Lugas: Van valami megmagyarázható és megfogalmazható alapja a zenének? Hogyan lesz művészet a hangok sorából?
Hegedűs Endre: A magyar nyelv érdekesen fejezi ki a zene valódi mibenlétét. Használjuk a „komponista” kifejezést, de a magyar „zeneszerző” fogalom nem ennek a tükörfordítása. A „komponista” megjelöléssel az összerakásra utalunk. A „zeneszerző” kifejezéssel viszont már meglévő dolog megszerzésére. Mintha a magyar nyelv azt akarná kifejezésre juttatni, hogy az a képesség, amely úgy tudja a hangokat egymás után rakni, hogy a végeredmény, a mű az embereket megszólítsa, hogy a hangok mögött rejlő tartalom szíven üsse a hallgatóságot, az végtelenül több a hangok egyszerű rendezgetésénél. A zeneszerető közönség vágyik erre az élményre, egy-egy fárasztó nap után még elmennek a hangversenyterembe, és kétszer 45 percig hallgatják az előadást. Mindezt azért, hogy átélhessék a szép „támadását”, kitárhassák a szívüket, és érezzék, hogy a zene átmossa őket, feltölti és felfrissíti, fölemeli a lelküket. Ennek a működése nagy titok. Szent Ágoston azt írta: Isten azért adta a zenét az embernek, hogy emlékeztesse szellemi hazájára. Ez tulajdonképpen a jó zene kritériuma. Az a szellemi vagy lelki haza, ahová a muzsika vezeti az embert, igazabb világ, amely a végső boldogság ígéretét hordozza.
Lugas: Összefügg az életmű és az élet a nagy zeneszerzői és előadói életművekben?
Hegedűs Endre: Nem tudom kettéválasztani a művész személyiségét és a művészetét. Létezik ugyan olyan felfogás, amely szerint csupán abból áll a művészet, hogy a megfelelő hangokat a megfelelő időben szólaltatjuk meg. Ennek ellentmondanak a zeneszerző szoftverek: létezik már olyan program, amelyik a Mozart-művek alapján gombnyomásra ír új szimfóniát Mozart stílusában. Ám ezeket a műveket mégsem hallgatják az emberek, mert sterilek, nincs bennük lüktetés, élet. Hiányzik a mögöttes tartalom. A lényeg.
Hegedűs Katalin: Nyilvánvaló, hogy a valódi, élő művészi érték mögött az isteni segítség, maga a Szentlélek áll. És ez nem csak a hívő zenészeket érinti meg, elegendő a tiszta és nyitott szív, hogy ez a segítség, ihlet megvalósuljon. A mi „szerencsénk”, hogy képesek vagyunk a Szentlélekre tudatosan figyelni, és minden hangverseny előtt kérjük a segítségét.
Lugas: De mi lehet az oka annak, hogy számos nagy zeneszerzői életmű magánéleti kudarcok romhalmazán jött létre?
Hegedűs Endre: Liszt szerelmes szívű zseni volt. És aki zseniális, nem képes elvonatkoztatni elhivatottságától. Világítótorony akart lenni, hogy mindenkinek elmondhassa a lelkében fölcsendülő zenéket. És a személyiségében volt nagy adag önszeretet is. Wagner művészete és élete között is ellentét feszül: a hétköznapi életben beképzelt és elviselhetetlen alak volt, mégis hatalmas zeneszerző. Chopin kifejezetten narcisztikus volt: valósággal szerelmes a maga által megszenvedett hangokba. Nem is meglepő, hogy élete egyetlen kapcsolata George Sanddal inkább boldogtalan volt, mint boldog. Chopin legboldogabban szeretett zongorájával tudott együtt élni. Élete akkor volt kiegyensúlyozott, ha vele kommunikálhatott. Hitem szerint ez – akár tudta Chopin, akár nem – Isten kegyelme. Liszt Chopin halálakor írt gyászbeszédéből is tudjuk, hogy a XIX. században az istenhit egyáltalán nem volt sikk egy művész számára. Chopin is elrejtette a hitét, de egy lengyel Chopin-kutató professzor asszony közelmúltban megjelent könyvéből kiderül, hogy halálos ágyán hívatta pap barátját, és nagyon megkönnyebbült, amikor meggyónhatott.
Lugas: Valószínűleg napjainkban is hasonló a helyzet.
Hegedűs Endre: A romantikus zeneszerzők magánélete többnyire valóban nem nevezhető boldognak, kiegyensúlyozottnak. Számunkra nem könnyű ezt megérteni, hiszen a mi egymásra találásunk egészen csodálatos volt. Három nap kellett hozzá, hogy megkérjem Katica kezét: hazakísértem egy hangversenyről, másnap sétáltunk egy parkban, harmadnap pedig megkérdeztem, hogy leszel-e a feleségem. Katica egészen meglepődött, és csak annyit tudott mondani: hát jó.
Hegedűs Katalin: Az emberek egyrészt örömmel hallgatják a boldogságunk történetét, de legyintenek is: ti el vagytok varázsolva, a Szíriuszról jöttetek. Az ilyen véleményben sok szeretet van, de lemondást is tartalmaz: nekünk sajnos nem jut ilyen boldogság.
Lugas: Van „receptje” a harmonikus magánéletnek?
Hegedűs Endre: Nem lehetetlen a feladat. Csak az ember életében nagyon fontos a sorrend megtalálása. Számunkra első Isten, a második a házasságunk, a család, a gyerekek, és csak a harmadik a zene. A zongorázás sokszor alulmarad a másik kettő miatt. Ezt kell tudni elfogadni.
Hegedűs Katalin: Jól emlékszem, amikor a világhírű zongorista, Cyprien Katsaris Budapesten koncertezett, és meglátogatott bennünket, kézbe vette legnagyobb fiunkat, és a boldog családi élet miatt érzett minden elismerése mellett azt mondta: vagy boldog magánélet, vagy zene. Válasszunk, mert ahogyan mi szeretnénk élni az életünket, úgy nem lehet. Persze ezzel a véleménnyel már korábban is találkoztunk, és hol több, hol kevesebb tudatossággal, de arra törekedtünk, hogy bebizonyítsuk: a család nem zárja ki a művészi pályát. Ahhoz azonban biztosan bátorság kell, hogy egy művészházaspár szembemenjen a többségi véleménnyel, sőt nagy nyilvánosság előtt is vállalja, mást gondol a világról. Ha tényleg meg akarjuk érinteni az emberek szívét, nem hazudhatunk. Ez a zongorajátékra is érvényes, meg arra a szereplésre is, amelyet a házasság hetére vállaltunk. Magyarországon ez lesz a nyolcadik házasság hete, és az a megtiszteltetés ért minket, hogy az idén mi lehetünk a rendezvény „arcai”. Valamilyen módon a házasságban rejlő örök értéket szeretnénk megmutatni. És természetesen a kapcsolatunk is csak teljes őszinteséggel működhet. Ami nem jelenti azt, hogy az életünkben néha nincsenek súrlódások, konfliktusok, de minden vita megmarad a szereteten belül. A mi feladatunk a saját utunk végigjárása akkor is, ha ezerszer látjuk a nehézségeket és a hátrányokat. Nekem például soha nem volt működő impresszárióm. A nemzetközi rendszer nem tud vagy nem akar mit kezdeni ezzel a pályával. Amikor fiatal zongoristaként nemzetközi versenyekre kezdtem benevezni – két első és sok-sok második díjam van –, akkor a hazai hatalmasságoknak ez nem tetszett, és egy igaztalan váddal le akartak járatni, tönkretenni a karrieremet. Ennek a hatásait mindmáig érzem, a rendszerváltozás sem alakította át teljesen a hazai koncertszervezési mechanizmusokat.
Lugas: Ennek volt köszönhető, hogy a karrierje főként külföldi és távol-keleti irányt vett?
Hegedűs Endre: Igen. Annak idején az Országos Filharmónia vezetője, bár nem volt zenész, mégis nagyon vigyázott a muzsikusaira. Neki köszönhetem, hogy minden ellenséges híresztelés mellett figyelembe vette a nemzetközi díjaimat, munkát adott, és a filharmónia ösztöndíjas szólistája maradhattam négy évig, majd kénytelen-kelletlen fölvettek szólistának. Ez egyáltalán nem volt könnyű vagy biztonságos élet: nyáron nem voltak koncertek, erre az időszakra a barátainktól kértünk kölcsönöket, majd az évad kezdete után visszafizettünk mindent. Kötéltánc volt, billegés a szakadék fölött, és szembe kellett néznünk azzal, hogy „rendszeren kívül” kerültünk. Persze kívülálló helyzetünk szabadságot is adott. De amikor tanári állást kínáltak Japánban, Szapporóban, némi gondolkodás után igent mondtunk. 1989-től 1992-ig éltünk Japánban. Nem volt könnyű: egy három hónapos csecsemővel és egy hároméves gyerekkel vágtunk neki az útnak. Leginkább a feleségemet terhelte meg az ottlétünk.
Hegedűs Katalin: Igen, ez a három év volt a házasságunk legnehezebb időszaka. Naponta kétszer hetven kilométert kellett autóznunk, és a minden ízében eltérő kultúra lelkileg önmagában is megterhelő.
Hegedűs Endre: E három éven kívül összesen 78 alkalommal voltam Japánban. Tiszteletre méltó, hogy a japánok mennyi fáradságot és pénzt áldoznak arra, hogy ne csak hallgassák, hanem műveljék is a muzsikánkat. Megérezték a szeretetemet, a tiszteletemet irántuk, és ők is a tenyerükön hordoztak. Művészi szempontból is rengeteget jelentett Japán, ráadásul az anyagi boldogulásunkat is nagyban segítette az ott vállalt munka.
Lugas: Miért érdekli őket ennyire az európai világ?
Hegedűs Endre: Azért, mert az európai kultúra páratlan. Nehéz és veszélyes vállalkozás a kultúrákat összehasonlítani, és azt méricskélni, melyik ér többet vagy kevesebbet, de mégiscsak az az igazság, hogy a kereszténységen alapuló európai kultúra annyi gazdagságot adott a léleknek, hogy a Távol-Keleten is megismerni és művelni akarják. Elképzelni is nehéz ennek az érdeklődésnek az intenzitását. Kínában például van egy zeneakadémia, ahol negyvenezer zongorista tanul, évfolyamonként tízezer. Amikor kooperálni akartak a Liszt Ferenc Zeneakadémiával, és az együttműködés egyik pillére lett volna, hogy a végzős kínai hallgatók egy évet Budapesten tanulhassanak, derült ki, hogy náluk egy évfolyamra tízezren járnak. Az a mindent elsöprő élmény, amelyet Beethoven, Chopin vagy Bartók hallgatása és előadása jelent, a Távol-Keleten is átélhető. A Kodály-módszer Japánban népszerűbb, mint itthon. Nem is tudjuk, milyen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szinte az ösztöneinkben, génjeinkben ott van a nagy, közös európai keresztény kultúra, amelyet a japánoknak vagy a kínaiaknak nehéz munkával kell elsajátítaniuk. Amikor magyar növendéket tanítok, átlagosan talán kétszáz instrukciót adok egy zongoramű előadásához. Japán tanuló esetében ez a szám kétezer. Ez a kulturális különbség miatt van.
Lugas: Különös, hogy miközben Európa identitása meggyengül, a kultúrája intenzíven hat.
Hegedűs Endre: Végvári vitézeknek tartjuk magunkat. Európában sorra dobjuk ki kincseinket: a kereszténységet, a művészeteket, egész kultúránkat. Mi újjáteremtő művészek vagyunk: a halott kottából igyekszünk kihámozni a zeneszerző szándékait, és a szívünk melegével a közönség elé tárni őket. Ennek mindig van és lesz létjogosultsága. Isten akarata, hogy legszebb ajándéka, a zene megmaradjon.