Leesett a kilincs. Az a jól ismert rézkilincs a szobában, mely pillanatokra megőrzi a tenyér melegét. Rajta az ujjlenyomat. Hol ér véget az ember, és hol kezdődik a tárgy? Ki áll az ajtó előtt? Pusztuló tárgyaink hírt adnak lepusztult világunkról – az értékvesztésről. Mácsai István témaválasztásában meglepő festménye, A kilincs fogadja a látogatót a Petőfi Irodalmi Múzeum Mándy-kiállításán. Az író és a festő barátságának is emléket állít A MI tájaink
– Tisztelgés Mándy Iván előtt című tárlat, melyen kép és szó egymásnak felelget a hidegkék falon. A száz éve született Mándy Iván szobákról, régi lakókról, leesett kilincsről szóló Séta a sötétben című novellájában írja: „Visszahelyeztem.” A kurziválás nyomatékosítja a helyreállítás gesztusát, mely a Mándy-novellákban lehet megőrzés, felújítás, de akár feltámasztás is. Miért ír? „Értük. A lerongyolódott házakért. A megvakult ablakokért. Az udvarokért. A gangokért. A porolórúdért. Az ecetfáért. A sötét kapualjért, ahova az Isten behúzódott.” Mándy persze kötelességszerűen megpróbálkozott a tájleírással, de nem sokra ment vele. Rá kellett jönnie, hogy neki egy pinceablak a táj, egy pocsolya. Legjobb esetben üres mező elhajigált, ócska lavórokkal. Barátja sem a festői vidéket kereste, műveire Mácsai István „házi használatra” ezt a címkét akasztotta: Pannónia utcai realizmus.
Kint a belövések nyomai, repedések a ház falán. Az utcán kidobált emlékek halomban, a nagyszülők esküvői fotója, egy régi fényképezőgép és az öregek is – mint ottfelejtett tárgyak – belesimulnak az utcaképbe. Mácsai a háborút festi meg: a háttérben fekete-fehérek az összedőlt házak maradványai, de az előtérben heverő tárgyak élők és színesek. Személyesek. Ki szedegeti fel az emlékeinket? Mándy eltökélten mondja: „Hát, ha eltüntették, akkor én igenis megteremtem, és igenis élnek.” Aztán felméri, miből építkezhet, természetes alapanyagot keres, mint amilyen a barátság, a hűség, a kötődés, az otthon melege. És írói világot teremt ott, ahol eltűntek az emlékképek, a Józsefvárosban a Mátyás tér, II. János Pál pápa tér, Teleki tér (Bermuda-) háromszögében. Itt éltek és élnek a jellegzetes Mándy-hősök, hogy emlékeztessenek bennünket ma is, mikor már túl sok a tárgy körülöttünk, amúgy meg minden a szemétben végzi, legyen az széthulló tárgy, kép vagy gondolat, hogy vannak még javítandó dolgaink és megújulásra váró gondolatok.

Mándy igazán sokat tudott az elveszett otthonról Fotó: Gál Csaba/PIM
Ha valaki, Mándy igazán sokat tudott az elveszett otthonról. Gyerekkorát szállodákban töltötte, megbízhatatlan apjával felnőve is feszült maradt a viszonya, bár azt elismerte, hogy íróként nagyon sokat köszönhet neki. Hiszen amit papírra vetett, annak nem kis részét az író, újságíró apa életformájából merítette. A modell című novellában így emlékezik Mándy Gyulára: „Akárhogy is, belőle nyílt meg minden. Utcák és terek, kapualjak és udvarok, kávéházak, mozik, futballpályák és szerkesztőségi folyosók. Pincérek és hírlapírók keringtek körülötte. Pengeárusok, ügynökök, ácsorgók és bámészkodók. És nők! Mennyi nő!”
Az elvesztett otthonokat megőrzik a könyvek és a festmények. De a kiállítás az utcán is folytatódik, mikor ismerősként tekintünk a környező házakra, terekre, meglassítjuk léptünket a lomtalanításra kitett, megbarnult fényképek láttán, és hazatérve letöröljük a port a bútorokról. Bár ez utóbbival csak óvatosan, nehogy úgy járjunk, mint Mándy: „Az asztal körül keringtem. Rádőltem egy szék hátára. Az finom megvetéssel arrébb húzódott. Üljön le, kérem. De ne ölelgessen.”
(A MI tájaink – Tisztelgés Mándy Iván előtt című kiállítás 2019. január 6-ig látogatható a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Kurátor: Kiss Borbála, Pádár Eszter; látványterv: H. Kocsis Annamária)