Nem nagyon emlékszem, hogy a filmsorozatban, amelyben szerepeltél, és amelynek kitalált karaktere vagy, milyen volt a viszonyod az állatokhoz. Melegszívű nőnek tűntél, tehát nyilván szeretted őket. Én is. Nagyon.
Most csupa vidámság az életünk, mert érkezett hozzánk egy édes kis tacskóbaba, Kajla lett a neve, pedig nem is az. Komoly, megfontolt fiatalember, 12 hetes kora ellenére nem jajveszékel, szobatiszta, érti a szavunkat, és olyan tisztelettudóan viselkedik Mircikével, a cicával, hogy még egy pofont sem provokált ki. Lepke – az én vizslám – persze halálosan féltékeny rá. Na, ő aztán hisztizik, lökdösődik, morog – így tehát családi szappanoperánk a török háremsorozatokra jellemző dramaturgiával és stíluselemekkel bővült.
Leszámítva a szobatisztaságra szoktatás időszakát meg azt a néhány hetet, amikor olyan pici a kutyababa, hogy az ember kétségbeesik, ha egy percre is eltűnik – tiszta szerencse, hogy visszatért a nyár, és nem egy fokban kell köntösben figyelni késő este, hogy el ne szaladjon pisilés közben –, valamennyiünket szórakoztatnak a családunkban élő állatok. Úgy szeretem őket, mintha emberek lennének (van, hogy jobban), és teljes értékű családtagnak tekintem mindegyiket. Vállalom a vádat, hogy antropomorfizálom őket, bár mentségemre legyen mondva: Mircikét ilyesmivel soha nem sérteném meg, Lepke meg nem mellettem lett csipogó, állandóan a fenekembe bújó hülye, hanem az évszázados tenyésztés során.
Leszámítva az elmúlt évtizedek cukiságkultuszának áldozatul esett, plüsskutyává alázott vizslákat, az emberi szelekció az elmúlt negyvenezer évben egyértelműen arra irányult – a kutyák esetében legalábbis –, hogy azok a példányok szaporodjanak, amelyek a leginkább alkalmazkodnak az emberi kommunikációhoz és viselkedéshez, magyarul: amelyek legjobban értenek minket, vagyis a legokosabbak.
A jelenlegi csúcstartó egy osztrák border collie, aki 350 szó jelentését képen is meg tudja mutatni. Lepkével négy nagy témakört szoktunk megbeszélni, gyakorisági sorrendben: 1. ki mennyire szereti a másikat (nagyon, mindennél jobban, csak egymást, és senki mást, ez részéről igaz is); 2. hagyjon már békén, dolgoznom kell, így nem lehet élni, hogy folyton rám mászik (szerinte lehet); 3. vacsora; 4. séta – itt már nincsenek is szavak, csak csaholva táncolás körülöttem és a futócipő körül, amelyet emiatt nem tudok felvenni, ezért én is visítok.
A jelenlegi pápa szerint az állatoknak is van lelkük, csak nem halhatatlan, mint az embereké (akkor ki volt az első ember, aki már üdvözült, míg Neander-völgyi szülei még nem?). Az viszont őszintén meghatott, mikor azt olvastam, hogy az ösztön Isten szava az állatokban.
Hajlamosak vagyunk azt hajtogatni, hogy régen bezzeg az ember milyen harmóniában élt a természettel, pedig az igazság az, hogy amikor a többi közül kiemelkedett a Homo sapiensnek nevezett afrikai majom, és körülbelül hetvenezer éve nekiindult a nagyvilágnak, azonnal kiirtott minden kontinensen mindent, ami nem tudott elmenekülni előle, és ez volt az állatvilág nyolcvan százaléka.
Most már a maradék húsz százalék életét tesszük lehetetlenné. Amit nem irtott ki, azt uralma alá hajtotta, és magát magasabb rendűnek képzelve megláncolta, megvakította, megtömte, megtépte, levágta, halálra dolgoztatta. Sokáig a technika nem tette lehetővé, hogy a kicsinyeiket is elvegye, és sötét karámokba zárva örök mozdulatlanságra ítélje őket.
Ha a húsiparról van szó, azonnal azt mondja mindenki, hogy nem akarja tudni, ne beszéljünk róla! Pedig a kutyák értelmi szintjén lévő – viszont kreatívabb és kíváncsibb – disznókocák akkor, amikor megellenek, és elveszik a kicsinyeiket, majd olyan szűk karámba zárják őket, ahol se megfordulni, se lefeküdni nem tudnak, nemcsak a stressz, hanem a mély szomorúság jeleit is mutatják.
Ha hiszünk a felsőbbrendű, halhatatlan lelkünkben, akkor hinni kell abban is, hogy ezért nagyon el leszünk egyszer számoltatva.