Az augsburgi csatából maradt összekaszabolt magyarok vagyunk – mondta Sinkovits Imre 1991 áprilisában, amikor a Nemzeti Színházhoz kerülve leültem vele beszélgetni. Szabó Magda darabjára utalt, melynek alapművét a rádióban ismerte meg, aztán rábírta Marton Endre igazgatót, hogy rendeljen belőle drámát a színháznak. Így született meg 1976-ban az Az a szép fényes nap. Ádám, Mózes, Bánk, Teleki László alakítója ugyanis mindig feladatának tekintette, hogy színpadra kerüljenek azok a szerzők, akik történelmi, erkölcsi erővel világítanak bele az életünkbe.
Akkor már jó évtizede ismertük egymást, A csapodár madárka premieréjszakáján a Fővárosi Művelődési Házban fogtunk először kezet. Nem hatották meg a tapsok. Az első koccintásig se jutottunk el, amikor az imént még komédiázó katona már a próbákról panaszkodott: arról a rendezői stílusról, amelyik a színészt és a társulatot örömtelenségbe veti.
Nem sokkal később Illyés Gyulával készítettem interjút a Tiszatájba, amit a Sinkovits házaspár váratlan érkezése szakított meg. Illyés Homokzsák című darabjának gyulai bemutatóját próbálták, és eljöttek beszámolni róla, hogy megy Sík Ferenc vezetésével a munka. Elbűvölve néztem a gyermeki ragaszkodást és tapintatot, ahogy Sinkovits a darabról kérdezte a költőt. Javításokat is kért, végül Illyés mosolyogva azt mondta: „Legközelebb pedig közösen írunk drámát! A bemutatón ott leszek, és kiélvezem, ahogy kínlódtok, ott fogok köhögni.”
Kísértések hónapjai
A Fáklyaláng premierjének sikerében 1952. december 12-én még nem részesült, de kedves főiskolai tanára, Gellért Endre, aki a polgári-hitbéli vádak kartácstüzéből mentette ki, történelmi pillanatban osztott neki szerepet benne. Sinkovits 1956-os naplójának december 13-i jegyzetében ez áll: „10h. Katona József Színházban társulati ülés.
Ahol is az intézőbizottság bejelentette a művész-kollégium megalakulását. 11h. Próba a Fáklyalángból. Én is játszom: Vukovics Sebő igazságügyi minisztert.” Mint később az 56-ban Londonba emigrált történész barátját, Péter Lászlót tudósította: „Gyönyörű gondolatai és mondatai miatt nagyon szerettem ezt a szerepet… Az első felvonásban van végig, ő a legindulatosabb miniszter. Egyik mondata így hangzik: »Egy-két hónappal ezelőtt még mienk volt a Dunántúl, Tiszántúl, a felvidék, Bécsig törhettünk volna ismét! S íme egy hónap leforgása alatt elvesztettük azt is, ahonnan elindultunk, Debrecent, Váradot, Erdélyt!« Gondold el, mit jelentett ez a mondat a színpadról 1956 decemberében Budapesten, s egy hónappal később, januárban Sopronban.”
Sinkovits Imre Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabjában
Fotó: MTI
Az országjárás Diósgyőrben, Szuhakállóban, Ózdon, majd február elején Oroszlányban, Almásfüzitőn, Dorogon folytatódott, az 1957. március 15-i pesti előadást követően azonban a darabot betiltották. Következtek az el- és a meghurcolások, kihallgatások, kísértések hónapjai. Sinkovits kétségeire Illyés a zajló Duna partján sétálva válaszolt: ilyen történelmi télben a becsület részleges megtartása emberi és magyar voltunk feladata.
A megismerkedésünk utáni évtizedben bejártuk gyermekkorának tájait, a tapsonyi világot, ahol nyáron a cséplések szünetében már mókával szórakoztatta a társait. Elvitt az azóta lebontott kispesti kocsmaépülethez is, ahol gyermekként nagy sikere volt, mikor önkéntes pikolóként hordta ki a fröccsöket. A söntésből két lépcső vezetett a terembe, és hogy ki ne löttyintse az italt, mielőtt lelépett, a szomjas magyarok nagy tapsától kísérve hörpintett egyet belőle. Utaztunk kocsiban, ácsorogtunk esőben, és váltogattuk a világot. Járt a szerkesztőségben is, hozta az írásait, olykor pedig beköszöntünk az édesanyjához. „Augsburgi sebesülésének” mélységéről azonban alig értesültem. Vele és társaival, Bessenyeivel, Raksányi Gellérttel, Lukács Margittal, Kállai Ferenccel, Agárdi Gáborral átküzdött nyolc évünk alatt tisztult csak fel előttem, mi is történt a Nemzetivel 1945 után.
Fiatalok temetőjébe szerződtél – mondták neki, amikor 1951-ben meghatottan oda érkezett, és örömében nem érzékelte, hogy ez valójában az öregek temetője. Még főiskolás, amikor Major 1948-ban kirúgta drága tanárát, Abonyi Géza örökös tagot, akit 1949 májusában már temettek. Hatalmas előadások a színházban, miközben a fényes csillagok, Bajor Gizi és Somlay megelégelték a színpadi és a világi életet (1951). Sinkovitsot kölyökvizslának nevezték örökös játékkedvéért, amely gyakran kicsapott a szerepből és az előadásból is.
Egyszer halottként befeküdt, majd felült a Tragédia római képében, máskor Gellért Endre jóváhagyásával riasztotta meg a társulatot: akasztott emberként lógatta magát az öltözőben, a mentőt is kihívták az élesztésére. Goethe Komédiása mondja a Faustban: „Ki könnyű szóval érteti magát, / közönségünk kedvétől mit se tartson, / sőt lesse még nagyobb hadát, / hogy még tágabb körökre hasson.”
A tágabb körök és a színészi hivatás tágabb mámorára Batsányi, Petőfi, Ady verseit mondva 1956. október 23-án kora délután ébredt rá. Káprázatosan és felszabadultan játszott büntetésének éveiben a József Attila Színházban (1958–1963) is, akár tizennyolc szerepet egy este (A három testőr), de mélyen őrizte önmagát. Tizedese az életben maradás önvallomása is.
Kádárrá démonizálva
Major Tamás mindig gondolt valakire, de magára soha. Hitler, Rajk, Rákosi-szerepminta ékesítette színi galériáját. Talány, hogy miért osztotta Sinkovitsra Macbeth szerepét, amikor a színészt 1963 őszén visszahívták a Nemzetibe. Tán azt spekulálta: ha győzött volna az „ellenforradalom”, Nagy Imre vérengzéssel takarítja el egykori elvtársait. Játssza el ezt 56 ikonikus alakja, Sinkovits. Ő ehelyett a kivégzetteket siratva Kádárrá démonizálta magát a szerepben. Nem sejthette, hogy a Nemzeti utolsó évadára érkezett.
Már szerveződött az épület felrobbantása. „Nem szeretek kivégzésekre járni” – válaszolta a kérdésemre, hogy ott volt-e. Bujdosó sorsra jutott a társulat, de talán annál is keservesebb volt a nyílt, ádáz tusakodás, amelyet Gellért Endre halálától, 1960-tól 1978-ig Major Tamás és Marton Endre vívott. A megosztottság és feszültség Aczél György felelőssége, aki bár a kezdettől ismerte a végzetes harcot, nem avatkozott közbe. Augsburg: az épület megsemmisítése és a vezetés sorvasztása, így volt megtervezve a nemzeti ügy felszámolása.
Ez időben írta a naplójába Németh László: a magyar irodalmat felváltja a magyar nyelvű irodalom. Közben 56 emléke már oszlik annyira, hogy Sinkovits eljátszhatja Madách, Illyés, Németh László történelmi alakjait. Major Brecht-láza talán 1971-ben a Rómeó és Júliában tetőzött. A rendező arra kérte Sinkovitsot, hogy Lőrinc barátot fallosszal játssza. A színész ezt megtagadta, többet nem is dolgoztak együtt. Örült, hogy 1973-ban élő szerzővel, Szakonyi Károllyal komédiázhatott (Hongkongi paróka).
De már szerveződött, majd összeállt a jövő; diktatórikus kórus zengte: színház csak Kaposváron és Szolnokon működik! Major nyugdíjazva, a leváltott Marton egy év múlva belehal a posztja elvesztésébe. Pozsgay Imre celebrálta 1978 tavaszán a váltást: Zsámbéki Gábort és Székely Gábort nevezte ki a Nemzeti élére, velük érkeztek társulatuk jobbjai. A váltás politikailag is meg volt alapozva, hiszen az 1975-ös pártkongresszuson a színháziak nevében Székely Gábor szónokolt.
Aczél azonban föléjük szervezte bizalmasát, Nagy Pétert, és a helyzet rögtön feszültté vált. Ki vitatná, hogy a Danton, A konyha, az Úrhatnám polgár és más előadások a Nemzeti történetében is rangos események? Ám mennyiben hiteles az esti előadás, ha pökhendi, nemtelen stílus, üvöltözés és hajnalig tartó próbák légkörében kell dolgozni és létezni? A 68-as párizsi ifjak stílusa dúl. Minőségprófécia minősíthetetlen modorban? Képtelenség. Idővel Pozsgay is belátta a tévedését, hiszen a mélyponton lévő Comédie-Française-t se A. Mnouchkine társulatával akarták feljavítani.
„Baj volt a jelzővel a Gáborok korában”, mondta Raksányi Gellért. Szűk esztendő múlva Nagy Péter megelégelte a harcot, és lemondott. Huszonhét évi tagság után távozott Kálmán György, két évtized után búcsúzott Törőcsik Mari. Bessenyei azt mondta: a vitákat elkerülendő nyugdíjaztatását kéri. Sinkovits pedig a Lipótmezőre került. 1982-ben, amikor Majorral az élen a Katona József Színházba távozott az alapító társaság, az addig ünnepelt Kállai Ferenc nem tartott velük, „Azonmód kiderült, hogy mégsem vagyok olyan jó színész” – mondta fanyarul. De a pártbürokrácia nem fejezte be a roncsolást: a Népszínházat rátelepítette a Nemzetire.
Önemésztő poklok
Ha majd íródik hiteles színháztörténet, abban el kell beszélni, hogy néhány személy tévében, szakmai és politikai lapokban miként diktálta és harsonázza a mai napig a kizárólagosságot. Miszerint: nincs Nemzeti, csak ha a jelöltjük diktálja a divatot, vagyis önpiszkítja honát. Imre bátyánk kritikát soha nem olvasott, mély műveltsége védte a szennyáradat ellen. Új erőre kapva, a változások éveiben és az Advent öreg Bódijának örömében végezte szolgálatát. Amerikába ment az új Nemzetire gyűjteni.
„A repülőjegy ára se gyűlt össze, mert azt mondták: a robbantó Kádáréknak nem adnak!” – idézte egyetértően az út kudarcát. Neki mindenkivel volt dolga, a határon belüli és a nagyvilág magyarjaival is. Ment és lelkesített a költőinkkel, színpadi jelenetei közben levelet, lapokat írt a lankadóknak, előadás után a fiatalokkal beszélgetett a hivatás történelmi súlyáról, és betegeknek talpalt jó orvosért. Olykor elgyöngült, és önemésztő poklokat járt, mert hordozta a család, a Nemzeti és a nemzet sorsát.
Ő maga volt a dráma. Jászai Mari, Timár József, Ruttkai Éva, Bessenyei Ferenc, Latinovits Zoltán mellett Sinkovits Imre is géniuszaink sorába tartozik. Azok seregébe, akik „tágabb körökben” élték, mondták és gyakorolták – ahogyan a Pesti Magyar Színház nyitásán, 1837-ben az Árpád ébredése című játékában Vörösmarty a Gúny, a Kajánság, a Rém-hadak árjában hirdette –: „Csendben, viharban: éljen a haza!”
Bátyámként szerettem. Nappalaimban és nyugtalan hajnalaimon gyakran visszajár, és csöndesít; „A Mózesből tudhatod: mindig az új nemzedék reménye a Kánaán! Játszattad velem Firszet, a hű cselédet a Cseresnyéskertben, de lásd be: te is kifogytál az őrködő szerepéből. Másoké a kúria, becsületük rajta, hogy mint gazdálkodnak, vagy garázdálkodnak a Kertben. Mikszáth szerepét adtad a Szent Péter esernyőjében; gyere, üljünk Krúdy bátyánk batárjába és menjünk Felvidékre! Aranylóan fényes az ősz, beköszönünk Kati húgomékhoz Dunaszerdahelyen, hogy megtudjuk: bírják-e még?
És ha Mikszáth Kálmán csodákkal töltötte be a hétköznapi életet, induljunk tovább; vajon lesz-e feltámadás Sütő András földjén a Hargitán?” Induljunk a Kárpátok kebelébe; nehéz és hosszú az út, ráz majd a batár, de vigaszul mondikáljuk Kányádi Sándor igéjét: „aki megért / s megértet / egy népet / megéltet” (Játszva magyarul)
Sinkovits Imre, szeptember 21-én lett volna kilencvenéves. Azon a napon, amikor 1791-ben Széchenyi István született, és amikor 1883-ban Paulay Ede először színre vitte Az ember tragédiáját.
