Tudod, hogy én nemcsak láttam minden sorozatrészt és filmet, amelyben te szerepeltél, hanem elolvastam Candace Bushnell könyveit is rólatok, mert a Szex és New York annyira zavarba ejtően más volt, mint az én világom, hogy muszáj volt megértenem.
Pedig én voltam Amerikában, vigyáztam gyerekekre – sajnos, a többi magyar babysitterrel sírtam az otthon maradtak után, ahelyett, hogy csupa olyannal barátkoztam volna, akik egy kukkot sem tudnak magyarul. Mindegy. Mindenesetre azóta rendszeresen eszembe jut Kim, a lány, aki a fölső emeleten lakott, és szingli volt. Tudni lehetett róla, hogy azért jár teniszezni, hogy megismerkedjen valakivel. Ez nekem 18 évesen maga volt a döbbenet.
Ugyanígy, amikor elolvastam a Szex és New York alapjául szolgáló könyveket – ezek nem a sorozat részeit mesélik el, hanem arról a manhattani elitről szólnak, amelyben a szereplők mozognak –, ugyancsak nem tudtam mihez kötni azoknak az elitfeleségeknek az alakját, akiknek fő művük a férjük karrierje és a tökéletes New England-i élet. Nem, ezek nem azok a szerencsétlen tyúkok, akikről most egy reality sorozat megy a tévében, hanem okos és szép nők, mint például a Kennedy-klán tagjai, akik egyetemet végeztek, hogy aztán a high society – a felső tízezer – tagjaként növeljék a saját klánuk erejét. Ebbe a világba robbannak be a kilencvenes években azok a lányok, akik tudnának, de nem akarnak diploma után férjhez menni, hanem maguknak építik a jövőt – ezek a karakterek jelentek meg a sorozatban később.
Ma már pontosan tudom, mit jelent az a szó, hogy szingli, mára a kötelező negatív felhang is lekopott róla, és az én barátnőim között is van olyan, akinek fő műve a férje, és ehhez képest még jó fej is, és boldog is.
De nekem ahhoz, hogy értsem a világot, kellenek a könyvek, ha valami felkelti az érdeklődésemet, azonnal utánaolvasok. A társadalomnak ahhoz az egytizedéhez tartozom, amelyik mindennap olvas, pontosan 12 százaléknyian vagyunk, az a két százalék is számít. Azt hiszem, hatéves korom óta nem léptem ki otthonról úgy, hogy ne lett volna nálam könyv.
Minden betűt elolvasok, ami elém kerül, nem tudok betű mellett úgy elmenni, hogy ki ne deríteném, mi van leírva. Bár én is nyomogatom folyton a telefonomat, többnyire azon is olvasok, és nemcsak hülyeségeket a Facebookon – azt is –, hanem komoly cikkeket, tanulmányokat, élvezem, hogy azonnal utána tudok nézni mindennek.
Évek óta egy regény után egy ismeretterjesztő könyv következik nálam, másfél órája olvastam ki Jared Diamond evolúciós biológus könyvét, amelynek az a címe, hogy A világ tegnapig, és a hagyományos társadalmakat hasonlítja össze a mi világunkkal. Tavasszal kezdtem olvasni, aztán elkevertem valahova, most meglett, és hiába másfél kiló, elvittem magammal Olaszországba is, mert annyira érdekes, hogy nem bírtam volna még egyszer abbahagyni. Szóval, azt a két indokot, amelyet az Ön miért nem olvas? kérdésre válaszolnak a legtöbben, hogy nincs idejük, meg, hogy a könyvek nem érdekesek, egyszerűen nem is értem.
Meg azt sem, hogy a könyvek drágák, mert nagyjából két mozijegy árába kerülnek, és vannak még könyvtárak, ahol a kölcsönzés után jogdíjat kell fizetni a szerzőknek, tehát mindenkinek érdeke, hogy ott legyenek az újdonságok. Ott is vannak.
Idén az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje a japán származású, de Angliában élő Kazuo Ishiguro, akinek gyönyörűen elmesélt, lassú, hömpölygő történetei rengeteget tanítottak nekem az emberi lélek szépségéről és a keleti gondolkodásról, pedig végtelenül európai, és számunkra is érthető. Végre, végre, végre, a bizottság tagjainak – úgy tűnik – nem a politikai szempontok, hanem az igazi szerzői nagyság megbecsülése lebegett a szemük előtt, ennek nagyon örülök.
Közben meg szörnyen mérges vagyok, mert az elmúlt napokban vagy ötször hallottam vagy olvastam a következő mondatot: „Jaj de jó, hogy Kazuo Ishiguro kapta az irodalmi Nobel-díjat, én is láttam a Napok romjait, nagyon jó film.” Tessék?
Szerényi Gábor rajza
A Napok romjai című film csakugyan kitűnő alkotás, gyönyörűen álmodta filmre Kazuo Ishiguro azonos című regényét – mert ez egy álomszerűen szép történet, de a Nobel-díjhoz nincs köze, Kazuo Ishiguro ugyanis azért kapta az elismerést, amit írt, és nem azért, mert ügyesen adta el a filmesítés jogát.
Mára eljutottunk oda, hogy kicsit sem számít faragatlanságnak úgy nyilatkozni szerzőkről és történetekről, hogy az illető csak a – jó vagy rossz – filmes feldolgozását látta, de ennek alapján megalapozottnak gondolt véleményt formál. Az a baj, hogy lassan a filmek kanonizálódnak – vagyis rögzülnek az emberek fejében, pedig a legjobban megfilmesített történet sem azonos az eredeti irodalmi alkotással.
Valamelyik nap a rádióban arra kérték a hallgatókat, hogy írják meg, mi a kedvenc meséjük. A Világszép Nádszál kisasszony! ujjongott fel a szívem, de aztán záporoztak a válaszok, csupa mesefilm címe. Úgy tűnik, mintha ma már senkinek sem olvasnának mesét.
Húsz éve mindennap mesélek valakinek, unom is már, be kell vallanom. Amikor a fiam kicsi volt, éveken keresztül csak Csaba királyfi, meg Hunor és Magor érdekelte, a százötven-kétszázadik felolvasás után szörnyen ellenséges voltam Dúl király leányaival, ezen nincs mit szépíteni.
Amikor aztán a gyerek magyar őstörténeti vizsgára indult az egyetemen, elérkezett az idő, hogy rám is vetüljön a dicsőségből: „Látod, kisfiam, milyen szerencsés vagy, hogy anyád fáradságot nem ismerve (mondjuk, ez nem igaz, mert sokszor előbb elaludtam, mint ő) megtöltötte szívedet, lelkedet ezekkel a szépséges…”„… fake (hamis, félrevezető) elméletekkel, mama” – fejezte be a mondatot fiam, aztán hozott egy ötöst.
