Próbakő egy folyóirat életében, képes-e hozni a második számában is az induló színvonalát, maradt-e muníció a tarsolyban. A Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet lapja, az Arc és Álarc eloszlathatta a kétségeket, hiszen az őszi kezdőszámot követően most is legalább annyi értékes tanulmánnyal, témával, gondolattal tudtak előrukkolni. Lehetne persze erre azt mondani: könnyű annak, aki a kommunista állambiztonság sötét bugyraival, betemetett és betemetetlen vermeivel foglalkozik, hiszen legfeljebb a bőség zavarával kell megküzdenie.
Csakhogy ami előnynek tűnhet, az egyben hátrány is: napjaink politikai eseményei, háttértörténései folyamatosan demonstrálják, milyen szívósan védik a mai napig a szürke zónában megbújó erők a múlt lezáratlan X-aktáit, s buzgólkodnak azon, hogy ne lebbenjen fel a fátyol a régebbi, diktatórikus idők szégyenletes titkairól. Olyan érzésünk lehet, hogy abszurd módon a legtöbb újdonság nem is a jövőnkkel kapcsolatban, hanem a perspektíváinkat gúzsba kötő múltról derülhet ki.
Ebben a szándékosan összekavart múltban azonban egyre több a gyomrunkat próbára tevő elem. A penetráns pályafutását a nyilas időkben kezdő, majd karrierjét a kommunista érában folytató besúgó történetét feldolgozó esszé – Taller János tollából – tükrözi, hogy a két emberellenes, totalitárius rendszer elnyomógépezete között nehezen lehet különbséget tenni. Mező Gábor Héja-nász a Katpolon című írását szintén lehetetlen viszolygás nélkül olvasni, hiszen a vétlen Ignotus Pálon kívül minden szereplő emberi életek tönkretételében jeleskedik.
A közönség megismerheti Kardos György egykori Magvető Kiadó-vezér, továbbá Berkesi András későbbi ponyvaszerző véreskezű kihallgatótiszti előmúltjának naturalisztikusan gusztustalan részleteit. Tanúi lehetünk, miként lesz áldozatból beszervezett kollaboránssá egy fiatal nagytőkésivadék – tehát osztályellenség – nő, aki a Londonban élő magyar írónotabilitás feleségeként sem talál nyugalmat, s tragikus véget ér. Már-már olyan kényszerképzete lehet a külső szemlélőnek, mintha a Kádár-korszakban az irodalmi karrier egyik fontos kelléke lett volna az ávós, katonapolitikai osztályos előmúlt, családi, rokoni kötődés.
A lényeget tekintve éppolyan terroristák voltak ezek a pártállami verőemberek, mint akik ma támadnak mindent, ami a keresztény civilizációt testesíti meg a szemükben. Hankiss Ágnes tanulmánya a terrorista hálózatokról leleplező. A Hamvas Intézet igazgatója megjeleníti azt a balos bénázást, nemritkán kollaborációt, amely az uniós vezetők felelőtlen, infantilis ténykedése következtében a terroristák földi paradicsomává változtatta Európát.
Példákon bizonyítja azt az együttműködést, amely sokszor szép csendben kiépült a különböző NGO-k s az álcázott terrorizmustámogató szervezetek között. A Hamvas Intézet vezetője kimutatja: a merényletek elkövetőire alkalmazott hazug „magányos farkas”-legendát azért találták ki, hogy kisebbítsék az Európára leselkedő veszélyeket.
Bolberitz Pál a Molnár Márton által készített interjúban mintha csak reflektálna az iméntiekre, és tömören vázolja véleményét a 68-as nemzedékről. A Széchenyi-díjas római katolikus pap kijelenti: „Az öreg huligánok most ott vannak a pozíciókban, ők a császárok.” Majd azt fejtegeti, hogy a hatalom megosztása Montesquieu elvei alapján csak látszólagos.
A törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom nem függetlenek, abszolút befolyásolják egymást. Úgy fogalmaz: „Ilyen Európában élünk, ahol az Isten helyett megjelent a szabadságnak egy torz fogalma: amit nekem szabad, azt neked nem szabad.” A Hamvas-intézet a jelek szerint folyóiratával is ennek a kirekesztő, európaiatlan felfogásnak az elutasításán s a valódi gondolatszabadság kiteljesítésén fáradozik.
(Arc és Álarc, 2017/2–3.)
