Ha vannak a világon bonyolult élethelyzetek, márpedig vannak, akkor a székelyeké ezek között is minden bizonnyal az élbolyban található. Lássuk, miért!
Először is, miközben Románia területén kisebbségben vannak, a saját életterükön belül többségben élnek, olyan, szigorúan csak helyi értelemben vett kisebbségek társaságában, mint a „Hargita és Kovászna megyei románok” (csupán azért nem székelyföldi románok, mivel a Székelyföld, ugye, nem létezik…) vagy a zömében magyar ajkú cigányság. (Régebben voltak szászok is arrafelé, de ők már régen repatriáltak, hogy onnét sirathassák, jobb esetben gondozhassák magukra hagyott templomaikat, takaros portáikat. Ábel Kurt nevű barátja például a kommunista rezsim bukása után emigrált, a családjával együtt. Pedig akkor már akár új lapot is kezdhettek volna Erdélyben. Hiába, nyolcszáz év arra nem volt elegendő, hogy a gyökerek jól megkapaszkodjanak, arra viszont igen, hogy a környezetük iránti bizalom végképp elapadjon.)
Aztán: miközben a székelység autonómiáért, szabad nyelv- és szimbólumhasználatért küzd, a székelyföldi román kisebbség szószólói az őket érő marginalizálásról, elnyomásról, nyelvi terrorról panaszkodnak a bukaresti hatalomnál.
Tovább: miközben a helyi cigányság elévülhetetlen érdemeket szerzett a marosvásárhelyi pogrom során a magyarok melletti beavatkozással, aközben bizonyos csoportjai életmódjukkal olyan helyi konfliktusokat gerjesztenek, amelyekből a székelység rendszerint (a píszí világ által nagyüzemben forgalmazott, akciósan házhoz is szállított) „rasszista” jelzővel a homlokán kerül ki.
Tehát egyazon időben kisebbség és többség, panaszos és bepanaszolt, elnyomott és rasszista. Hm. Amiként az anekdoták székely bácsija mondotta: bizony, az életnek sok ága-boga van. S bár e felállás, mint látjuk, időnként problémák forrása, azért a maguk életbölcsességével és évszázados tapasztalatával megtanulták ezeket kezelni. Arra azonban a jelek szerint még ők sem voltak felkészülve, hogy mára egy új, veszedelmes kisebbség jelenik meg a Székelyföld életében, mondhatni: jön elő az erdőből.
Igen, a medvékről van szó. Arról az állatfajról, amelynek egyik példánya a közelmúltban villámgyors celebkarriert futott be az anyaországban. Nem függetlenül a székelyföldi medvekonjunktúrától. Ábelt azokban a napokban a hideg rázta annak láttán, hogy milyen felelőtlenséggel kezeli a sajtó és az érintett települések lakóinak egy része is a vad látogatását.
Mintha az aranyos Micimackó érkezett volna meg piros felsőjében, vagy Balu A dzsungel könyvéből, hogy elénekelje a Dés–Geszti páros valamely dalát. Mintha mindenki elfelejtette volna ama kézenfekvő tényt, hogy a medve nagy erejű vadállat, amely – ha úgy adódik – egyszerűen megöli az embert. Hogy egyáltalán nem vicces, amikor benéz egy kapun, mert ugyanazon a kapun éppen egy gyanútlan nénike jöhetett volna ki, bevásárlószatyorral a kezében.
Ja, és csak rajta múlik, hogy bemegy-e vagy sem. Erről sokat mesélhetnének azon erdélyiek, akik már ébredtek arra, hogy medve kajtat a konyhájukban. Csak az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy a „mi medvénk” – mi emberünk találkozó nem jött létre, és nem indult be a „nagy pofonofon”…
Persze a medvék léte nem újdonság egy olyan népnek, mely hegyvidéken vagy a havasok közelében él. (Most már az alföldieknek sem.) Arra azonban a székelyek sem számítottak, hogy egy napon majd otthagyják az erdőt (vagy az erdő fogy el a fejük fölül az évtizedek óta folyó bősz fairtások miatt), és helyet követelnek maguknak, akár a konyhaasztal mellett is. Pedig számíthattak volna.
A medveboomnak a Ceauşescu-rezsim esztelen vadgazdálkodása ágyazott meg, ezt tetézte a rendszerváltás utáni kormányok e téren is bizonyított totális alkalmatlansága, végül a habot a tortára az unió állatvédelmi politikája pöttyentette rá. A vadgazdálkodás teljes hiányát a medvepopuláció olyan „demográfiai fordulattal” hálálta meg, amely immár az állatvédők legszebb álmait is felülmúlta. Kiderült, hogy az európai medvék tizenhétezer fős táborának körülbelül egyharmada a székelyföldi erdők lakója.
Ábel emlékszik arra, hogy Szovátafürdőn a múlt század hetvenes éveinek elején egy fényképész abból élt, hogy a turistákat kitömött medve előtt fényképezte. Ma már éhen halna. Ma már lassan mindenkinek jut egy-egy saját és élő medve, amelyikkel szelfizhet, ha éppen arra szottyan kedve. Mert a medvék száma rohamosan nő ebben a pillanatban is, és az illetékesek – leszámítva a mozdonyvezetőket – semmit nem tesznek a szabályozás érdekében.
Szerencsére a genderelmélet még nem eresztett gyökeret a Székelyföldön („ejsze” nem is fog), így nem várható a medvék számarányának rohamos növekedése még azokkal is, akik medvének érzik, ó Ádám, magukat. Jellemző, hogy a tusványosi tábor környékén emberre támadó vadat elkábították és elszállították valahová, hogy máshol folytathassa áldásos tevékenységét.
A „konteók” hívei arra is gondolhatnak, hogy a hatóságok szándékosan konzerválják ezt a helyzetet, hogy az autonómia helyett a székelyek a lassan „ötödik hadoszloppá” avanzsáló medvekontingens ügyére koncentráljanak. Ábel ehelyett szánalommal figyeli a saját polgárai iránti kötelességérzet és az unió iránti megfelelési kényszer szorításában vergődő román minisztériumot, amely a seb gyógyítása helyett a vérzés csillapításával próbálja elodázni a kínos döntést.
Mert a diagnózis világos: túl sok a medve a Székelyföldön. Ez nem jó se állatnak, se embernek. A megoldás: a fölös állomány egy részének elhelyezése olyan európai országokban, ahol nincs vagy kevés van (vö. medvekvóta), a többit pedig a vadgazdálkodáshoz értő vadásztársaságok bevonásával kilőni. Kegyetlen dolog? Az. Szükséges? Igen. Racionális? Igen.
Napjaink európai embere a liberális (tév)eszmék útvesztőiben tévelyegve elfelejtett férfiasan viselkedni és férfias döntéseket hozni. A józan észt valamiféle nyálas ideológiai maszlaggal elfedve rohan a vesztébe. És úgy jár majd, mint az idióta kertész, aki a „virágozzék minden virág” utópia jegyében nem bántja a gyomokat, ősszel meg éhen hal, mert nincs mit ennie.
Sokatmondó, hogy a Hargita megyei önkormányzat elnökének személyesen kellett megjelennie és érvelnie Brüsszelben, hogy a Natura 2000 stratégiába az „emberi áldozatokról” szóló passzus is bekerüljön… S még ha csak ebből hiányozna!
Közismert, hogy bizonyos népek eredetmítoszaik szerint a medvétől származnak. A székelyek nem. Ők nem a Nagy Medve fiai. De ha így megy tovább, száz év múlva már a medvék fogják a székelyektől eredeztetni magukat.
