Mint a városi legendák legtöbbjének, ennek is van némi valóságalapja. Sőt azt is ki lehet következtetni, honnan támadt. A százkötetes jubileumi díszkiadásban (1894–1898) a mester epilógust biggyesztett az elbeszélés végére:
„Ezt a novellát én 1850-ben írtam. […] Negyven év múlva a csillagászok felfedezték az Androméda ködfoltjában rejlő új csillagot. Egy külföldi obszervatórium igazgatója, aki angol fordításban olvasta ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem a tudomást erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt negyven esztendővel. Nem tudtam rá választ adni.”
Jókai Mór karikatúrája, 1871
Jókai általánosít − egy külföldi főcsillagászt említ −, így aztán az „angol” szó zavarhatott be a felületes olvasónak, innen támadhatott az angol Királyi Obszervatórium táviratának képzete.
De mielőtt a kísértetcsillag felfedezője után nyomoznánk, ejtsünk pár szót magáról az elbeszélésről! A láthatatlan csillag (a forradalom leverése után egy évvel, nem véletlenül) az afgán szabadságharcról, a brit katonák és a gerillaharcosok összecsapásairól szól. Egy afgán legenda szerint az Androméda csillagképben, a ködfolt közepében lévő égitest sors- vagy szerencsecsillag: amennyiben a csata előestéjén a harcos látja az égitestet, életben marad, ha nem, úgy hősi halált hal. A történetben szereplő angol katonák közül mindössze négyen látják – és valóban, csupán ők élik túl csodával határos módon az afgán gerillatámadást.
Ez volna az elbeszélés témánkat érintő lényege.
Távirat vagy levél egyébként nem a greenwichi obszervatórium igazgatójától, hanem bizonyos Sophus Tromholttól érkezhetett, aki 1885-ben a Nature-ben értekezett a láthatatlan csillag ügyéről. Tromholt dán tanár, asztronómus és amatőr fényképész volt, nem pediglen obszervatóriumigazgató, hacsak a lappok földjén, Kautokeinóban fölállított sarkifény-kutató intézetecskét nem lehet annak nevezni.
Ez is egy mozzanat az 1885 őszén dúló médiahisztériából, mely a csillag felfedezése körül tombolt. A magyar implikáltak nevét mintha egy Jókai-regényből válogatták volna össze – pedig létező, derék tudósok viselték: Kövesligethy Radó és Konkoly-Thege Miklós, valamint Podmaniczky Gézáné Dégenfeld-Schomburg Berta Klára Matilda grófnő. Konkoly-Thege meg Kövesligethy akkoriban Podmaniczky Géza bárót győzködték egy magáncsillagda létrehozásának fontosságáról. Az ifjú Kövesligethy Radó, szépreményű csillagász ez ügyben vendégeskedett Podmaniczkyék nyírbaktai birtokán, és az asztronómia rejtelmeit ecsetelte a báró úrnak és tudákos hitvesének, Dégenfeld-Schomburg Berta Klára Matilda grófnőnek. Az asszony fogékony tanítványnak bizonyult, és 1885. augusztus 23-án egy kilenc centiméter átmérőjű üstököslesővel rábukkant az addig ismeretlen csillagra.
Sajnálatos módon, Facebook meg Twitter nem létezvén, a felfedezéssel nem lehetett azon nyomban eldicsekedni. Így a dicsőség Ernst Hartwignak, a dorpati obszervatórium csillagászának jutott, aki ugyan később észlelte a csillagot, ám hamarább, augusztus 31-én riasztotta a szakmát, táviratban. A hír legelébb a Dun Echt Circular szeptember 2-i körlevelében jelent meg, 5-én pedig az Astronomische Nachrichtenben.
Konkoly-Thege Miklós, Magyarhon vezető csillagásza tanítványától, Kövesligethytől értesült a grófnő szerencséjéről. Logikusan és jogosan gondolta hát, hogy a szépreményű, ám még gyerekcipőben járó magyar csillagászatot föllendítené ez a jelentős felfedezés, úgyhogy több nyelven közzétette a prioritás igényét, és minden befolyását latba vetette. Mindhiába. Mivel is bizonyíthatta volna? Becsületszóval? Nem vehették komolyabban, mint Isaac Ward ír csillagászt, aki a The Astronomical Registernek írt levelében esküdözik, hogy ő márpedig augusztus 19-én ráblikkelt a csillagra, csak aztán a borús idő miatt nem tudott elmélyülni a megfigyelésben, és lám, hipp-hopp meg is érkezett a Dun Echt Circular értesítője, melyben a stréber Hartwig levédte a felfedezést. Kövesligethy arcpirítóan naiv levele a The Observatoryban jelent meg, a befejezés imigyen hangzik: „Bizonyos vagyok abban, hogy Hartwig úr gáláns úriemberként nem fogja ezt vitatni.”
Hát nem is vitatta. Szóra sem méltatta.
Miért is ez a nagy felhajtás egy távoli, nehezen észrevehető égitestért? Hát azért, mert ez egy igen emlékezetes felfedezés: a csillagászat történetének második legragyogóbb szupernóvájáról, az elmúlt négy évszázad legfényesebbjéről van szó. Ugyanakkor ez a legelső galaxison kívüli megfigyelt csillagrobbanás. A szupernóvák – különösen a távoliak – tanulmányozása pedig közelebb visz bennünket a világegyetem korának és tágulási sebességének kalkulusaihoz.
Egy másik jeles csillagászunkat, Gothard Jenőt nem hagyta nyugodni a felfedezés dicsőségének rekvirálása, és más nemzeti bizonyítékkal rukkolt elő. Mind a Nemzet, mind a Pester Lloyd publikálta írását, melyben újra a köztudatba helyezte Jókai Mór novelláját, és a mesterre is rákérdezett. Jókai válasza ködös volt, akárcsak az Androméda csillagkép: Sükey Károly író kollégája olvasott hajdanán egy történetet egy magazinban angolul, de az is lehet, hogy németül, tőle hallott a témáról, az alapján írta az elbeszélést.
Néhány napon belül fölkutatták az 1843-ban publikált, ihlető jegyzetet, amely a The Star of Destiny [A sors csillaga] címet viselte, és németül is megjelent.
A két írás valóban rokon. A bökkenő azonban az, hogy az eredetiben egy szó sem esik az Androméda csillagképről, a csillag helye szándékosan titkos marad.
Egy orosz írónő, bizonyos Marie Skowronska tette föl a pontot az i-re, és a Pester Lloydban azt proponálta: nevezzék el a csillagot Jókai Mórról!
Ezután leülepedett az Androméda-ügy, csupán a csillagászok kukkolták a jelenséget. A nyughatatlan Kövesligethy Radó 12 év múlva még kesergett egyet:
„Mi magyarok is idézhetjük a tudományos divinatio nem mindennapi példáját: Jókai az Andromeda ködében fölvillanó csillagot írja le, s 1885-ben egy magyar nő az egész tudományos világot izgalomban tartó fölfedezésével megtalálta elsőnek Jókai csillagját. A jövendölés váratlanul gyorsan teljesült, csak a csillag feltűnéséhez kötött remények és várakozások nem akarnak teljesedésbe menni!”
Közben a huncut csillag fogta magát, és… és elhalálozott.
Utoljára 1886. február 7-én látták, Washingtonban, a haditengerészet csillagvizsgálójából.
Mikor ugyanazon a helyen Kövesligethy, Konkoly-Thege és Gothard – a legjelesebb magyar csillagtudósok – pár hónap múlva újabb nóvát véltek látni, valósággal megalázták őket. A gáláns úriember, a felfedező Ernst Hartwig nyilatkozott a szakma nevében, miszerint a hírek a nóva újbóli feltűnéséről tévedésen és amatőr azonosításon alapulnak.
Ezek a tények. De mi van a tényeken túl? Mit tudhatott Jókai? Miért ködösített mindannyiszor az író, aki azért bővebben is referálhatott volna a témáról, lévén maga is évtizedek óta gyakorló asztronómus? Jókai életét és művét átszövi a természettudományok iránti rajongás – és bizony a mesternek tanárokat, kutatókat megszégyenítő ismeretei voltak. A csillagok világában pedig különösen jártas volt, számos égi jelenség leírása bizonyítja, hogy az író mennyi időt töltött a kozmosz és a szakirodalom vizsgálatával.
Mégis mily ridegen zárja Gothardnak intézett válaszát: „Nekem 1851-ben csillagvizsgálóm nem is volt, s ma sem vagyok sem csillagász, sem próféta.”
De gondoljunk bele: mit is mondhatott volna? Mit szólt volna az adatokat, méréseket, tárgyi bizonyítékokat elváró szakma? Konkoly-Thege és a magyar szakma többszöri felsülése, megalázása elrettentő példa volt. Tényleg, mit nyilatkozhatott volna? Hogy gondolkodjanak el azon, miért épp az Androméda-ködben helyezte el a sorscsillagot, holott egy mesében mindegy, lehetett volna az a fránya égitest a Göncölben, a Kassziopeiában, a Ptolemaiosz-féle 48 csillagkép bármelyikében? Hogy vannak különleges képességgel megáldott emberek? Hogy ő, Jókai Mór megtalált puszta szemmel egy, a mi galaxisunkon kívüli, távoli csillagot? Vagy látnokként megérezte annak jelenlétét?
Jókai ennél sokkalta bölcsebb volt, és tudta, nincs értelme bármit is bizonygatni olyan helyzetben, melyben röpködnek a tudálékos cikkek, tanulmányok, a magnitúdók, spektrumok, elemzések, és a hiúság kardjai is összecsattannak.
Mi pedig maradunk a rejtéllyel, az ezoterikába hajló sejtésekkel és a mérhetetlen kíváncsisággal: miként fénylett föl egy évtizedekkel később fölfedezett csillag egy magyar novellában?
Epilógus
I. A „halottnak nyilvánított” csillagot 1988-ban láthatták újra a négyméteres Mayall-teleszkóppal, még élesebben pedig a huszadik század egyik legcsodálatosabb műszaki vívmányával, a Hubble-űrtávcsővel, egy esztendővel az ezredforduló előtt.
II. 1899-ben Jókai tárcát jegyez a Bánk bánról. A szövegbe csak úgy mellékesen egy kis asztronómiát is elegyít:
„A tizenhatodik században a világhírű csillagász, Tycho Brahe egy hirtelen támadt központi csillagot fedezett fel a Kassziopeia ködfoltjában: az égitest egyre növekedett, hónapok múlva versenyzett nagyságában a Jupiterrel, fényességében a Siriussal, úgyhogy déli nappal is látható volt az égen. Azután, amilyen gyorsan támadt, olyan arányban el is múlt.”
Tycho Brahe volt az első, az S Andromedae előtti szupernóva felfedezője és leírója. A Jókai-textusban egy kifejezés horga akadhat az értők elméjébe, és ez a Kassziopeia ködfoltja. Tycho Brahe nem a ködfoltban, hanem a csillagképben bukkant a nóvára 1572-ben. A Kassziopeia ködfoltját nem láthatta, ahhoz nemhogy a XVI., de még a XIX. század végi eszközök is fejletlenek voltak. A Tycho Brahe által észlelt csillagrobbanás eredményezte ködfoltokat – melyeket Jókai a tárcában említ – az ötméteres, Palomar-hegyi távcsővel készített felvételeken találták meg. Fél évszázaddal később: 1952-ben.
