Amikor még este tíz után is nyitva volt a szokásos kisbolt a Práter utcában, le szoktam járni éjszakánként, látszólag indokolatlanul. Mindig találtam valami apropót. Hol a tej fogyott el hirtelen, hol a kávé, teljesen mindegy volt. Kellett valami, ami miatt elkéretőzhetek otthonról, leginkább magamtól, néha mástól. Csak az számított, hogy lemenjek a kisboltba, vegyek valamit, és egy kávét is kérjek, hogy a bolt előtt a kukáknál legyen okom rágyújtani, elszívni egy cigarettát, elkortyolni a kávét, tulajdonképpen feltűnés nélkül ácsorogni.
Sokszor lementem, volt olyan időszak, amikor naponta. Ha nem volt más ötletem, kimerítette lehetőségeit az otthon és a kábeltévé-előfizetés, nem volt se társaság, se pucér simogatás – vagy csak elfogyott a tej vagy a kávé –, már húztam is a cipőmet, indultam lefelé a lépcsőházban. Ha eltikkadt bennem vagy a négy fal között az életkedv, le kellett mennem. Bele az életbe, bele abba az életbe, amelyről már egy könyvet is írtam, és amely kifogyhatatlan tárháza az emberi hitnek, reménynek, civilizációnak és hülyeségnek, és amelyről – eredetileg tulajdonképpen a könyvről – tegnap hajnalban ezt írta cseten egy régi jó barátom: „Végigolvastam ezt a misztikus prózakötetet. Ahol a lányom humort lát benne, ott én elviselhetetlen fájdalmat. Sötétséget és megváltatlanságot. Nagyon a hatása alá kerültem.”
De nem akarom ennyire sötét színekkel átfesteni az éjszakát, ugorjunk be előbb a dohányboltba, vegyünk egy doboz cigit, gyújtsunk rá nyugodtan, nézzük a lassan kiengedett füstkarikák kontaktlencséin keresztül a valóságot, amíg bele nem kap egy szellő, el nem foszlik a levegőben.
Este tizenegy volt, a közeli éjjel-nappali Nemzeti Dohánybolt előtt két gyerek ácsorgott, az egyik egy mopsz pórázát fogta. A gyerekek némán néztek maguk elé, a mopsz röfögött. Elmentem mellettük, be a boltba, egy idősebb nő éppen kifizette a csomag kék Golden Gate dohányt. Két fiatal lány állt mögötte, mentolos Eve-et kértek, az eladó elkérte a személyi igazolványukat, elővették, megmutatták, fizettek, elrakták a cigit, elköszöntek, kimentek. Sorra került a kinti gyerekekkel egykorúnak látszó harmadik gyerek, egy doboz arany Marlborót kért. Az eladó rá sem nézett, megfordult, kivette, lerakta az asztalra, mondta az árát, ütötte is be a gépbe. „Tőlem nem tetszik elkérni a személyit?” – kérdezte a fiú. „Csak a lányoktól, náluk nehéz megállapítani” – morogta válaszul az eladó, idősebb, gyökérfejű férfi, mélyen ülő bitumensötét szemekkel, kopaszodó gondokkal alacsony homlokán.
„Pedig még nem múltam el tizen-nyolc…” – hamiskodott tovább a fiú. „A fiúknál könnyű, az arcszőrzet miatt” – válaszolta az eladó. A fiúnak valóban volt bajusza is és szakálla is, ha ezeket a képződményeket annak lehet nevezni. Orra alatt valami vékony szálú szőröcskékből rendezett kefécske volt, szinte szőke napszítta, barna bőre előtt. Arcán, állán és nyakán ritkás csomókban pelyhedzett a sás, csomói közt pattanások kacsái raktak fészkeket, anyajegyek sötét hattyúi úsztak méltóságteljesen, mitesszerek sirályai patkánykodtak orra tövében, szeme körül szapora grízek halai süttették fénylő hasukat.
A fiú hallgatott, elgondolkodhatott.
„A fiúknál könnyű, az arcszőrzet miatt” – ismételte meg az eladó, majd mondta a doboz arany Marlboro árát. „Ne tessék bedőlni. Kicsit hormonzavaros vagyok. Már négyéves koromban borotvált az anyukám” – vágta rá vigyorogva a fiú, mint aki régóta erre készül, akár fogadás, akár más miatt, de hogy majd kint elmesélhesse, hogy vágta ki magát szorult helyzetéből, milyen bátor volt, aztán még egy doboz cigit is kapott, mert végül nem kérték el a személyijét.
És igen, ahogy fizettem és kiléptem a bolt elé, fél füllel hallottam is, ahogy a két másiknak meséli, hogy amikor elkérte az eladó a személyijét, mit mondott, hogyan vágta ki magát… satöbbi. Azok meg ámultan hallgatták, lógott szájuk sarkából a parázsló bláz, levegőt is elfelejtettek venni.