Nosztalgia

A választások előtt hallhattuk, hogy némelyik politikus és mezei aktivista nem az emigrációt, hanem a kényszerű illegalitásba vonulás lehetőségét fontolgatja az ellenzék bukása esetén. Ennek előszeleként február–márciusban otthon készített röplapok kerültek a postaládákba, házi falragaszok és modern, ellenállásra szólító falfirkák jelentek meg. Sokan fordultak az 1945 előtti elvtársi múlt felé.

Pedig nem kellene ilyen távolra tekinteni. Régóta van saját Munkáspártunk, létezik a Baloldali Jövő Fórum, működik a Népi Front, tevékenykednek a munkásőr hagyományőrzők. Az illegalitás évek óta él és virul. Legálisan.

Óvatos előélet

A munkásmozgalmi romantika a létező szocializmus éveiben gyakorolt intenzív történelemhamisítás következménye, de az agitprop aktivitás ellenére mély nyomokat sohasem hagyott a magyar társadalomban. 1956 előtt a rejtőzködésre kényszerült – Kovács elvtárs álnéven tevékenykedő – Rákosi legendáját építgették, de Gerő Ernő és Farkas Mihály is komoly és példaértékű múltat kapott az erre hivatott szakemberektől.

A Kossuth Kiadó elődje, a legendás Szikra 1950-ben megjelentetett, A Rákosi-per című, sok ezer példányban terjesztett kötete pontos részleteket árul el az illegalitásban még Hitler/Kun Béla-bajusszal és csekély, fül fölötti hajjal ellátott népvezér ellenállásának történetéből, ami a hagyományépítés szempontjából volt elengedhetetlenül fontos.

A kötet interpretációja szerint a magyar nép bátor vezére nem köztörvényes bűncselekmények miatt került bíróság elé, hanem a felsőbbrendű ideológia, a marxizmus‒leninizmus hirdetése okán. A kötet tanúságot tesz róla, hogy amikor például 1925-ben a bírósági tárgyaláson Rákosi helyére ment, „testtartása, ajka körül a gúnyos mosoly azt mutatta, hogy lenézi és megveti a bíróságot”.

Felsőbbrendűséget mutató gesztusa napjainkban is jól értelmezhető, sőt ismerős jelenség. Tudjuk: a vádlottból vádló lett, ezért az sem meglepő, hogy amikor Rákosi az utolsó szó jogán felszólalhatott, határozott léptekkel ment az elnöki emelvény felé. „Majd ahogy beszélni kezdett, még legelső szavainál mindenki tudta, hogy nincs szó kegyelemkérésről.” Ilyen egy határozott, bátor kommunista mártír a diktatúra pribékei előtt.

Rákosi azonban, mint tudjuk, mégsem lett a mozgalom vértanúja, sőt, hatalomra kerülvén még valamennyi riválisát sem tudta maradéktalanul likvidálni vagy eltenni az útból. Sok halál és kegyetlenkedés azonban az ő agressziójához, ostobaságához és dilettantizmusához köthető. A párton belüli vetélkedés azonban letaszította a trónról, így kerülhetett hatalomba Kádár.

Az örökös főtitkár múltjának felépítésekor már sokkal óvatosabban járt el a propagandagépezet, kevesebb fantasztikus elem került az életrajzba, és Gyurkó László 1982-es iránykönyvéig a hazai közvélemény alig-alig értesült az ógyallai cselédlány, Csermanek Borbála Fiumében született fattyának titokban elkövetett hőstetteiről.

Az 1975-ös kiadású Ki kicsoda szűkszavú szócikkéből csak annyit tudhatunk meg Kádár munkásmozgalmi előéletéről, hogy az ifjú műszerész már tizenhét évesen aktív tagja a mozgalomnak, 1931-ben beválasztották a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) Központi Bizottságába, s hamarosan párttagkönyvet is kapott. Többször le is tartóztatták, különösen azután, hogy az illegalitásban tevékenykedő Kommunisták Magyarországi Pártjának is vezetője lett. Egy alkalommal azonban sikerült megszöknie.

Csupa kaland volt az élete, akárcsak a munkásmozgalom többi harcosáé. Belőlük pedig – a hatvanas-hetvenes évekbeli Kossuth Kiadó könyvei alapján – nem volt hiány. Csak Hajdú-Bihar megyében százhetven, 1976 előtt elhalálozott kiemelkedő munkásmozgalmi harcos életrajzát tette közzé az MSZMP helyi bizottsága. A rövid leírásokból megtudhatjuk azt is, mi a teendő illegalitásban. Nyilván ezt szeretnék követni napjaink ellenállói is.

Fontos például a helyi mozgalmi szervezetek létrehozása, amint arra Ari József tett kísérletet. Elkerülhetetlen a kormányellenes propaganda kifejtése, s az is hasznos, ha illegális gyűléseket tart az ember. Béres András kőművessegédhez hasonlóan nagy lendülettel kell bekapcsolódni a munkásmozgalomba.

A teljes illegalitásba vonuláshoz hamis okmányok és fedőnév kell, ahogyan erre Guttmann Sándor cipőfelsőrész-készítő is rájött. Guttmann ideiglenes szabadlábra kerülése alatt választotta ezt a megoldást, és a találó „Petőfi” álnevet, amely segítségével megtévesztette az üldöző pribékeket. Précz Jenő alkalmi munkás viszont a felvilágosító és agitációs munkába kapcsolódott be, méghozzá a budapesti külvárosokban és a munkáskerületekben.

Dicséretes módon olvasókat toborzott a Népszava számára. Oláh Imre földmunkás a háború alatt rádióhallgató köröket szervezett a nádudvari szegényparasztoknak, hogy értesüljenek a Vörös Hadsereg előrenyomulásáról. Mindezért Oláh el is nyerte a jutalmát: 1958-tól országgyűlési képviselő lett, kivette részét az ellenforradalmat követő konszolidációból.

Az igazán tevékeny illegális baloldali aktivista egyébként – fontos tanulság napjaink mozgalmárai számára – nemcsak agitál, röplapokat oszt, és kifütyüli az önkény szónokait, hanem magát is szakadatlan képezi, akárcsak Házi Ferenc, aki a Vörös Segély jóvoltából Marx-, Engels-, Lenin-, Sztálin- és Buharin-műveket tanulmányozott a szegedi Csillag Börtönben. E kényszerű pihenő alatt még nyelveket is tanult.

Az 1945 előtti kommunista pártromantikától kicsit eltérő volt a munkásőrség tagjainak hagyományképzése. Ezt is központilag irányították, s gyakorlatilag már a fegyveres párthadsereg 1957-es megalakításakor létezett a hősi múltba, az ellenforradalom idejébe révedő tekintet. A szervezet megalakulásával azonos időben létrehozott, reprezentatív megjelenésű és meglehetősen olcsó, Munkásőr nevet viselő folyóirat rendszeresen közölt 1956-ra emlékező írásokat, visszaemlékezéseket.

A munkásőrség fennállásának harmincadik évfordulójára 1987-ben például „Védték a gyárat. Láng és vér” címmel közöltek írást. A kiváló cikkben a Láng Gépgyár három egykori dolgozója, Hadzsi Mihály, Mautner Gyula és Handl Jenő egymás szavába vágva nosztalgiáznak.

Csupa kaland

A hősi múlt nagyon kalandos. Visszaemlékezésük alapján már október 21-én agitátorok próbálták meg lázítani a gépgyár munkásságát, 23-án pedig néhányan be is jutottak a védett területre. „Osztogatni, ragasztgatni kezdték a szocialista társadalmat gyalázó röpcéduláikat” – vélték a veterán kommunisták. Ennek azonban ellentmond egy 1957-ben készült XIII. kerületi pártbizottsági jegyzőkönyv, amely Kiss János vb-titkár beszédét tartalmazza.

A dokumentum szerint október 23-án megjelent ugyan a gyárban négy hallgató a Műszaki Egyetemről, ám ők csupán Kiss elvtárssal beszéltek, akinek sikerült meggyőznie az ellenforradalmárokat arról, hogy káros lenne visszaállítani a Kossuth-címert. Egy pontban, a hibák kijavításának szükségességében, valamennyien egyetértettek, s így a diákok eltávoztak.

Ennek ellenére az 1987-ben emlékező három munkásőr azt állította, hogy az ellenforradalmi lázítás megakadályozása és a pártbizottsági tagok védelme érdekében fegyverezték fel magukat. „Ekkor (október 24–25.) települtek át a mi gyárunkba, a munkások közé a kerületi pártbizottság munkatársai, Biszku Béla elvtárssal, a kerületi első titkárral az élen – veszi át a szót ismét Mautner Gyula.

– Itt, ebben az épületben adtunk nekik helyet. Virág Dodó (Virág Ede ezredes), aki egyébként az unokabátyám, hamarosan szerzett nekünk néhány jó gitárt (géppisztolyt), magam is kaptam egyet. Ekkor már oly erős volt a munkásokból toborzott gyárőrség, hogy idegenek nem tehették be lábukat a kapun” – olvasható a Munkásőr folyóirat XXX. évfolyamának első, ünnepi számában.

De már nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy e nosztalgia a négyigenes népszavazás után egy időre kellemetlenné váljon és illegalitásba kényszerüljön. A szervezet utolsó parancsnoka, Borbély Sándor ugyan mindent elkövetett, hogy átmentse a rendszerváltás utáni időkre a párthadsereget, amelynek, elgondolása szerint, a szabad választások után is a baloldali erők megsegítése lett volna a feladata.

Nem sikerült.

A szocializmus bomlásával a volt hatalom kiszolgálóinak és a pártállam haszonélvezőinek nosztalgiájából számtalan bizonytalan státuszú, olykor félillegális baloldali kör született 1988–90-ben. Az elsők közé tartozott a Münnich Ferenc Társaság, amely 1988. november 11-én alakult. Saját bevallásuk szerint tagjaik száma már az első évben meghaladta az ötezret. Kezdetben az MSZMP ultrabaloldali platformjának tűntek, hiszen a csoportosulás hangadói elégedetlenek voltak pártjuk májusban megválasztott új vezetésével.

A sajtóügyekért felelős Magyar Miklós például óvatosan úgy fogalmazott, hogy bár a párt előző és jelenlegi vezetői is támadhatatlanok, májusban jelentős fordulat történt az MSZMP-ben. Megérezhetett valamit, hiszen a külső szemlélő számára ez egyáltalán nem volt nyilvánvaló. A háromnapos országos értekezleten csupán a megroggyant egészségi állapotú Kádárt tették a névleges elnöki pozícióba, főtitkár a keményvonalas Grósz Károly lett, és a politikai bizottságban is sok régi vágású kommunista maradt.

A Münnich Ferenc Társaság a szocializmus konzerválását tűzte ki célul, és ezt a párton kívüli kommunisták megszólításával akarták elérni. Bár a korabeli sajtóban fölmerültek találgatások, hogy fegyveres testületként kívánnak-e tevékenykedni, a feltételezést visszautasították, mivel úgy vélték, hogy a katonaság, a rendőrség és a munkásőrség képes lesz megőrizni a szocializmus vívmányait.

Aztán 1991. március 9-én nevet változtattak, s azóta mind a mai napig Május Elseje Társaság néven őrzik a baloldaliság haladó hagyományait. Legutóbb májusban tartott összejövetelt a szervezet országos intézőbizottsága, ahol megvitatták a jubileumi 30. országos gyűlésük tennivalóit. A közzétett napirendi pontokból az is kiderül, mely pártokat látnák szívesen az ünnepségen. Talán nem meglepő a névsor: az MSZP-t, a DK-t, a Párbeszédet, a két munkáspártot, az Európai Baloldalt és a Népi Frontot várják.

A másik nevezetes ultrabalos tömörülés a Kádár János Társaság (KJT) volt, amelyről az első híreket 1989 szeptemberében hallhattuk, majd október 12-én, csütörtökön a Lukács Cukrászdában jelentette be a sajtó képviselőinek Antoniewicz Roland, hogy őt választották (?) a KJT Ideiglenes Központi Bizottságának első titkárává; Petres Sándor viszont, aki korábban a Munkások Marxista–Leninista Pártját szervezte, a társaság ideiglenes központi bizottságának egyik titkára lett.

Maga a Munkások Marxista–Leninista Pártja is érdekes szerveződés volt, vezetőjük egy interjúban úgy nyilatkozott: fegyveres hatalomátvételtől sem riadnak vissza annak érdekében, hogy az új országgyűlésben munkásoknak is legyenek képviselők. E kijelentése miatt Petrest feljelentették, de az ügyészség megtagadta a nyomozást.

A Kádár János Társaság sajtótájékoztatóján az is kiderült, hogy a közösség immár pártként kíván működni, méghozzá kommunista pártként. Programtervezetük szerint az ellenforradalmi fűtöttségű válságból a marxizmus–leninizmus és a proletár internacionalizmus jelenti a kiutat.

Ugyanakkor elhatárolódtak a sztálinizmustól, sőt, az általuk sztálin–brezsnyevi vonalnak nevezett gyakorlattól is. A Mit akarunk? című programtervezetük bő teret enged a szimbolikus lépések bírálatának. Határozottan ellenezték a vörös csillagok eltávolítását, a szocialista városcímerek és az ország címerének megváltoztatását, az 1956-os ellenforradalom népfölkelésnek való titulálását.

A kor érdekessége, hogy az ekkoriban kiterjedt megfigyeléseket végző titkosszolgálat még a Kádár János Társaságot is szemmel tartotta. Egy III/III-as jelentésben maradt nyoma annak, hogy szemben a Münnich Ferenc Társaság meglepő támogatottságával, Antoniewicz Roland pártja decemberig képtelen volt a bejegyeztetéshez szükséges tíz párttagot prezentálni.

A korabeli sajtóhírek alapján lehetetlen megállapítani, mikortól tekinthető megszűntnek a szervezet, de az első titkár elleni nyomozást követően már csak elvétve említik a Kádár János Társaságot.

A nyomozásra azért került sor, mert – az MTI jelentése szerint – Antoniewicz 1989 szeptemberében a Budapest Tourist egyik irodájában talált írógépen röplapot készített a Magyar Nyilaskeresztes Párt újjáalakulásáról, majd a gépelt papírt fénymásolón sokszorosította, és napilapoknak, politikusoknak továbbította.

Az első titkár magyarázata szerint e bizarr akcióval csupán egyes pártokat kívánt lejáratni, tehát nem volt komoly szándéka a fasiszta pártalapítás. Később azonban megváltoztatta véleményét, és ráerőltetett titkosszolgálati tevékenységnek állította be a kísérletet, akárcsak az egész Kádár János Társaság képviseletét.

Az elmúlt csaknem három évtized alatt a főáramlathoz tartozó és a földalatti baloldali pártok sokféle átalakuláson mentek át. Hét évvel ezelőtt kétségkívül a legjelentősebb hazai eseménye a kommunizmus eszméjének terjedése szempontjából a Munkáspártban kialakult konfliktus volt. Az 1999-ben alapított Marxista Ifjúsági Szövetség jogutóda, a Baloldali Front tagjai ellentétbe kerültek pártjuk vezetőjével.

Pedig a fiatalok fontos munkát végeztek, elítélték a cseh Kommunista Ifjúsági Szövetség betiltását, tiltakoztak az Egyesült Államok háborús politikája ellen, május elsején felvonultak, és sok jó elvtársukhoz hasonlóan várták a forradalmi hangulat kialakulását.

Ugyanakkor a lelkük mélyén nem láttak lehetőséget a továbblépésre, nem találták a módját, hogy belőlük is fontos káder váljék, mert a párt ifjúságpolitikája ezt nem tette lehetővé. A pletykák szerint Thürmer Gyula új barátnőjével kapcsolatos kritikákat is megfogalmaztak. A hölgy több funkciót is betölt a pártban, ezért válhatott céltáblává. Ő a Munkáspárt gazdálkodásért felelős alelnöke is. A Munkáspártból tömegesen kilépő elégedetlenek új szervezetek alapításával próbálkoztak, amelyek közül a legsikeresebb a Népi Front Párt lett.

Koszorúk Sztálinnak

Bár a Munkáspárttal szemben súlyos kritikákat megfogalmazó hajdani tagok már 2012-ben megszervezték a maguk antikapitalista, marxista pártját, a törvényszéki bejegyzésig még két évet vártak. Fő célkitűzésük a XXI. századi szocializmus megteremtése, aminek érdekében megmozdulásokat, kitelepüléseket, agitációkat szerveznek.

Rendszeresen megünneplik április 4-ét, megkoszorúzzák Kádár János sírját, május elsején a Városligetben szólítják meg a baloldali nosztalgiák iránt fogékony járókelőket. A Népi Front elnöke Cseh Miklós, aki 1989-ben született, s így személyes tapasztalata nem lehet arról a világról, amelynek újjáépítésén fáradozik. Ő is a Munkáspártból érkezett, Thürmerék antimarxizmusa késztette a kilépésre és a pártalakításra.

Helyettese, Rónai Katalin már komolyabb tapasztalatokkal rendelkező elvtársnő. A létező szocializmust illetően mindent tudhat, sőt a pártéletet sem most kezdte, ugyanis 1978-tól volt az MSZMP tagja, és néhányszor a Munkáspárthoz is csatlakozott már. A Népi Front honlapja nem túl gyakran frissül, de Facebook-oldalukon és a kommunista.net honlapon mindig találhatunk biztató híreket, friss írásokat, lelkesítő képeket.

A baloldali nosztalgiák legérdekesebb képződménye, a Hagyományőrző Munkásőr Egyesület is a Népi Front Párt egy, a Munkáspártból kivált tagjához, Juhász Norberthez kapcsolódik. Juhász szintén 2011-ben hagyta ott Thürmeréket, ami nagy érvágást jelenthetett a Munkáspárt számára, hiszen az etikai bizottság volt tagja korosztálya legígéretesebb kommunistái közé tartozik.

A Népi Front egri titkáraként számtalan emlékezetes dolgot tett: beszédet mondott a párt kongresszusán és Kádár sírjánál, 2014-ben vállaltan kommunista programmal indult a bükkszéki polgármesteri címért, 2015 októberében képviselte a magyar kommunistákat a lenini Komszomol újjáalakulásának ünnepén. Még beszédet is mondott Moszkvában, majd – a többi vendéggel elvtársi egyetértésben – megkoszorúzta Sztálin és Lenin sírját.

A Hagyományőrző Munkásőr Egyesületnek, bár egyelőre csak a Facebookon létezik, máris ezerszáznál több követője van, s valamennyi közzétett rövid írását, képeit is sokan kedvelik. Egy neve elhallgatását kérő elvtársuk szerint a hivatalos bejegyzés is folyamatban van, így könnyen lehet, hogy a Nyilaskeresztes Hagyományőrzőket beelőzve a munkásőrök lesznek az elsők.

A közösségi térben egyelőre három kapcsolódó oldaluk van a hivatalos munkásőrnosztalgia-építőknek: a Kádár János hívei (!) 914 követővel, a Kádár János emlékére 5134 kedvelővel és a népszerűségében a kettő között elhelyezkedő Soros György Párttal, amelyet 2336 ember kedvelt május végén. A szervezet eszmeiségében baloldali, célja a munkásmozgalom történeti hagyományainak ápolása.

Valójában a hajdani párthadsereg hagyományőrzői részben tudományos tömörülésnek is tekinthetők, hiszen a munkásőrség írásos és tárgyi emlékeinek feldolgozásával, gyűjtésével és publikálásával kívánnak hozzájárulni a magyar és egyetemes történelem gyarapításához. Az online térben régóta érzékelhető, munkásőr-relikviák iránt feltámadt érdeklődés valószínűleg a hagyományőrző fiatalok tevékenységével lehet kapcsolatban.

Vajon van erre fogadókészség és tömegigény Magyarországon? Komoly egyáltalán a munkásőrség feltámasztásának az igénye, vagy – a Soros György Párt nyomán – egy frusztrált élet cinikus „kisülése”, amely hamarosan ugyanolyan ellentmondó megnyilvánulásokat eredményez majd, mint amelyeket a hajdani Kádár János Társaság elnökétől olvashattunk?

Egyszer talán majd kiderül. A „hagyományőrzőkön” kívül létezik Munkásőrség Facebook-oldal is, amelyik nemcsak a hagyományőrzőket és Kádár János emlékét éltetőket, hanem a Magyar Szocialista Munkáspárt oldalát is kedveli. Az MSZMP legalább a virtuális térben él és virul. És milyen különös véletlen, hogy ez a Facebook-oldal, a Népszava írásait felhasználva, Karácsony Gergely száznapos programját népszerűsíti.

Minden mindennel összefügg.