugodna, ha évről évre meg nem tépáznák a síremlékét ismeretlen tettesek. A hamvaknak csak egyharmada van Marosvécsen a kőbe vésett fülkében, másik harmadát a temetés után négy nappal az író legkisebb fia, Wass Endre szórta szét a közeli Istenszékéről.
A hamvak harmadik részét Floridában, az Astor Parkban, egy tó partján terítették el…
Nagy Kemény Géza szerint már az 1999-es vécsi temetés sem volt zökkenőmentes:
– Wass Albertet úgy temették el itt, hogy a Kemény-családot nem értesítették. Wass Albertet kedvelő emberek úgy határoztak, hogy az írónak az Erdélyi Helikon mellett van a helye, amivel semmi gond nem is lett volna, ha a család tud arról, hogy bizonyos emberek az államtól már visszakapott parkunkban temetkezésre készülnek. Én 24 órával a szertartás előtt tudtam meg a Marosban pecázva, hogy az írót idetemetik. A család akkor összeült, és úgy határozott, hogy nem engedjük a temetést megtartani, tegyék be a hamvakat egy urnába, az urnával együtt egy templomba. Végül mégis azt mondom, hogy nem baj, sőt nagyon jó, hogy itt van Wass Albert sírja, mert akik csak őt ismerik, eljönnek, és megismerik a marosvécsi kastélyt, Kemény Jánost és a Helikont is.
Hogy ez biztosan így legyen, a magyarországi Pátyon élő unoka, báró Kemény Endre Helikon-múzeumot hozott létre a kastély termeiben. És nemrégiben Wass Albert-emlékszoba is nyílt a várban, hogy ne váljon szét, ami szorosan összetartozik. A Wass-síremlék azonban óhatatlanul céltáblává vált.
– Kétszer lopták el a bronzplakettet, majd bizonyos körök bizonyos hírszolgálatokon keresztül riadót fújtak, hogy a románok vitték el a Wass Albert portréját ábrázoló plakettet, de hát ezt én akkor is mosolyogva hallgattam – emlékezik Nagy Kemény Géza. – Ha valaki tönkre akar tenni valamit, akkor tönkreteszi, nem viszi el. Ugyanakkor ott lógtak akkor is a magyar zászlók, senki semmit nem csinált, ehhez képest egy környékbeli ember azt híresztelte a magyar sajtón keresztül, hogy szétdobálták Wass Albert sírjáról a koszorúkat. Hát ez nem volt igaz!
Mint Nagy Kemény rosszallóan mondja, máig azzal jönnek a zarándokok, hogy meggyalázták az író sírját. Egy nemzeti rockot játszó együttes uszító dalt is írt az esetről.
– Tudni kell, kedves hölgyeim és uraim, hogy a románok tisztelik a halottakat, ők nem gyaláznak meg egy sírt – magyarázza Nagy Kemény Géza. – Ezt a plakettet fémtolvaj vitte el. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem egy környékbeli magyar volt. Milyen érdekes, hogy amióta márványból van a tábla, senki nem nyúlt hozzá…
*
„Marosvécs az erdélyi magyar irodalom olimpusza volt, ahová csak lábujjhegyen és lélegzetvisszafojtva lehetett belépni – vetette papírra emlékeit Wass Albert 1992-ben Floridában, az 1936-os vécsi írótalálkozóra emlékezve, amikor a mecénás, Kemény János először hívta meg őt is.
– Ennek az első találkozónak az utolsó estjén olvasta föl Dsida Jenő nagyszerűen szép versét, a Magyar Zsoltárt. Összeszoruló szívvel ültünk ott mindannyian a vécsi vár nagy nappali szobájában, s megkönnyesedett nagyon a szemünk, amikor Dsida Jenő tiszta, érces hangján fölcsendültek a szavak: »Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, ó, Jeruzsálem… Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem rád tekint népem, te szent, te kárhozott, te drága!« A vers után mély csönd borult a szobára. Kós Károly fölkelt a nagy karosszékből, csontos, bajuszos arcán könnyek csorogtak alá, odalépett Dsida Jenőhöz, és megölelte. »Te taknyos – morogta –, te semmirevaló, hogy mertél ilyen szépet írni…!«”
Két év múlva Dsidát eltemették, kilenc év múlva Wass Albert élethosszig tartó nyugati emigrációba menekült, másfél évtized múlva báró Kemény János, az erdélyi magyar kultúra bőkezű támogatója mészégetőként kereste kenyerét. Lányával, Zsuzsával, Géza édesanyjával talicskázták a meszet a marosvásárhelyi kisállomás melletti építési telepen, míg bele nem rokkantak mindketten. Marosvécs pedig már régen nem a transzilván szellem központja volt, hanem börtön, javítóintézet, őrültekháza. De Nagy Kemény Géza szerint éppen ez mentette meg a pusztulástól:
– Ha a román állam a kastélyban nem működtetett volna intézetet, akkor ma jóformán csak romos falakat látnánk Marosvécsen. Lehet, hogy nem stílusos, amit most mondok, de meg kell köszönjem a román államnak, hogy itt fogyatékosok intézetét tartotta fenn.
Kétségtelen, hogy Erdély-szerte számtalan elrettentő példát lehet látni – illetve már nem látni –, olyan térdig érő kastélyokat, amelyek funkció és gondos gazda híján már csak építési anyagot biztosítanak a környékbelieknek. Ahol kórház, szanatórium vagy egyéb intézmény működött a patinás falak között, ezért folyamatos volt az épület karbantartása vagy legalább szinten tartása, ott jóval nagyobb túlélési eséllyel vágott neki egy-egy kastély a rendszerváltást követő zűrzavaros időszaknak.
Csaknem egy évtizede, amikor először jártunk Marosvécsen, szinte szabadon be lehetett menni a kastély-őrültekházába, csak előtte egyeztetni kellett a kapussal. Akkor Nagy Kemény Géza azt kérte tőlünk, semmilyen körülmények között ne teremtsünk szemkontaktust az ápoltakkal. Hátborzongató érzés volt átlépni a kapun, majd a kastély jobb szárnya felé kerülve hátramenni a parkba a sírokhoz – miközben diszkréten kerülgettük a csoportosan tébláboló, pizsamás betegeket.
Odabent szerettük volna megnézni a szalont, mely akkoriban orvosi szobaként szolgált, de a nővér nem engedte. Hiába mondta Nagy Kemény, hogy ő az egyik tulajdonosa a „háznak”. Aztán jött le a lépcsőn egy beteg asszony, szelíden, álmélkodva mosolygott, majd végigsimított mindnyájunkat. Nagy Kemény Gézát áhítatosan báró úrnak szólította románul.
Ma a kastély elnéptelenedve: 2014-ben került vissza a családhoz, a betegeket az újonnan épített, szomszédos épületekbe telepítették, már nem lenne akadálya annak, hogy Marosvécs visszatérjen a magyar művelődéstörténet térképére. Csakhogy nem ilyen egyszerű a képlet:
– Visszaadták ezt a csodálatos szép kastélyt, amelyet családunk háromszáz évig birtokolt, de 2016. január 1-jétől adót kell fizessünk rá mint műemlékre. Új törvény – mondja Nagy Kemény Géza, mialatt bejárjuk a kiürített termeket. – A korrupcióra fogok kicsit evezni… Kitől függ, hogy mennyi adót fogok fizetni? A polgármesteri hivataltól. Ha a polgármester azt határozza meg, hogy minden négyzetméterért fizetek tíz eurót, akkor tízezer eurót fogunk fizetni évente a kastélyért. Akkor elzálogosítják a házat, és a román állam visszaveszi, miután én már felújítottam sok mindent.
Tovább keseríti a Kemény-család – és a többi erdélyi történelmi família – kastélyfenntartó igyekezetét, hogy változatlanul állami stratégia: kastélyt még csak-csak visszaadnak, de hozzá tartozó birtokot, amely biztosabb anyagi hátteret adhatna – azt már nem, vagy csak nevetségesen keveset.
– Az erdő-visszaigénylések sajnos nem európai szinten zajlanak Romániában – erősíti meg báró Kemény Endre is. – Nemzetiségi kérdést csinálnak belőle. Megmondják, hogy hiába küzdesz, úgysem fogod visszakapni a birtokaidat, és innen már nem is tudsz továbblépni…
– Mekkora birtokot kaptak vissza ez idáig?
– A Kemény-családot nagyjából 3500 hektár illeti meg, és eddig körülbelül 35 hektár erdőt kapunk vissza…
Hogy áll a kastély és a hátsó parkban fekvő sírok, zarándokhelyek sorsa? Kemény Endre azt mondja, a vécsi várkastély ügye a szó szoros értelmében áll. Éppen az a helyzet vele, mint magával az utolsó várúrral, Kemény Jánossal, aki sem íróként, sem humanistaként, sem színházteremtőként, sem irodalomszervezőként nem nyerte el az őt megillető helyet a nagy magyar kánonban.
– Látványos és történelemmel átszőtt helyszínről beszélünk! Aki a várkastélyba látogat, ámulva és nagy érdeklődéssel tölti el itt az időt, és gyönyörű emlékekkel távozik.
Ugyanakkor ez kevés a fennmaradáshoz, hogy látogatók felbukkannak, aztán hazamennek. Ehhez komolyabb érdeklődés kell, állami szinten és vállalkozóin szinten is – hangsúlyozza Kemény Endre. – Ez a szintű érdeklődés jóformán hiányzik. Bizonyos anyagi fedezet kell, hogy ott valamit lehessen létrehozni.
Kemény Endre azt mondja, szerencse, hogy a kastély kérdésében egyetértés van a családon belül: nagyapjuk olyan ember volt, aki egyértelműen meghatározta ezt az irányt. Nem akarják eladni az épületet – bár lett volna már rá jelentkező –, hanem bármilyen olyan célra felhasználni, amely beleillik a családi erkölcsbe: szobrásztábort, koncerteket, irodalmi találkozókat szervezni itt. Ma már kis Erdélyi Helikon-múzeum emlékeztet a méltóságteljes irodalomtörténeti múltra, Kemény Endre gyűjteménye, amely megtekinthető – és megtekintendő – a várbejáráskor.
Már csak azért is, hogy átélhető és reményteli legyen, amit a parkban nyugvó Wass Albert írt még 1992-ben floridai száműzetésében: „A többi már véres történelem, mely elnyelte Marosvécset is, és ezzel együtt mindent, ami jó volt, szép volt, és igaz. Marosvécs emléke azonban él tovább a lelkekben, s talán eljön még egyszer az idő, amikor az elnyomók és üldözők megértik Erdély nagy titkát, és megtanulnak békében élni és igazságosan az elnyomottakkal és üldözöttekkel.”
(Vége)
Az erdélyi történelmi családok és kastélyok sorsát feldolgozó filmsorozatunk legújabb részének, a Tiltott kastélyok – Marosvécsi Kemények című dokumentumfilmnek a premierje a Magyar Idők Online felületén, a Lugas oldalán!