A feltámasztást én találtam fel, minden felelősség engem terhel. A technikája egyszerű. Tulajdonképpen nincs is technikája, csak akarni kell. Nem árulom el, én is magam jöttem rá, jöjjön rá magától, akit érdekel. Azt állítom, hogy bárkit fel tudok támasztani, akiből maradt valami. Mindegy, hogy mi. Egy hajszál, egy csontszilánk, egy körömdarab, hangfelvétel, fotó vagy filmkocka. A szag is elég. Vagy egy emlékkép. Bármiből fel tudom támasztani az illetőt. Akiből semmi nem maradt, akinek híre, neve, emléke is elenyészett, azt nem tudom feltámasztani. A semmiből nem megy.
Egymás után többször is fel tudok támasztani valakit. Több példányban is. Akár egész sereget támaszthatok fel valakiből. Válogathat, hogy mennyi idősen akar feltámadni. Egynapos korában, tíznaposan, ötévesen, nyolcvanévesen. Volt olyan, aki mindezt egyszerre kérte. Szeretett volna elbeszélgetni különböző korú és érettségű önmagával. És én megtettem, százszor és ezerszer, de akármit ígértek, királyságot, a világ minden kincsét, én nem adtam ki a kezemből a titkot. Találd meg az utat magad! Én is magam jöttem rá. A lehetőség mindenkinek egyformán adott. Én nem adhatom át a titkot, mert nincs is titok. Többet én magam sem mondhatok.
Amikor kiderült, hogy én nem klónozok, nem másolatokat készítek, hanem az eredetit támasztom fel, akkor nagyot nőtt az ázsióm. Mindenki engem akart. Mert akit én támasztok fel, az tényleg önmaga. Nemcsak hasonlít, hanem teljesen önmaga. Nem csak ugyanazok a sejtek, atomok, molekulák, nem csak ugyanaz a szem, ugyanaz a bőr, hajszálra ugyanaz a csontállomány. A tudás is ugyanaz. És az emlékek. Nem vagyok kókler, valóban azt adom, amit ígérek. Ugyanazt az embert.
Milyen ígéretesen indult. Akkor még spontán módon, szabadon használtam a tudásomat. Ha valaki felkeresett, azon nyomban eldöntöttem, megteszem-e, amit kér, vagy elutasítom. Nem voltak különleges szempontjaim. Nem mérlegeltem hosszan. Segíteni akartam a hozzám bizalommal fordulón. Segíteni akartam a segítséget kérőn. Nem kérdeztem semmit. Tettem a dolgomat. Úgy éreztem, eszköz vagyok. Az eszköz pedig nem gondolkodik, nem moralizál, nem töri a fejét. Vág, szúr, metél. A kés nem törődik vele, hogy orvos, böllér vagy gyilkos markolja.
Ahogy terjedt a hírem, egyre többen fordultak hozzám. Messze földről érkeztek. Külföldiek. Szegények és gazadagok. Néha bizarr kérésekkel. Támasszak fel egy szál tulipánt. Támasszam fel Sherlock Holmes-t. Istent. Egyre többször mondtam nemet. Még mindig azt hittem, egyszerű a dolog. Egyetlen szempont alapján döntöttem. Hogy őszinte szándék vezérli-e az embert, aki felkeresett. Hogy valóban a szeretet és a hűség, a kétségbeesés és a magány hozta-e el hozzám. Természetesen nem fogadtam el pénzt vagy adományokat.
De az ember önző és mohó. Tudják, mire akartak felhasználni engem? Hát nem a jóra. De nem ám!
Sokan azt kérték tőlem, hogy támasszam fel fiatalon elhunyt édesanyjukat, akit alig ismertek, olyan korán távozott. Mások halott apjukat szerették volna visszakapni. Testvéreket, öngyilkos szerelmeseket támasztottam fel. Eleinte egy-egy kutyát vagy macskát is, aztán a házi kedvencek feltámasztását felfüggesztettem. Nem kell megmagyaráznom, ugye?
Nyilván megértik. Szent Erzsébet és egy leukémiás gyerek közt nem lehet selyempincsiket és papagájokat feltámasztani. Próbáltam rávezetni őket, hogy ha magányosak, kérjék a férjüket, a szerelmesüket, a testvérüket, legjobb barátjukat. Nem megengedhető, hogy elkényeztetett pudlikra és kövér dakszlikra fecséreljem a drága időmet.
Ne higgyék, hogy érveimet elfogadták az emberek! Ahogy nőtt a hírem, mind többen jöttek. Floridából repülőgépeken. Milliárdosok Oroszországból. Nyomorult páriák mindenünnen. Betegek, akik még meg sem haltak. Haldoklók és egészségesek. Volt, aki elgázolt gyermekét kérte vissza, és olyan is akadt, aki az ellenségét, hogy elvigye magával.
A lakásom előtt, a lépcsőházban sorok kígyóztak. Az életem többé nem az enyém volt. Irodát béreltem, felvettem néhány alkalmazottat, hogy szűrjék az érkezőket. Ezért fizetnem kellett: munkabér, irodabérlet, takarítás, villany, telefonszámlák. Nem tehettem mást, a szegényektől egy vasat sem kértem, de elfogadtam, hogy a gazdagok fizessenek.
Nem kellett soká várni, megjelentek a tévések. Nem engedtem őket közel magamhoz, de nem segített, nyomukban csődültek a hitetlenkedő, kuruzslásról papoló tudósok. Orvosok, fizikusok, agykutatók. Végül megjelentek a papok és a titkosszolgák is. Én pedig tettem a dolgomat, habár úgy éreztem, lassan kiégek. Egyre nehezebb lett a szívem.
Szabad-e? Tisztességes-e? Jó-e, amit csinálok? Költők kerestek fel: úgy vélték, a világnak felmérhetetlen nyeresége származnék abból, ha két, három, négy példány lenne belőlük, és egymást váltva a nap a 24 órájában költhetnének. Kutatók, sebészek álltak elő ugyanezzel az ötlettel. Mások rabszolgákat, hadseregeket kértek. Munkásokat olyan munkára, amelyhez senkinek sem fűlik a foga. Jöttek a háborús bűnösökre specializálódott megszállottak. Hitlerre, Sztálinra, Rákosira fájt a foguk. Udvariasan elküldtem őket. „Mondjon annyi pénzt, amennyit nem szégyell! Csak adja nekem a 35 éves Josef Mengelét!”
Sokan szerették volna életben tudni, megkaparintani Kádárt és Ceaușescut. Hogy újra és újra feltámasztva nyirkos, hideg börtönben rohadjanak az idők végezetéig. Egy fúria arról álmodott, hogy a gyerek Kádárral kínoztatja a középkorút. Segítő szervezetek és emberbarátok azzal kerestek meg, hogy tömeggyilkosságok áldozatai milliószám kaphatnák vissza az életet – kárpótlás gyanánt. A legközelebbi hozzátartozónak kéne igényelni a jegyet. Illetékkel, okmánybélyeggel.
Történészek Árpádot követelték rajtam. Egy napon udvarias, de mosolytalan, fekete öltönyös férfiak jöttek értem, politikusok és országos főméltóságok győzködtek arról, hogy az életem már nem az enyém: nemzeti érték, a haza reménysége, a jövő záloga vagyok. Annyira fontos, nemzetközi tényező, amelyet óvni, vigyázni és őrizni kell.
A Nemzeti Feltámasztási Ügynökség megalapítása után elszabadult a pokol. Most itt ülök az irodaépület öt emeletének mind a százötven irodájában. A nap 24 órájában váltva magamat. De most már elég volt. Csináljatok velem, amit akartok, nem érdekel. Vége. Többé senkit nem támasztok fel.