Nem gondolom, hogy a rendszerváltást megelőző negyven évben csak hősök éltek. Voltak akkor is jó és rossz, kevésbé jó és kevésbé rossz, bátor és gyáva emberek. Az egyik vízválasztó közöttük a hit, a vallás volt. Hogy valakiből Placid atya lett-e, vagy éppen Péter Gábor, azt nagyrészt a neveltetésük, az őseik, szüleik emberi példája dönthette el. Volt, aki bármi áron kitartott a hite mellett, és ennek a meggyőződésének rendelte alá minden cselekedetét, és volt, aki legalább ennyi energiát fektetett az ateizmus hirdetésébe, és az istenhívők fizikai, lelki megtörésébe.
Ma róluk keveset tudunk. Ők vajon meséltek-e az unokáiknak, s ha igen, akkor mit? – írta Beszéld majd el fiaidnak! című dolgozatában Szigetvári Péter. A felnőttek nem szokták szeretni, amikor tizenévesek bölcselkednek. Korainak gondolják, tapasztalatok nélküli ítélkezésnek. De Szigetvári Péter és diáktársai, akik a Koszorús Ferenc Emlékbizottság, a Kommunizmus Bűnei Alapítvány, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége és a Magyar Alkotók és Gondolkodók Társasága felhívása nyomán megírták családjuk történetét, immár nem ismeretek nélkül ítélkeznek korról, erkölcsről, közerkölcsről.
Kitiltva Tolna megyéből
Nagy Imre miniszterelnök 1953. március 29-én született amnesztiarendelete október 31-ei határidővel 759 ezer ember internálását, kényszerlakhelyhez kötöttségét, börtön- és pénzbüntetését oldotta fel. Az ítélet nélkül, ártatlanul rabságban tartott embereket nyár végétől október végéig folyamatosan engedték el. Senkit nem érdekelt, hogy üres zsebbel és minden javuktól megfosztva hová kerülnek. Osztályellenségek voltak, nem kellett velük elszámolni. Mindennek hatvannégy esztendeje. Akik felnőtt fejjel szenvedték el a méltánytalanságot, a kisemmizettséget, már meghaltak, de élnek a gyermekeik, akik emlékeznek, akik el tudták még mondani a családi történeteket. Unokák és nagyszülők, tizen- és hetven-nyolcvan évesek beszélgetése kezdődött meg a Családsorsok az ötvenes években című pályázat ösztönzésére.
Szigetvári Péter nagyszüleinek története: Dr. Király Istvánné Villányi Judit 1940. május 4-én Kiss Mária földbirtokos lány és Villányi Sándor repülőszázados gyermekeként született Szekszárdon. A háború után a család visszatért a Tolna megyei Iphygénia-pusztára a kúriába, amelyet időközben az oroszok kifosztottak. Száz hold földet kaptak vissza, újra elkezdtek gazdálkodni, de 1950-ben minden megváltozott. Kuláklistára kerültek, és 24 óra alatt távozniuk kellett a 16 szobás kúriából, amelyet a földekkel együtt fel kellett ajánlaniuk az államnak. A közeli Tolnára költöztek szoba-konyhás albérletbe.
Villányi Sándort kitiltották Tolna megyéből, évekig állás nélkül volt. Autót tudott vezetni, így a csehszlovák határhoz közeli Színben teherautó-sofőrként alkalmazták. Munkásszálláson lakott, két-három havonta tudott csak hazajönni, de a keresményéből küldött annyi pénzt, hogy családja a tolnai bérleményt ki tudja fizetni. Úri nevelést kapott felesége először sertéstelepen dolgozott, hordta a trágyát, majd a Tolnai Állami Gazdaságban arathatott. Pár év múlva a gyümölcsösbe került, majd három műszakban a tolnai textilgyárban volt munkás. Két gyermekét az édesanyja látta el 1957-ben bekövetkezett haláláig. Főzött, mosott, vasalt, de az utcára soha többé nem mert kimenni. A szomszédokkal nem barátkozott, kevés szabadidejében a Bibliájából imádkozott. A csendes puszta után nem tudta megszokni a városi életet, nagy megrázkódtatás volt neki, hogy mindennemű kárpótlás nélkül elvették az otthonát, a földeket, a gépeket, az állatokat, földönfutóvá tették.
A forradalom alatt Judit, még gimnazistaként, megpróbált disszidálni, de pénz nélkül nem jutott messzire. Ezt követően a családot megfigyelték, rendszeresek voltak a házkutatások, nagyobb állami ünnepek előtt – március 15., április 4., május 1. – a családfőt mint veszélyes személyt begyűjtötték. Érettségi után Judit az orvosi egyetemre jelentkezett, de helyhiány miatt elutasították, végül fizikai munka mellett ápolónőnek tanult, és készült az újabb felvételire. Bízott abban, hogy gyakorlati tapasztalattal nagyobb esélye lesz. Egy jóindulatú oktatója azonban elárulta neki, hogy Szekszárdról már piros vonallal áthúzva küldik el a jelentkezését. Az ápolónőképzőt vörös diplomával végezte el, 1962-ben férjhez ment egy orvoshoz, akit paraszti származása miatt felvételi vizsga nélkül vettek fel a pécsi egyetemre. Három gyermekük született, az egyikük a dolgozat írójának édesanyja. Negyven évig dolgoztak Pakson. A rendszerváltás előtt gyerekeiket egyházi iskolába járatták, Kecskemétre a piaristákhoz és Budapestre a Patronába. A család járt templomba, és senki sem lépett be a pártba, KISZ-tagok sem voltak.
„Tizenhat éves vagyok, annyi, mint Judit mama volt ’56-ban – írja Szigetvári Péter. – Most béke van, jólét, szabad vallásgyakorlás és iskolaválasztás, de úgy tűnik, hogy ennek a szemünkben nincs sok értéke. A templomok üresek, fiatalokat alig látni bennük. Ünnepeink nincsenek, csak munkaszüneti napjaink. A templom szép díszlet az egyházi esküvőhöz, de hogy mi a húsvét, a pünkösd vagy mindenszentek, gyanítom, sokan nem tudják. Nem küzdünk nagyon semmiért, a szabadságot induláskor készen kaptuk, s kérnünk sem kell, szüleink mindent megadnak nekünk, mondván, nehogy olyan életünk legyen, mint nekik volt. Felnőtt egy olyan korosztály, amelynek csak a töredéke van tisztában azzal, hogy mi történt a szüleivel, mi történt az országgal negyven év alatt. Nem tudják, hogy mi folyt a színfalak mögött. Ezért képesek nosztalgiával gondolni a 60-as, 70-es évekre, és ezt a töredékes tudást adták tovább a gyerekeiknek is. Megszakadt a folytonosság a generációk között. A nehéz sorsú őseink nem beszélték el fiaiknak, és nem is beszélhették el, amit muszáj lett volna. De még nem késő, hiszen páran még köztünk élnek.”
Csikor Katalin Csendes útjelzőink című pályamunkájában az 1938-ban született, a kitelepítés idején 12 éves nagyanyja emlékeit rögzítette:
„Igazán mondhatni, hogy nagyon szűkös körülmények közt éltünk a háború után; édesanyám özvegyen nevelt minket, engem és bátyámat. Emellett még ott lakott velünk a nagyapám. A Monda utcában éltünk, a házat még a háború előtt az édesapám építette. Egy ideig szovjet főhadiszállássá vált, majd miután a háború után mindenki megtalálta a régi lakhelyét, a miénk lett ismét. Többen mondták, hogy mivel az édesapám mint mérnökember dolgozott a honvédségnél, vigyázzunk, mert minket is ki fognak telepíteni. 1950. június 21-én délután jöttek a rendelkezéssel… Teherautóra tettek, onnan vonatra, és lekerültünk Tiszapolgárra. Utólag tudtuk csak meg, hogy a Szabad Nép főszerkesztője és a csepeli párttitkár nézte ki magának az apukám által épített családi házat, és mikor másnap odamentek, föl voltak háborodva, hogy hova került a sok bútor. Azért is nagyon valószínű, hogy a házunkat nézték ki előbb, és utána találtak indokot a kitelepítésre, mert az édesapám főnökét, aki magas rangú katona volt, nem bántották, de ő társbérletben lakott, mert a házukat még korábban lebombázták.
Tiszapolgár akkoriban kis poros falu volt. Minket egy tanyasi kulák öreg nénihez vittek, aki egy pici szoba-konyhás vályogházban lakott, mert elvették a tanyáját. Már ott volt egy hatfős család is, így mi nem fértünk be. Még pottyantós WC sem volt, így a harmadik estére már megtelt a gödör, mivel összesen tizenegyen voltunk. A szabad ég alatt aludtunk, esős időben meg a tornácon, a többiek holmiján, mert azok sem fértek be a pici házba. A nagypapának a vaságyát beraktuk a tyúkólba, ő már nyolcvanéves volt, nem tudott a tornácon a csomagokra görnyedve, ülve aludni. Arra feküdt ő, aztán ráterítettünk egy viaszosvásznat, és arra ültek a csirkék. Korán kellett lefeküdjön, hogy a csirkék is rá tudjanak telepedni. Dédi napokon át járt a városi tanácsra, hogy adjanak nekünk egy picike lyukat, ahol alhatunk.
Azt mondták, ne siránkozzon, az aratók is így alszanak; elférnek abban a szobában tízen is. Két hét múlva, mikor egy nap ugyanolyan kétségbeesetten jött haza, egy asszony megszólította, mondta, hogy van egy kis kamrahelyisége, ahol a maradék gabonát tartja, de szívesen kipucolja nekünk. Hát így lett fedél a fejünk felett. A kamrába három ágy és egy szék fért be; ez lett az otthonunk. Én a Dédivel aludtam egy ágyban. Nagyon rendes család volt, mikor évek múlva visszajöttünk Pestre, tartottuk a kapcsolatot. Ahogy tudtak, segítettek nekünk… Itt nyolc hónapig voltunk, mert a dédi testvére talált egy rokont Dabason, aki az ígérte, hogy befogad minket. Mire odaértünk, már mégsem akart befogadni. Aztán a dédi talált valami olcsó kiadó szobát.
Mivel ebben a faluban csak három kitelepített család volt, így itt veszélyesebbnek számítottunk; rendőri felügyeletet kaptunk, ami azt jelentette, hogy volt egy kis füzetünk, és a rendőr mindennap jött ellenőrizni, hogy mit eszel, mit csinálsz, miért pucolsz cipőt… Mindennap. Ha éppen úgy tartotta kedvük, akkor éjjel jöttek minden létező dolgot felforgatni, máskor hajnalban. Persze a falut nem lehetett elhagyni.
Egér a télikabátban
Később egy olyan helyiségben laktunk, ami régebben kocsmaként működött, és egy cigány család élt benne. A térdünkig feketék voltunk a bolháktól. Rengeteg egér is volt a padláson. Mikor este lefeküdtem, a fa lyukain kilógott az egerek farka. Volt olyan nap, hogy nem tudtam reggel iskolába menni, mert az egér a télikabátomon tenyérnyi lyukat rágott. Itt a dédi is dolgozhatott a tsz-ben, és mikor hazaért, Marci mindig fogott neki egy-két egeret.
A kitelepített családok közül csak kevesen tudtak újra talpra állni, mert elvették a lakást, elvették a megélhetést, elvették a tanulás lehetőségét, és ha vissza is akartak jönni, mérnökként, tanárként, könyvelőként nem tudtak elhelyezkedni, mert osztályidegennek számítottak, így örülniük kellett, ha kaptak valamilyen fizikai munkát. De ebből nem lehet felépíteni egy új lakást, életet… Sok család ott rekedt, és a semmi lett belőlük, a tanult emberek nem voltak jók parasztnak, nem értettek a mezőgazdasághoz, az állatokhoz.”
Brenner Dániel Embernek maradni címmel írt pályamunkájában a család férfi tagjainak életútját rögzítette: Apai nagyapja, Brenner József gyermekorvos 1913-ban budapesti polgárcsaládba született. Elvégezte az orvosi egyetemet, ezalatt karpaszományosként katonai kiképzést kapott. Részt vett az erdélyi és a délvidéki bevonulásban, 1944 októberében hívták be a páncélos hadosztály 1. felderítő zászlóaljához, 1945. február 11-én esett szovjet fogságba. Moszkva térségében gazdaságokban építkezéseken kellett dolgoznia, csak 1948 júliusában térhetett haza. Gyermekei nem ismerték meg.
Budapestről a polgári származású keresztény orvosokat eltávolították, így Brenner doktornak sem lehetett sokáig maradása, 1951 augusztusában megkapta az értesítést, hogy a Magyar Néphadsereg elismeri hadnagyi rangját. Két napon át gyúrták, agitálták eredménytelenül a kórház igazgatóságán, hogy lépjen be a hadseregbe, végül büntetésből Sopronba kellett mennie a gyermekosztályra. Osztályidegenként, Budapestről elküldve érkezett, de tisztességes és emberséges orvosként elnyerte a „leghűségesebb város” polgárainak a tiszteletét.
A munkatábor virágai
Anyai nagyapja, Kovács Géza evangélikus lelkész a győr-nádorvárosi evangélikus gyülekezet lelkipásztora volt, 1942-től 1989-ig szolgált Győrben. Pietista lelkületű hívő ember, aki nem a nyílt szembenállást választotta a kommunista rendszerrel, hanem passzív ellenállásával az egyház lelkületének megőrzésén munkálkodott. Életének legfontosabb vezérfonala Isten és egyházának szolgálata volt, és segített meghurcolt lelkésztársain. Thúróczy püspököt és baráti körét, melyhez Kovács Géza is tartozott, az állambiztonság megfigyelte, a csoportot „Keresztény egység” fedőnéven tartotta nyilván. A megfigyelés indoka: a keresztény egység megteremtésével, a baráti mozgalom gondolatával foglalkoznak. Kovács Géza nyolc gyermeke közül négyet nem vettek fel egyetemre.
Dédapja Kovács János földműves, akit két fiával együtt kuláknak nyilvánították, és kényszerítették, hogy lépjenek be a termelőszövetkezetbe. A kollektivizálásig mindent megtermeltek maguknak, gyufán és élesztőn kívül semmit sem vásároltak. A téesztagokat kötelezték, hogy a búzát még zölden arassák le, így a teljes termés tönkrement. A téeszesítés után dédapja 200 forint szegénységi nyugdíjat kapott, előtte 30 holdas, földjére büszke földműves volt. „A kommunista rendszer derékba törte sok ezer parasztcsalád életét, elvette megbecsültségüket, és elveszett a földműves tudás több száz éves hagyománya. Így amikor a rendszerváltás után a családok visszakapták földjeiket, a fiatalabb generációk már azt sem tudják, hogyan kell azt megművelni” – fogalmaz Brenner Dávid.
Soltész Anikó Egy szovjet munkatábor virágai című dolgozatát, amelyben az öt évre kényszermunkára hurcolt Hell György történetét írta le, ekként fejezte be: „Semmi nem ér fel azzal az akarással, kitartással, a hit és méltóság megtartásával, mint az 1945–1965-ig terjedő időszakot külföldön, munkatáborokban vagy itthoni fogdákban átvészelő hazafiak története, akikről ritkábban szólnak könyvek, személy szerint is kevés helyen vannak említve, vagy nem adóztak rég elfeledett nevükről elég tisztelettel. Mégis a legnagyobb példaképek lehetnek, akik évekig, évtizedekig csak túlélni próbáltak, szeretteik nélkül, embertelen körülmények között. Akiknek mégis volt erejük, hogy végezzék a dolgukat, hogy lesütött szemükben még maradjon méltóság és büszkeség, hogy vasárnaponként meggyóntassák vagy áldoztassák fogolytársaikat, és mindennap számolják a kis örömöket a szinte teljesen sivár és örömtelen napokban… Nagy dolgokkal kell megvívjanak a XXI. század gyermekei is. De elfeledni őseink tetteit meggondolatlan és hálátlan cselekedet lenne.”