László története: A budapesti vonatjegy 2500 forint volt, szerencsére a katolikus alkoholistamentő szolgálat adott előleget az utazásra. Nekem, mint amolyan gyógyulófélben lévő betegnek, sorstárs csoportvezető szerepet szántak Győrben, ehhez kellett képzésre mennem. Nem mintha bármikor is hozzányúltam volna a rám bízott pénzhez, de jobbnak láttam, ha inkább a vonatjegyet hurcolászom napokon át a zsebemben. Épp elég sok minden kísértett abban az időben: kikapcsolt villany, korlátozott vízfogyasztás, a pánikbeteg feleségem rosszullétei. Bár még csak szerda volt, én már a hétvégére vásároltam. A feleségem, a két gyereke, a kutya és én, ez öt éhes száj négy napra. Amikor kijöttem a boltból, egy ezres lapult még a zsebemben. Azon törtem a fejem, ezt meg mire tartogassam. Megálltam a lottózó előtt, vettem egy skandináv lottót. 2013. szeptember 25-e volt: a nap, amikor 632 milliót nyertem.
Az alkohol fiatalkorom óta kísért. Mezőgazdasági gépszerelő voltam, jó helyeken dolgoztam, szép fizetést kaptam, játszottam a focicsapatban, voltak barátnőim. Egy idő után azonban senki nem maradt meg mellettem. Lehet, tényleg kibírhatatlan ember voltam, akkoriban persze mindig másokban találtam meg a hibát. Harmincegy éves voltam, amikor az első komolyabb kapcsolatom kialakult, 1989 karácsonya előtt megkértem a kezét. Egy héttel később szakított velem. Úgy gondoltam, nincs tovább. Egy nagy üveg pálinkával és szatyornyi altatóval indultam hazafelé, elrágtam egy marék gyógyszert, meghúztam az üveget. Sétáltam az országút mellett, ettem a gyógyszert, ittam a pálinkát. Amikor megszédültem, begyalogoltam a szántásra, nehogy idő előtt megtaláljanak. Azt mondták, négy napig feküdtem a földön, mire valaki felfedezett. Éltem, de a lábaim lefagytak. Az orvos szerint szerencsém volt, hogy csak a két lábfejemet kellett csonkolni. Maradt annyi, hogy megtanulhatok még járni rajtuk. Idős, beteg anyám vitt haza a kórházból, akkor már csak ő volt képes elviselni. Én sem tudtam magamat. Másfél év után összepakoltam a holmimat négy szatyorba, és felszálltam a Győrbe tartó vonatra. Az állomás előtt megálltam, innen már nem volt hová mennem. Aznap a padon aludtam. Egy hónappal később nyílt az első hajléktalanszálló, engem 22-es sorszámmal vettek fel a névsorba. Kilenc évig voltam hajléktalan, addigra az alkohol annyira a hatalmába kerített, hogy a szállóról is kitették a szűrömet. Akkor találkoztam Anikóval.
Anikó története: Lacit egy közös ismerősünk hozta el hozzám, bemutatta, hogy ő Andraschek László, jó fiú, épp a csomagjainak keres helyet, amíg valami albérletet vagy szállásféleséget nem talál. Közös udvarról nyíló, negyven négyzetméteres lakásban laktam két gyerekkel, de a konyha épp üresen állt, akkor pakoltunk át mindent a szobába. Mondtam, hogy véletlenül van egy üres helyiségünk, oda leteheti a szatyrait. Az ismerős elment, mi még sokáig beszélgettünk. Olyan volt, mintha már régtől ismertük volna egymást, késő éjszakáig beszélgettünk. Mondtam, hogy most már ne menjen sehová, ott a kis helyiség, aludjon nálam.
„Házasodjunk össze!”
László története: Amikor odaköltöztem Anikóhoz, a gyerekek rám szóltak, hogy az ajtót mindig zárni kell. Miért kell zárni? Mert lopott gázóra van beszerelve, nem szabad, hogy meglássák. Na, mondom, szép kis helyre költöztem.
Anikó története: Mindjárt tudtam, hogy Laci alkoholista. Két alkoholista férjem volt előtte, az egyik kis híján megölt. A szüleim is ittak, anyám megfojtotta a húgomat a gyerekágyban, börtönbe került, rokonok neveltek fel. Pánikbetegséggel százalékoltak le, nem tudtam elhagyni a lakást, ha például orvoshoz kellett mennem, másfél óra volt, míg beültem az értem küldött autóba. Laci jó alkoholista volt, nem kellett éjszaka az udvaron bujkálni előle, ha leitta magát. Csak lefeküdt, és kialudta magát. Egyszer azt mondta, szeret. Nem szoktam semmin meglepődni, de ettől zavarba jöttem. 160 kiló voltam akkor, pánikbeteg. Nem tudtam elhinni, hogy engem bárki is szerethet. A születésnapomon bejelentette, hogy befejezi az ivást, jelentkezett az elvonóra. Ezt kaptam tőle ajándékba.
László története: Anikó rokkantnyugdíja harmincezer forint volt, az enyém ötven. Hol a villanyt kapcsolták ki, hol a vizet korlátozták. Nem volt olyan hét, hogy ne mentem volna valamelyik irodába részletfizetést intézni, halasztást kérni, támogatást igényelni. Mindenhol azt kérdezték tőlem: kicsoda magának ez a Szűcsné? Van meghatalmazása? Mondtam Anikónak, nem jó ez a sok papírozás, házasodjunk már össze, akkor nem kérdezi senki, hogy milyen alapon képvisellek téged a hivatalokban.
Anikó története: Olyan esküvőnk volt, mint a milliomosoknak! Házhoz hívtuk az anyakönyvvezetőt, és még fizetni sem kellett, elég volt az orvosi igazolás, hogy a pánikbetegségem miatt nem tudok elmenni a hivatalba.
László története: Az első csoportterápia után öt évig egyetlen kortyot nem ittam. Hívő ember lettem, 1997-ben megkereszteltek, voltam elsőáldozó is. Dolgozni kezdtem, persze csak feketén, különben elvesztettem volna a rokkantnyugdíjamat. Hétfőtől szombatig szórólapokat és újságokat kézbesítettem, hajnali háromkor kezdtem, negyven kilométert tekertem biciklivel. A kezem sokszor odafagyott a kormányhoz. Egyszer a sötétben el is ütöttek. Hallottam az autót, de azt gondoltam, még ráfordulok a felüljáróra, nehogy elveszítsem a lendületet. Ahogy kanyarodtam, már repültem is. Kiugrott a sofőr, megállt még két taxis is. Ahogy fel akartam kelni, visszanyomtak a földre, hogy feküdjek, amíg nem jön a mentő. Dehogy fekszem, hideg a föld. Felálltam, láttam, hogy a kereszteződést beterítették az újságok. Megérkezett a mentő: hol a sérült? Ott dohányzik, mutatták a taxisok. Közben befutott a főnök, összeszedtük az újságokat, közösen kihordtuk a háromszáz lapot az ő kocsijával. Azzal köszönt el, reméli, hogy hétfőn már megyek dolgozni.
Anikó története: Laci hat biciklit fogyasztott el, volt, ami szétesett, volt, amit elloptak. Az utolsó kerékpárját lomizós emberektől vettük 15 ezer forintért. Megállapodtunk, hogy egy év alatt részletekben adjuk oda az árát. Még nem volt kifizetve, amikor ellopták. Egy ismerős szólt, hogy látta a Laci kerékpárját két utcával feljebb. Odament, megfogta a biciklit, és szó nélkül hazahozta.
László története: Amikor hazamentem a lottózóból, mondtam Anikónak, hogy nyertünk 632 millió forintot. Rám nézett nagy csodálkozó szemmel, azt kérdezte: te ittál?
Anikó története: Hat nehéz napot kellett átvészelnünk, míg a Szerencsejáték Zrt.-nél fogadtak minket. Megbeszéltük, hogy senkinek nem mondjuk el. De nem bírtam ki, fél óra múlva elmeséltem az egyik szomszédnak. Szerencsére nem hitte el. A közös udvarban nehéz emberekkel laktunk együtt, nem egy börtönviselt férfi akadt közöttük. Laci a hétvégén a katolikus alkoholistamentő szolgálat képzésén volt Pesten, amikor hazajött, azzal fogadták, hogy a feleséged megbolondult. Nem baj, mondta Laci, majd az orvos kikezeli. Tényleg jártam pszichiáterhez, a kezelésnek köszönhetően bírtam ki az egyedül otthon töltött órákat. De a pszichiáter sem hitt nekem. Megkért, fáradjak ki a folyosóra, amíg beszél Lacival és a lányommal. Pár perc múlva behívott, elnézést kért. Azt mondta, apró lépésekben próbáljuk megszokni a gazdagságot, mert nagyon nehéz lesz. Olyan, mint a gyász. Elgyászoljuk a régi életünket.
Bicikli az autószalonban
László története: Nyitottak nekünk két számlát, a fele pénzt Anikó nevére, a felét az enyémre utalták át. Az első dolog, amit a nyereményből vettünk, egy autó volt. Jogosítványa egyikünknek sincs, ezért Anikó lányának az élettársa jött el velem. Odamentünk az Opel-kereskedéshez, letámasztottam a biciklit, a fiút pedig beküldtem, hogy nézze meg a kocsikat, mert nem akartam őrizetlenül hagyni a kerékpárt. Kijött egy ember, megkérdezte, miben segíthet. Mondtam, egy autót szeretnék venni. Mennyit szánt rá? Hármat. Akkor jöjjön velem a hátsó udvarba, mutatok magának egyet. Itt van ez a kocka Lada friss műszakival, 280 ezer forint. Mondom: félreértett, nem 300 ezerért, hárommillióért vennék autót. Igen? Akkor menjünk előre, van ott egy szép Vectra. Nézegettem, szépen csillogott, elég nagy is volt, mondtam, ez jó lesz, megveszem. Megkérdezték, mivel fizetem ki. Bankkártyával. Akkor a fiú közbeszólt: Laci bácsi, a kártyával csak százezer forintig lehet fizetni. Jaj, mondom, van egy kis gond, el kell szaladnom a bankba pénzért, addig csinálják csak meg a papírokat. Menjünk inkább együtt a bankba, mondta az üzletkötő, a biciklijét betoljuk a szalonba, és elmegyünk együtt az autóval, legalább kipróbálja. Elindultunk, ahogy a házunk elé értünk, szóltam, hogy álljunk meg és dudáljunk. Anikó kijött a kapuig. Kérdeztem, mit szól az autóhoz. Azt mondta, szép, tetszik. Akkor meg van véve, megyünk a bankba fizetni!
Anikó története: Kimentünk az autóval a piacra. Ott állt egy idős néni, négy tyúk volt nála. Megvettem az egyiket. Továbbmentünk, közben az járt a fejemben, hogy szegény asszony ott fázik, nem tud hazamenni, amíg el nem adja a tyúkjait. Laci azt mondta, ha akarom, vegyem meg tőle mindet, most már megengedhetjük magunknak. De négy tyúkot venni pazarlás még akkor is, ha lefagyasztom. Négyszer mentem oda az autóhoz, és négyszer jöttem vissza a nénihez, és nem tudtam dönteni. Beültem a kocsiba, ráborultam a műszerfalra és zokogtam. A végén a fiút küldtük oda, hogy vegye meg a tyúkokat.
A pörkölt és az új lábas
László története: Amikor megálltunk az új autóval, láttam, hogyan néznek a szomszédok. Mi már nem vagyunk ide valók, jobb, ha minél előbb szedjük a sátorfánkat. Anikó felhívta az első ingatlanost, akit talált, hogy szép családi házat bérelnénk Győrben. Jött a hölgy egy csomó címmel, de már az elsőnél megálltunk, hogy jó lesz. Később megbíztuk őt, hogy segítsen házat venni a gyerekeknek, azután házat nekünk a közelükben, azután több lakást, amelyeket az irodán keresztül mi is kiadnánk. De ez már másik történet.
Anikó története: Villámgyorsan költöztünk el, azt vittük, ami befért a csomagtartóba. Azután elmentünk bevásárolni. Laci vett nekem egy öntöttvas lábast 37 ezer forintért, olyat, amilyenről mindig is álmodoztam. Nekifogtam főzni, fogtam az új lábast, és elsírtam magam, hogy én ebben nem tudok pörköltöt csinálni, nekem a régi, lepattogzott zománcú fazék kell. Akkor Laci és a fiú beültek a kocsiba, és visszamentek a régi lakásba az otthagyott cuccainkért.
László története: Szóltam a főnökömnek, hogy még három napig jövök dolgozni, addigra találja meg az utódomat. Az egyik háznál volt egy barátságos kiskutya, az utolsó napon benyúltam hozzá a kerítésen, megsimogattam a fejét, neki mondtam el, hogy holnaptól már nem találkozunk, én ezt a kínlódást befejeztem.
Anikó története: A pénznek köszönhetően kigyógyultam a pánikbetegségből. Egyre több helyre, egyre hosszabb időre tudtam elmenni. Huszonöt éven át éltem a négy fal közé bezáródva, végre kiszabadultam, magam mögött hagytam a fóbiáimat. Volt idő, amikor sírógörcsöt kaptam egy tyúk miatt, nemrég a BMW-szalonban meg sem néztem a kocsik árát, csak arra figyeltem, melyik a legszebb. Egy régi ismerősünk fiát felvettük sofőrnek, vele megyek mindenhová. Nyitottam egy kávéházat a belvárosban, Lacival kézilabdameccsekre járunk, ősszel elmentünk a tengerhez is.
László története: Dolgozni már nem akarok. Az alkoholistamentő szolgálat ügyeit intézem önkéntesként, egy önálló lakrészt be is rendeztünk gyógyulófélben lévő alkoholbetegek számára, de azzal egyelőre még várok. A régi ismerősök közül sokakkal megszakadt a kapcsolatunk, elsősorban azokkal, akik úgy gondolták, az ismeretség okán adhatnánk nekik pénzt. Hát nem adunk, egy-két esetet leszámítva, amikor egyébként is tudjuk, hogy az illető tényleg segítségre szorul. Van olyan testvérem, aki a régi életünkben hallani sem akart rólam. Tudtam, hogy többmilliós adóssága van, azt kifizettem helyette.
Anikó története: Sokakon szeretnék segíteni, de nem úgy, ahogy mások gondolják. Nyitok egy jótékonysági kifőzdét a piacnál, ahol olcsón adjuk majd a hagyományos ételeket, másrészt a leves árát elkülönítjük adománynak. Az lesz a táblára írva, hogy Anikó Kuckója.