A hetven szép kerek szám, kívánt valamit, amikor elfújta a gyertyákat?
– Különösebben nem, bár igazából nagy ünneplés sem volt. A barátaim hoztak tortát, rajta hét gyertyával és egy nullával. A hatvanadik jobban izgatott: az olyan választóvíz, amelyiknél az ember kicsit elkeseredik, a hetvennél már nem. Ha az Úristen ad erőt, egészséget, akkor nincs már nekem semmi bajom.
– Van bakancslistája olyan helyekről, amelyekre még elmenne, vagy dolgokról, amelyeket még szeretne véghezvinni?
– Szeretném, ha még zenélhetnék, de az én bakancslistám igazából a családom. Jó volna, ha a gyerekeim anyagilag megerősödnének, hogy ne úgy induljanak neki az életnek, mint én a szocializmusban. Egyébként szeretek csavarogni – egész nyáron csavargással töltjük az életünket, amikor koncertezünk. Nekem ez elég. Európában népvándorlás van, most már nagyon meg kell gondolni, hova mész, mivel mész, a repülőt eltérítik, robbantanak a metróban. Nem lehet akárhová menni. Két éve Brüsszelben a muszlim részen laktunk, nem is tudtunk arról, milyen veszélyben vagyunk. Ha jó helyre akarok menni, csak átmegyek a szomszéd faluba, Csomádra. Síelni szeretek járni, volnának még pályák, amelyeket kipróbálnék, csak hát iszonyú drága.
– Mióta síel?
– Nem olyan rég, negyven-negyvenöt éves korom óta. A gyerekek rendszeresen jártak sítáborba az iskolával, egyszer elkísértük őket, akkor próbáltam ki. Részt vettem az oktatáson, és beleszerettem.
– Mit szeret benne a legjobban?
– Nehéz megmondani… talán a szabadságot. Most Cortina d’Ampezzóban voltunk, ott 2400 méter magasról, de például Kaprunban 3000 méterről jössz le, és ha lenézel, a lábad előtt látod a tájat, a várost. Ilyenkor általában az jut eszembe, milyen szerencsés vagyok, hogy sok millió ember közül én ott lehetek, lecsúszhatok.
– A síelésen kívül rendszeresen focizik. A sport mellett mivel tartja még karban magát, hogy hetvenévesen is ilyen energikus legyen?
– Erre pofátlanul azt szoktam mondani, hogy az Úristen csinálja, nem én, mert különösebben nem foglalkozom vele. Odafigyelek persze. A sport mellett szeretek a kertben is melózni, minden fánkat én ültettem, kivéve a nagy körtét, a pálinkafát, az eredeti. Fizikai munkát kell végezni, lefogyni csak úgy lehet, ha megdolgozol érte. Nem szabad hinni a reklámoknak, hogy veszel egy gépet, amely ráz, aztán vékonyabb lesz tőle a csuklód. Illetve még egy titok van: akkor egyél, ha nagyon éhes vagy! Ha kicsit vagy csak éhes, és megeszel tíz finom töltött káposztát, az sok. Bár most a próba után én is jól teleettem magam. De nem kezdem négyszáz fekvőtámasszal a napot, fenét! Olyan lusta vagyok, mint bárki más.
– Zenekari próbáról jött most haza. Készül az új lemez?
– Igen, éppen most adtam ki a parancsot, hogy hozzanak új nótákat. Az egyik srácnak már tíz kész dala van, megnézzük, hogyan tudjuk a zenekarra adaptálni őket, egyáltalán, hogyan adhatók elő a színpadon. Dalt írni viszonylag egyszerű, előadni, az a gond. Amikor kimész a színpadra, működnie kell, hogy ne az legyen: „egész jó volt, csak kár, hogy eluntuk magunkat”.
– Miről szólnak majd az új dalok?
– Nincs még igazán iránya a lemeznek, most mindenki azt írja, ami neki tetszik. Valószínűleg eklektikus lesz, keverednek rajta a műfajok, de az nem baj, csináltunk már ilyet. Persze az ősrégi rockrajongók ilyenkor csalódnak kicsit, hogy miért nem rockosabb. Miért, miért? Mert most ilyen kedvünk volt.
– Mostanában egyre inkább dívik online is elérhetővé tenni az albumokat a bolti megjelenéssel egy időben. Letölthető lesz a lemezanyag?
– Saját költségen készül, és az első pillanattól letölthető lesz. Azt el tudom képzelni, hogy a kiadó számonként elkér majd valami jelképes összeget, ám nem ez a fő cél. Jelenjen meg, az a lényeg! Rendkívül igazságtalan világ ez itt körülöttünk, de ez a realitás, nem szeretnénk mi lenni azok, akik kiadják a lemezt, és azt mondják: ne töltsd le! Az a közönség becsapása.
– Hogy érti a becsapást?
– Úgy, hogy erről szól az egész világ. Nagyon be vagyunk csapva – kicsit erről fog szólni a lemez is. Arról, hogy azt mondják, ha bekapod ezt a gyógyszert, akkor kinő a hajad – de nem fog kinőni. A nagy hazugságokról az olajárak vagy a gyógyszerárak kapcsán. Olyan ez, mintha én összehívnám a világ tíz legjobb zenekarát, és azt mondanám, innentől kezdve csak fejenként hatmillió forintért zenélünk, amihez mindenki tartja magát. Ezzel mesterségesen drágítjuk meg az egészet. Hihetetlen, hogy ezt a mai világban meg lehet csinálni. Például ott vannak a bankok: milyen jogon vonnak le tőlem pénzt az utalásért, miközben nem történik más, mint hogy egy fájl átkerül egy másik mappába?! Legalább személyesen vinnék át egyik épületből a másikba nokiás dobozban, akkor még érteném is, hiszen a villamosjegyet ki kell fizetni.
– Ha már emlegeti a nokiás dobozt: amióta abbahagyta az aktív politizálást, volt olyan, hogy újra akarta kezdeni?
– Nem, leszoktam róla. Abszolút tudatos döntés volt, a csalódásom következménye. Rádöbbentem, hogy nem jól működik a dolog, és ha én tényleg intelligens művészembernek tartom magam, akkor nem vehetek részt benne. Ha az embernek vannak elvei, tartsa magát hozzájuk! Az egész rendszernek elvileg alulról kéne építkeznie, de akik alulról építenék, a nép, ők be vannak csapva. Illetve én is megváltoztam, tudomásul vettem, hogy vannak meggyőződéses hülyék, és ezzel nem tudsz mit kezdeni. Miért kéne nekem mindenképpen megváltoztatni őket? Az embereket nem lehet megmenteni a saját hülyeségüktől. Meg kell bocsátani nekik, mert ilyenek vagyunk: megtéveszthetők, becsaphatók.
– A szocializmusban is a hazugság ellen lázadt, amikor a „nemzet csótánya” becenév született. Az egyik születésnapi interjúban azt nyilatkozta, kitaláció volt. Kié?
– Én találtam ki: a „nemzet csalogánya” punkos megfogalmazása volt. Abban az időben mindenki tudta, hogy a „nemzet csalogánya” Blaha Lujza volt. Arra gondoltam, hogy én csalogány mégsem lehetek, akkor leszek a nemzet csótánya. Ezt elmeséltem képzőművész barátomnak, Bernáthy Sándornak, aki kitalálta, hogy csináljunk hozzá pólót. A Teleki téren vettünk egy térdig érő, gusztustalan, bugyirózsaszín atlétát, valószínűleg női szoknya alá vagy hálóruhának szánták, arra festette rá. Abban voltam aztán 1981-ben a Fekete Bárányok-koncerten, a név pedig rám ragadt.
– És legenda lett…
– Nem szeretem ezt a szót. Zavar, mert olyasmire utal, ami tökéletes, amivel versenyezni kell. Legalább olyan jónak, ha nem jobbnak kell lenni, de igazából sosem tudod elérni – még akkor sem, ha magadról van szó. Hiába érzem esetleg azt, hogy most jobban éneklem Laborcot, mint ’83-ban a Királydombon, az akkor és ott a légkör, a körülmények, a nemzeti zászló miatt legendás lett. Nem lehet mit kezdeni ezzel, az ember maximum annyit tehet, hogy mindig azt csinálja, ami a szívéből jön. Illetve még annyit, ha egyszer csak odajön a lehetőség, és becsönget, akkor nem mondja neki, mindjárt, várj egy kicsit. Mert ha nem készültél rá, akkor bebuktad, a lehetőség arrébb megy, és mindjárt mást visz magával.
– Akkor nem azt mondom, hogy legenda, hanem ikon. Van különbség a kettő között?
– Igen, a legenda – azzal együtt, amit az előbb mondtam – a múltat jelenti. Az ikon létezik. Valaki, aki követhető, szerethető, jó értelemben irigyelhető, mert többre sarkall. Hál’ istennek, nap mint nap megélem a szakmámban, amit el sem tudtam volna képzelni anno, hogy odajön hozzám valaki, és azt mondja: mester. Milyen mester? Talán A Mester és Margaritából? Olyankor rájövök, valószínűleg sokat tanult tőlem, úgy, hogy én nem is tudtam róla.
– Mindig is ezt akarta? Zenész lenni?
– Nem kifejezetten. Amikor mi elkezdtünk zenélni, akkor volt egy ilyen divathullám, hogy mindenki zenekart alapított. Megláttam a The Rolling Stonest, nagyon tetszett, kitaláltam, hogy „hú, én ilyen zenész leszek”. Ráadásul még a lányok is könnyebben jöttek, egy tizennyolc-huszonéves fiatalembernél pedig iszonyú fontos, hogy a csajok szeressék, mert ágaskodik benne a természet. Kiderült, ha zenész vagyok, akkor szebb vagyok, mert a színpadon vagyok, jobban szeretnek, nem az érdekli őket, akivel eddig táncoltak, hanem én. Ez is döntött – aki ezt nem vallja be, az hazudik. Később, mikor már vagy öt éve zenéltem, megkérdezték, meddig akarom csinálni, mire azt gondoltam, még pár évig, de előbb vagy utóbb csak mérnök leszek. Aztán eltelt tíz-tizenöt év, és rádöbbentem, már nem tudok élni nélküle, ez lett az életformám. Ha egyszer elkezded, nem lehet abbahagyni.
– Az előbb szóba hozta az István, a királyt. Az augusztusi előadások után sok negatív kritika érte önt és a koncertet is. De nem foglalkozott vele, mint ahogy úgy tűnik, az sem zavarja, ha a régi rajongóknak majd nem tetszik az új lemez. Tényleg lepereg önről a kritika?
– Nem foglalkozom vele. Én mindig legjobb tudásom szerint végzem el a feladatom, hogy aztán tetszik vagy nem tetszik, már nem érdekel. Különben is a közönség döntött: odajöttek, megnézték, onnantól mindenki mondhat, amit akar. A kritikusok időnként amúgy is hülyeségeket beszélnek. Szeretem azt a darabot, örültem, hogy öreg társaimmal együtt megkaptuk a lehetőséget, hogy bebizonyítsuk, el tudjuk énekelni. Nagyképűen azt is kérdezhetném: ki csinálta jobban, mint én? Harminc éve én csinálom a legjobban. Persze szívesen megnézném, ha valaki megcsinálná, tudnám azt mondani: „A fenébe, ez a srác sokkal jobb!” A színpadi jelenlét számít, az a fontos, van-e varázsod. Most úgy láttam, nekem még azért nagyjából van. Tizenötezer néző üvöltött és tapsolt, amikor megjelentem a színpadon. Mit akarjak még ennél többet?!
– Miből áll ez a színpadi jelenlét, varázs? Átadható-e például olyan műsorban, mint az X-Faktor?
– Átadható, igazából kéne hozzá egy iskola, ahol az ember folyamatosan tanít. Az X-Faktor alatt nagyon kevés idő van erre, ott maximum azt tudod átverekedni, hogy a mentorált személyiségének másik oldala is megmutatkozzon. Ugyanakkor oda is kell figyelni, elrontani nem szabad, mert az már nem ő lesz. Szerethetővé kell varázsolni. Az, hogy valaki jól énekel, nem minden. Adele is jól énekel, vagy Keresztes Ildikó is, és el lehet ájulni attól, hogy valaki tökéletesen utánozza őket. Igen, teljesen olyan. És akkor mi van? Az számít, amikor belefeledkezel az illető előadásába. Zenélni meg lehet tanulni, ez a varázslat a nehéz: a te stílusoddal megnyerni a közönséget.
– Ha annyi idős lenne, mint a versenyzői voltak, belevágna-e újra? Elölről kezdené-e most?
– Nehéz kérdés, de azt hiszem, igen. Én nagyrészt egész életemben azt csináltam, amit szerettem. Eleinte az ember nem tudja, miért csinálja, csak csinálja, aztán egyszer csak rádöbben, hogy ez az élete. Kicsit exhibicionista, magamutogató, csúcsra törő, miközben igazából nincs is csúcs. Inkább hatalmas fennsík van, ahova fel kell érni, és ott meg is kell maradni – az a nehéz.