Tavaly februárban a 75 éves Martin Scorsese éppen befejezte Némaság című, legújabb filmjét, amelyben két fiatal jezsuita szerzetes Japánban keresi eltűnt mesterét. A Némaság a rendező szerelemprojektje volt, évtizedeket várt, hogy elkészíthesse. Nehéz film, torkon vágja az embert, ráadásul a néző három órán keresztül éli át a szereplők hitbéli vívódását, fizikai gyötrelmeit. Ahogy várható volt, nem hozott sokat a konyhára, de hát van ilyen, gondolhatnánk. Scorsese élő legenda, utoljára csaknem húsz éve bukott a kasszáknál.
A Paramount filmstúdió azonban úgy megrettent a kudarctól, hogy kihátrált a rendező új, The Irishman (Az ír) című projektje mögül, hiába hozta benne össze újra az Al Pacino–Robert De Niro párost, és rántotta elő az amúgy visszavonult Joe Pescit. A stúdió azzal indokolta a döntést, hogy túl kockázatos a vállalkozás. A sztoriban egyébként Frank Sheeran (De Niro) ír verőember a halálos ágyán meséli el, hogy ő a felelős Jimmy Hoffa (Pacino) meggyilkolásáért. A gengszterfilm megmentője végül a filmipar legnagyobb mumusa lett: a százmillió dollárral beszálló Netflix.
Az 1941-es Aranypolgárra sokszor hivatkoznak a valaha elkészült legfontosabb filmként, Orson Wellest a stúdió anno mégis csúnyán megbüntette kihágásaiért azzal, hogy a háta mögött újravágta következő alkotását, amíg ő Dél-Amerikában forgatott. A Disney megvette a Marvel és a Star Wars franchise-okat, a Sonyé James Bond és A Da Vinci-kód. 2018-ban a stúdiók diktálnak. Ezekből a munkákból lehet nagyot szakítani, a tíz évvel ezelőtti világválság óta pedig háromszor is meggondolják, hogy mibe fektetnek: a művészetbe vagy valami jóval jövedelmezőbbe. Így történhet meg, hogy gyerekjátékokról (Transformers, GI Joe), számítógépes játékokról (Tomb Raider), képregényfigurákról (Pókember, Vasember, Superman, Batman… a végtelenségig sorolhatjuk), esetleg társasjátékokról (Battleship, Monopoly) vagy emojikról (Az Emoji-film, melyben a szebb napokat látott Patrick Stewart gőzölgő kakának kölcsönzi a hangját) készítenek filmet. A Csillagok Háborúja ma már csak egy brand a többi megállíthatatlan, egykor újnak számító történetről lehúzott bőrhalom tetején.
„Meghalt a mozi, éljen a mozi!” – idézi az 1968-as francia mondást Peter Greenaway, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, A maconi gyermek vagy az Éjjeli őrjárat legendás brit rendezője. Anno az utcai tüntetések és zavargások miatt maradt el a cannes-i filmfesztivál, a filmeket végül mégis bemutatták, ekkor kezdték el mondogatni: „Le cinéma est mort. Vive le cinéma!”
A Budapesten mesterkurzust tartó alkotó először festészetet tanult, így a látvány felől közelíti meg a filmkockákat: az ő fejében a kép a narratíva, nem pedig a szöveg. Úgy fogalmaz: azért lett végül mégis rendező, mert mindig csalódott volt, hogy a festményeknek nincs külön zenéjük. Ma viszont már mindenkinek ott lapul a zsebében egy profi kamera, és rendezővé válhat, ha tehetséges, ha nem.
– Moziba menni régen esemény volt: leültünk a sötét teremben, és átadtuk magunkat a nagy vászonnak, amely hangosabb volt, mint mi magunk. Ma ezzel szemben ha filmet nézek, bármilyen formában és nagyságban megtehetem, akár egy apró képernyőt bámulva a metrón, amihez rettenetes hang dukál – mutat rá Greenaway, aki szerint a vizuális kultúránknak sokkal hangsúlyosabbnak kéne lennie, mint amilyen. Utólag visszatekintve egy filmre szerinte nem a történetre, hanem az alakításokra, a hangra, a látványra és mindennek a sodrására emlékszünk. Rembrandt mondta: azért, mert van szemed, még nem biztos, hogy látsz. Hiába nézzük a vásznat, meg kell tanulnunk megérteni. A rendező szerint tizenéves korukra a gyerekektől elveszik a zsírkrétát, a színes ceruzát, és megmondják nekik, komolyodjanak meg. Ezzel megfosztják őket attól, hogy kifejlődjön a vizuális kultúrájuk.

Guatemalai Star Wars-rajongók filmbetétdalt adnak elő egy moziban. Hangosabb, mint mi magunk
Fotó: Reuters
A nyolcvanéves veterán Ridley Scott a művészeti ág elbutulásától tart a szuperhősfilmek miatt, Quentin Tarantino szerint viszont már a digitális technológia begyűrűzésével lőttek a filmgyártásnak. A digitálisan elkészült produkciók vetítésével az alkotók arra kényszerítik nézőiket, hogy nyilvános helyen tévézzenek, hátat fordítottak a 35 milliméteres filmnek. David Cronenberg kanadai rendező ezzel szemben már beletörődött, hogy az eddig ismert mozinak vége, ő már inkább sorozatokat csinálna a Netflixnek, mert szerinte az olyan, mintha regényt írna. Bevétel szempontjából egészen biztosan neki van igaza, ugyanis a mozifilmeknek a korábbi minimum kilencven nap helyett már csak tíz-negyven napjuk van bizonyítani, utána máris megrendelhetők vagy letölthetők lesznek.
– Ha a művészet ötven százalékban szórakoztatás, akkor ötven százalékban mondanivaló. Amennyiben csak szórakoztatna, az emberek könnyen elfelejtenék, ha pedig csak tájékoztatna, akkor beleunnának – összegez Peter Greenaway, aki szerint a legújabb hollywoodi produkció aligha felelne meg ennek a követelménynek,
Michelangelo Sixtus-kápolnában készített mennyezetfreskója viszont igen. A szórakoztatás nem alantas dolog, csakhogy a filmipar éppen azt árusítja ki, ami a nézőt az üléshez szögezi. Nem a nagy vászon, a sötét, az őrületes hangzás, vagyis amiket szeretünk romantizálni: a mozi varázsa mindig az exkluzív, különleges tartalom volt, és az is marad.
A Lumière fivérek bő százhúsz éve tartották első vetítéseiket Párizsban. Vajon eljöhet-e még a feltámadás, vagy a történet a nappalinkban ér véget? A zeneipar megmutathatja az utat, ahogy a legfiatalabb generációk bakeliteket kezdtek gyűjteni, és újra menővé tették a jó hangzást, talán a minőségi filmek is visszatérhetnek. Gondolatébresztőek, vitákat generálók. Olyanok, amelyek miatt szívesen ücsörgünk a sötétben.