Ezerkilencszázkilencvennégy április 6-án Juvénal Habyarimana ruandai elnök gépe megkezdte a leszállást az ország fővárosának, Kigalinak a repterére. Ekkor vállról indítható rakétatalálat érte a repülőt. Az összes utas és a személyzet szörnyethalt. Az elnök az ország legnagyobb nemzetisége, a hutuk közé tartozott. Az első jelentések szerint a merénylet mögött tutszi lázadók álltak. (Jelenleg az a változat uralkodik, hogy hutu szélsőségesek hajtották végre a gyilkosságot a túl engedékeny elnök ellen.)
A hutu hatalom minden propagandaeszközön felszólított az elnök halála miatti bosszúra, a tutszik legyilkolására és kiirtására. A tömeggyilkosságok el is kezdődtek. A hutuk machetével, baltával, minden kezükbe akadó szúró- és vágóeszközzel, máshol gránáttal és géppisztolysorozattal végeztek a menekülő tutszikkal – tekintet nélkül nemre, korra. Kisgyermek, állapotos nő, öregember mind a legyilkolandók között szerepelt. A második világháború borzalmai után újból megtörtént az elképzelhetetlen – mintegy a XX. század „méltó” lezárásaként: az egyik népcsoport állati kegyetlenséggel gyilkolta a másikat. Az országban eluralkodó téboly terjedését az utak mellett felhalmozott hullahegyek jelezték.
Három hónapig a halál tombolt Ruandában. Az ENSZ adatai szerint 800 ezer – nagy többségében tutszi – vesztette életét a leszámolásokban. Mások szerint a halottak száma bőven meghaladta az egymillió főt az akkor hétmilliós lakosságból. Az ország területe egyharmad magyarországnyi, lakossága ma 12 millió. A Ruandát elhagyók száma több százezer főre tehető, köztük időről időre előbukkannak olyanok, akik tevékenyen részt vettek a mészárlásokban, vagy üzeneteikkel gyilkolásra buzdítottak.
A Hazafias Ruandai Front katonái, a tutszi lázadók – élükön Paul Kagaméval – végül megdöntötték a véres hutu hatalmat. De vajon miért nem avatkozott közbe a borzalmas gyilkosságok megakadályozására vagy legalábbis azok számának csökkentése érdekében az ENSZ vagy Franciaország, amely a térségben katonai támaszpontokkal rendelkezett? Erre a kérdésre mindmáig nem kaptunk megnyugtató választ.
A véres dráma után újjá kellett építeni az országot. A ruandai társadalom érthetően nem egyhamar tudott túllépni ezen a megrázkódtatáson. Megbékélést kellett találni az áldozatok hozzátartozói és az egykori gyilkosok vagy cinkosaik közt. Létre kellett hozni a bizalom minimumát, hogy a két közösség együtt tudjon élni. A ’90-es évek végén egy hutu elnök próbálkozott ezzel, a háttérből már ekkor is a tutszi gerillaparancsok irányított, majd Paul Kagame 2000-ben kilépett a nyílt színre, és megnyerte az államfői választásokat.
Azóta is – alkotmánymódosítás révén – ő az ország elnöke, magabiztosan nyeri az államfői voksolásokat. Főleg külföldön diktátornak vagy gúnyosan „őfelségének” szokták nevezni, egyet viszont nem lehet tőle elvitatni: hogy rendbe tette az ország gazdaságát. Ruandában jelentősen csökkent a szegénység, mérséklődtek a vagyoni különbségek, és olyan eredményeket ért el az ország a korrupcióellenes harcban, amely párját ritkítja az afrikai földrészen. Ez a Világbank véleménye.
Ha Kigali látképét nézzük, aligha tennénk a ruandai fővárost Afrika közepére. Egekbe nyúló, modern házai inkább nyugati banknegyedre emlékeztetnek. Persze segélyekből, külföldi támogatásokból lehet is ilyen figyelemre méltó eredményt elérni! – mondhatják erre az akadékoskodók. Való igaz, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap az 1994-es népirtás után jelentősen segítette Ruandát.
Azonban az ország külföldi adóssága tavalyelőtt csupán negyven százalék körül volt. Ezt a számot szívesen magáénak tudná egy-egy „fejlett” eurózóna-tagország is. Az viszont kétségtelen, hogy a nagy beruházások mögött Kína áll. A ruandai vezetőkben is megfogalmazódott a gondolat, hogy talán lazítani kellene a kínai befolyáson. Ám ez eddig csupán gondolat.
A koltánkitermelésben meghatározó a kínaiak jelenléte, ez tette Ruandát a világ első helyére a koltánexportban. A koltán ércéből nyert fém, a tantál elengedhetetlen a mobiltelefonok, számítógépcsipek gyártásakor. Az ország 2013-ban lett a legnagyobb exportőr, ekkor 28 százalékát adta a világtermelésnek.
A ruandai export zömé-ben Kínába megy. Ez olyannyira fontos Peking számára, hogy még a kínai államfő, Hszi Csin-ping is megállt Kigaliban tárgyalni tavaly nyári afrikai körútján. Ezen szó volt arról a tervről, hogy a kenyai Mombasát vasúttal kötik össze Kigalival, ezzel is felgyorsítva a koltán Kínába áramlását és a cserébe érkező távol-keleti áruk gyorsabb megjelenését. Hszi Csin-ping elismeréssel szólt Ruanda „gazdasági teljesítményéről és az itt tapasztalt jó kormányzásról”.
Egyesek már ruandai „gazdasági csodáról” beszélnek. A Világbank jelentése szerint az elmúlt 18 esztendőben évi átlagban 7,5 százalékkal nőtt a ruandai gazdaság. Ebben az évben már a nyolc százalékot célozzák meg. Az ipar húzóágazata eddig az építőszektor volt, és a ruandai vezetőség ugyancsak kiemelten kezeli a mezőgazdaságot. Az élelmiszeripari önfenntarthatóság a cél, ehhez kedvező az éghajlat.
Két növényből – kávéból és teából – áll a jelenlegi kivitel zöme, amely húsz százalékot tesz ki az exportból. Az ország gazdasága köztes állapotba került, még jelentős a mezőgazdasági termelés, de a szolgáltatások is egyre erőteljesebben jelen vannak. „Az ezer domb országa” Afrika egyik meghatározó turisztikai célpontjává akar válni.
A politikai stabilitást – a turistákon kívül – díjazzák a befektetők is, ám külföldi politológusok szerint Paul Kagame ezt azon az áron éri el, hogy erőteljesen korlátozza a különböző szabadságjokat, a véleménynyilvánítás és a szabad sajtó jogát. Egyesek szerint megköttetett a kimondatlan egyezség a nép és vezetője közt: Kagame biztosítja a tömegek életszínvonalának fokozatos emelkedését, cserébe ők szemet hunynak a jogsértések felett.
Miközben kilencven százalék feletti eredménnyel választják meg újra és újra államfőnek Kagamét, addig újságírók és ellenzéki politikusok tűnnek el a színről, lehetetlenné teszik a nemzetközi megfigyelők munkáját – állítják az ellenzéki aktivisták. De vajon lehetne-e más eszközökkel is egyben tartani a negyedszázada egyszer már darabjaira hullt ruandai társadalmat, amelynek tagjai ősember módjára estek egymásnak?