A kilencvenes évek egyik jól ismert alakja volt Magyarországon a nyilvános helyeken a beszélgetéshez szükséges hangerőnél kicsit hangosabban politizáló elégedetlenkedő. Az ötvenes évek agitátorainak kései rokona. Egyelőre nem tudjuk, önkéntesek vagy hivatásosak osztották-e rendszeresen az észt megállókban, piacokon – főként az „emdéef” piacokon –, boltokban. Az viszont biztos, hogy elsősorban Antall József, a miniszterelnök kormánya, sőt az egész rendszerváltozás volt kritikájuk tárgya. (Olykor a kapatosabb agitátorok Antal Imre televíziós személyiség és humorista vesztét is követelték, tévedésből.)
Általában nyomdafestéket nemigen tűrő, keresetlen szavakkal juttatták kifejezésre véleményüket. A Horn-kormány alatt eltűntek, és azóta ez a típus utcákon már csak időlegesen és elvétve látható. A kétezres évekre az utcai agitáció fölöslegessé, sőt lehetetlenné vált, mert a harminc évnél fiatalabbak túlnyomó többsége állandóan fülhallgatóval közlekedik, keveset hall, és még ennél is kevesebbet szeretne hallani a körülötte zajló párbeszédekből.
De nem az életből. Ezért az önjelölt véleményvezérek kora most jött csak el igazán. A közösségi média, a web 2.0 lényegesen hatékonyabb és kényelmesebb terep számukra, mint a fáradságos és némi kockázatot is rejtő piaci és villamosmegállói hangoskodás. Csak el kell sajátítani a számítógép-kezelés (és legalább a helyesírás) alapjait, és még a legkiadósabb rádiós betelefonálós gyalázkodásnál is nagyobb távolságokat legyőző penetranciával hirdethetik véleményüket.
Nem csupán magyar jelenségről van szó.
A közösségi média teoretikusai és kutatói már rég felfigyeltek erre a fontos összetevőre. A social media története alig több, mint tíz év, mégis ma már történelmi változások köthetők hozzá: helyi zavargás és választási győzelem részben éppúgy köszönhető neki, mint a világot átalakító nagy népvándorlási hullám. Ám bármilyen megdöbbentő, az egész világ sorsát befolyásolni képes folyamatokról és jelenségekről van szó, valószínűleg a közösségi média döntő szerepe napjainkban elsősorban az önmegvalósítás, és minden más csak következménye az eredeti törekvésnek.
Az önmegvalósítás már a közösségi média megjelenése előtt néhány évtizeddel a nyugati társadalmak legfontosabb célja lett, és lassanként elöntötte az egész világot. Ma már a csücsörítős szelfi és az agyondokumentált vakáció éppúgy az önmegvalósítás része, mint a politikai hatalom nyilvános támogatása vagy ostorozása, a vallási nézetek terjesztése vagy ócsárlása, a jópofa, humoros vagy félelmetes rövidfilmek megosztása.
Sokan a szabadság kiteljesedését és a vitakultúra új minőségét remélték a közösségi média megjelenésétől. Ezzel szemben néhány kutatás már több évvel ezelőtt rámutatott, hogy a valódi vita csak elvétve jelenik meg a közösségi média felületein. Valójában az internet teljes ideológiai gettósodáshoz vezetett, hiszen az ellentétes nézetek nagyon egyszerűen kizárhatók a hírforrások közül. Sarah Perez 2014-ben egy amerikai közvélemény-kutatás kapcsán összefüggést keresett a közösségi médiafelületeken való jelenlét és a politikai vitákban való részvétel között, és arra a következtetésre jutott, hogy bár a virtuális tér kisebb kockázatot jelent, mégis a felhasználók élőszóban sokkal szívesebben vitatkoznak politikai nézeteikről, mint online felületeken.
Magyarországon valószínűleg kicsit más a helyzet, bár a helyi vizsgálatok kis száma miatt biztos állítást nehéz lenne tenni. A Facebook kutatója, Winter Mason mindenesetre felhasználóik tapintatosságával magyarázta két évvel ezelőtt a politikailag megosztó viták kerülését. Persze a 2016-os amerikai választás nagyon sokat változtatott a korábbi képen. A politikai aktivitás a kismacskás képekhez és videók posztolásához képest alighanem nálunk is alacsonyabb, ám ettől még az „önkéntesek” és „hivatásosok” jelen vannak a virtuális térben, és rendkívül hatásosan tevékenykednek. Nemcsak tematikájuk, de még a szóhasználatuk is markánsan eltér egymástól, és a politikai szubkultúrákon belül egyértelmű hasonlóságokat mutat.
A legleleményesebb aktivisták valódi önkéntes tartalomszolgáltatók. Közösségi oldalukon és/vagy blogjukon maguk állítják elő a politikai szövegeket.
Ezek általában rövid, ironikus, az ellenfelet megsemmisíteni akaró, sokszor dehumanizáló és meglehetősen goromba posztok. Leendő és aktív politikusok számára ez a műfaj ma már csaknem megkerülhetetlen, de nyilvánvalóan sok önkéntes is úgy gondolja, szükséges rendszeresen kifejteni a véleményét a nagy nyilvánosság előtt.
Másik fajtája az önkéntes politikai tartalomszolgáltatónak a humanista, aki rendszeresen együtt érez az emberiség súlyos megpróbáltatásaival, csak azért, hogy bebizonyítsa politikai ellenfelei romlottságát és érzéketlenségét a valóban égető problémákkal szemben. A kevésbé aktív, de elkötelezett önkéntes véleményvezérek néhány sorban kommentálják a megosztott politikai tartalmú híreket.
Mivel a politikai nézeteik nem változnak, a rövid hozzászólások sokszor azonosak. Örökös elégedetlenségben élnek, és ez kurta kommentárjaikon is jól látható: már megint! Ez de szép!
A még kevesebb tehetséggel megáldottak pedig csak osztanak, osztanak rendületlenül. Jobb- és baloldali aktivisták egyaránt szép számmal vannak közöttük. A különbség azonban drámaian nagy, és jól mutatja a kialakult magyar belpolitikai helyzetet. A gyakran megosztott baloldali hír- és véleményportálok írásai ugyanis minden sokféleségük ellenére egy vonásukban azonosak: a legritkább esetben mutatnak be értéket, követendő példát.
Teljesen érthető, hogy legfontosabb törekvésük a politikai hatalom gyöngítése, de ha politikusaikkal együtt alkalmatlanok valamilyen értékközösség megteremtésére, sose lesznek képesek a hatalom megragadására sem.
Nemcsak a kevesebb követővel rendelkező Kolozsvári Szalonna és Hir-Telen Beszólunk, a Százezren az internetadó ellen, az Amerikai Népszava Online, vagy a szintén az Egyesült Államokban bejegyzett Real Reporting Foundation által kiadott Abcúg, hanem a nagyobb, baloldali aktivisták által gyakrabban megosztott, 241 ezer követővel rendelkező 444 vagy a 428 ezernél több követővel rendelkező Index is döntően negatív híreket, botrányokat és tragédiákat közöl, s leginkább ezeket osztják meg elkötelezett követőik, ezek keringenek a közösségi médiában is. Közösségteremtő, értékfelmutató baloldali hírportálok pedig nemigen léteznek, mintha minden figyelmüket és energiájukat a politikai rivális lejáratása és leleplezése kötné le.
Nagyon szembeszökő a különbség a közösségi média jobboldali felhasználóihoz képest. Az utóbbiak számtalan olyan, sokszor apolitikus hírt és képet osztanak meg közösségi oldalaikon, amelyek a magyar múlt vélt vagy valós sikereit, nemzeti sajátságainkat, hagyományainkat népszerűsítik. Összességében, ha változó színvonalon és meglehetősen ingadozó ízléssel is, de a nemzeti kohéziót erősítik. Az Őseink Hagyatékai, Örökségünk 144 ezer fölötti követővel, az Ancient Hungary 101 ezerrel, az alapvetően kereskedelmi célú, de ügyes marketingstratégiával sokféle funkciót betöltő Fesztnyitva Webbót 86 ezer követővel rendelkezik.
Az is igaz, hogy ezeknek a Facebook-oldalaknak sokszor lényegesen kevesebb követője és kedvelője van, mint egy-egy hazai hírességnek. Kis Grófo hivatalos Facebook-oldalát 123 ezren kedvelik, de nem panaszkodhat Schobert Norbert vagy Berki Krisztián sem. Húsz-harmincezer követője viszonylag sok Facebook-személyiségnek van, akik bármiféle valós tevékenység nélkül, különféle trükkökkel tettek szert jelentősnek tűnő ismertségre a közösségi médiában.
Hozzájuk képest sokkal érdekesebbek azok az idősebb közszereplők, akik végeredményben szintén a nyilvánosság különféle formáiból élnek, ezért nem nélkülözhetik a közösségi média világát sem. A lélekcelebek sorában a legnépszerűbb Vekerdy Tamás, akinek adminisztrátora 62 ezer követőjének osztja meg rendszeresen a rá vonatkozó híreket, bölcsességeket, hogy rajongói még további felhasználókhoz juttassák el azokat.
Ez vélhetőleg a pszichológus korábbi ismertségének köszönhető, mint ahogyan Bagdy Emőke követőinek magas száma is. Számtalan más szereplő is próbálkozik még ezen a piacon, vélhetőleg nem is sikertelenül. Az ismeretlen iskolai végzettségű, saját bevallása szerint korábban árokásóként és pincérként tevékenykedő Szabó Péter „motivációs tréner” például kétszer annyi követővel büszkélkedhet, mint Vekerdy!
A közösségi oldalakon való népszerűség-növelésnek sokféle technikája van, és ezek közül jó néhány kifejezetten régi. Az átok-áldás levél például már a postai kézbesítések idejében is virágzott. Lényege, hogy a megkapott levél tartalmát több másik címre kell elküldeni, mert ha megszakad a lánc, súlyos csapás éri a címzettet. Ellenkező esetben viszont végre rámosolyog a várva várt szerencse.
Ez az öncélú megosztásra szánt üzenetfajta először az elektronikus levél formájában született újjá, majd megtalálta formáját a közösségi média felületein, és mind a mai napig virágzik. Súlyosbított zsaroló formája a „kisfiam élete múlik a megosztáson” verzió, amely szánalom, részvét, együttérzés felkeltésével próbálja meg elérni a kívánt hatást. Rendkívül népszerűek a nosztalgiaképeket közlő közösségi oldalak. „Ha erre emlékszel, jó évjárat vagy” felirattal osztanak meg igen nagy sikerrel egy-egy NDK turmixgépről vagy BRG magnóról készült fényképet. Ezeknek az oldalaknak a népszerűségét valószínűleg a rendkívül gyorsan változó technikai és tárgyi kultúrára való rácsodálkozás okozza.
A leggyakrabban látogatott közösségi oldalak természetesen Magyarországon is kisállatos és humoros tartalmakat közölnek. A „Tibi atya” művésznevű Facebook-oldal valószínűleg nálunk a legnépszerűbb: 1 267 700 kedvelése van. Másokhoz képest rendkívül gyakran, néhány óránként tesz közzé új humoros képeket.
Bár az oldal tematikája és vicctípusai kissé egysíkúak, folyamatosan növekvő rajongótáborát ez láthatólag nem zavarja. Időlegesen sikeres közösségi oldalakat lehet létrehozni durván provokatív vagy álhíreket közlő tartalmakkal is. A közösségi média kedvez az ellenőrizetlen hírek gyors terjedésének.
A népszerű emberek váratlan haláláról szóló álhírek például éveken keresztül fel-felbukkannak, mert az átlagos felhasználók még a hírek dátumát se nagyon szokták ellenőrizni. S. Shyam Sundar, a Penn State College of Communications médiaprofesszorának egy, a napokban a New Republicban megjelent írása szerint az álhírek akadálytalan terjedésének több oka is van.
Megrendült a bizalom a hagyományos hírszolgáltatókkal szemben, amelyek anyagi nehézségeik következtében egyre gyakrabban tévednek, közölnek hamis híreket, s ráadásul ideológiai korlátok miatt sok mindent egyenesen elhallgatnak. Ezért fordulnak a hírfogyasztók más források felé, és egyre inkább már csak a barátaik, ismerőseik által megosztott hírekben bíznak meg. Ez a tendencia Magyarországon még csak kismértékben figyelhető meg, hiszen a közösségi média legtöbb megosztott hírtartalma más internetes folyóiratokból származik.
Mint ahogyan S. Shyam Sundar másik megállapítása sem teljesen fedi a magyar valóságot: nálunk az ideológiai gettósodás kevésbé ment végbe, és a hírek „testre szabása” se nagyon elterjedt gyakorlat. Ennek következtében a közösségi média hazai felhasználói valószínűleg kevésbé fogadnak el identitásbeli megfontolásból álhíreket, mint másutt.
Ami persze nem jelenti azt, hogy az álhírek ne jelentenének nálunk is potenciális veszélyt. Bár az amerikai elnökválasztás körüli vitában megszólaló Mark Zuckerberg úgy vélte, hogy a Facebookon terjedő álhírek aránya elenyészően kicsi, mégis ígéretet tett ezek kiszűrésére. Csakhogy a beígért cenzúra újabb tiltakozásokat szült, hiszen ezáltal valóban minden hatalom a közösségi média cenzorprogramíróinak kezébe kerülne, és egyáltalán nem tűnik sem rokonszenvesnek, sem demokratikusnak a cenzúra bevezetése. Mint ahogyan az is a demokrácia végét jelenti, ha a politikai választásokat álhírekkel befolyásolják.
De nincs új a nap alatt, csak a fórumok változtak meg. Az 1994-es választások előtt a villamosmegállókban és a piacokon az önkéntes agitátorok 3,60-as kenyérről, a benzinárak leszorításáról és sok más fantasztikus dologról beszéltek.
Kicsit emelt hangon, hogy sokan meghallják.