Jézusúristen, te megvesztél? Dehogy akarunk menni valahová! – csattan fel az egyik barátom, amikor óvatosan érdeklődni próbálok arról, hogy ugye tuti nem az lesz szilveszterkor, hogy a csendes, házibulinak csak jó szándékkal nevezhető eszem-iszom átcsapjon belvárosi szórakozóhelyeken végigszáguldó ámokfutásba. Rendben, akkor egyetértünk, hiszen Budapest az év utolsó napján már a reggeli órákban úgy fest, mint egy szomorú vécécsésze, a fölé hajoló részeg, petárdázó fiatalok és bulituristák hordáinak bázisa.
Az úgynevezett Y generáció szórakozási szokásait boncolgatja a New York Post nemrég megjelent cikke, amelynek címét talán úgy lehetne lefordítani, hogy „a lustaság nagyszerű generációja”. Az írás ennek a nemzedéknek a társas szokásaira utal: a nyolcvanas évek közepe és a kétezres évek között született fiatalok ugyanis lényegesen kevesebb időt töltenek személyes érintkezéssel, ellenben sokkal többet használják az okostelefonjaikat, és sokkal több úgynevezett streamelt, azaz online nézhető tartalmat fogyasztanak, mint az idősebbek.
Alá tudom írni: bizony a mostani késő húszas, kora harmincas generáció tagjai az új nyugdíjasok. Egyre többet töltjük az időnket otthon, ahol nem kell feleslegesen megjátszanunk magunkat, és képesek vagyunk nemet mondani a nemkívánatos meghívásokra, összejövetelekre. Netflix and chill, azaz Netflix és lazulás, száraz november, na meg a mémek két paplan alatt békésen fekvő macskáról, alatta a következő felirattal: párkapcsolati célok. Végtére is a bulik távlati célja régebben is ugyanez volt, nem? A közvélekedés szerint ma már csak a kretének ismerkednek klubokban, csajozni pedig a vécén ülve is lehet egy halom válogatott okostelefon-applikációval. Kicsit olyan, mintha a technológiai vívmányok mind a bulizás ellen buzdítanának.
Vajon hová tűnt a kétezres évek óriási partiőrülete, amikor a közösségi oldalak hajnalán gátlástalan bulifotókkal tapétáztuk ki virtuális üzenőfalainkat? Egy friss kutatás szerint már a legfiatalabbaknál is szinte népbetegségnek számít a kimerültség: a húszas-harmincasoknál pedig minden második embert érint. A reggelig táncolás helyett tehát maradnak a filmmaratonok, a zsúfolt szórakozóhelyeket pedig felváltják a családias és/vagy egyedi hangulatú kocsmák és bárok, ahol talán még beszélgetni is lehet. Szilveszterkor inkább elmenekülünk a városból a fűtött nyaralóba vagy kulcsosházba, hogy nyugiban lehessünk együtt a barátainkkal, vagy ugyanezt házibulikban tesszük, de az sem ritka, hogy otthon pezsgőzve köszöntjük az újévet.
Persze az is lehet, hogy csak mi változtunk. Érettebbek lettünk, és már nem érezzük a kényszert arra, hogy mindenáron kimozduljunk, a nyolc óra alvásigény pedig fontosabb, mint a reggelig tartó céltalan csatangolás a hideg éjszakában. Néhány éve még ciki volt nemet mondani egy társasági eseményre, hiába éreztük előre, hogy pocsék lesz: ha összeszorított foggal is, de megpróbáltuk jól érezni magunkat. Magyarországra az elmúlt évtizedben gyűrűztek be igazán a nyugati turisták diktálta szórakozási trendek, amelyekből mára a legénybúcsús őrjöngés maradt a Király utcában.
Egyértelműen látszik, hogy nem akarjuk követni ezt a vonalat, mégis: a kiábrándulás a szórakozóhelyekből, a kiüresedés tapintható. Talán csak átmenetileg, hogy felváltsa valami sokkal jobb.
