A Múzsák Kertje egyike honunk bájos szegleteinek Hegyalja lankáinál. A lankák Kazinczy földjén meredélyesebb heggyé nőnek, még ha a Nagy-Milic olykor idesejlő csúcsaival aligha vetekedhetnének is. Ha az emelkedőnek forduló utacskán kijutunk Széphalom virágos portái közül, pókhálós istállóépületek után érjük el a nemzeti emlékezet helyét, mely a széphalmi mester örökségének jussán bő kétszáz éve a múzsák földje, kerek évtizede pedig nagybetűvel is újra a Múzsák Kertje. Épp tíz éve ugyanis annak, hogy egy különleges intézmény, A Magyar Nyelv Múzeuma is lakja e tájat.
Miért épp Magyarországon van az anyanyelvnek saját múzeuma? Nevezhetnénk nyelvvárnak is, a mutatós, modern épületegyüttes középkori váraink hangulatát is idézi.
A válasz egyszerű: a közös nyelv, összetartozásunk el nem tagadható bizonysága az egyedüli, valódi nemzeti jövőt építeni képes kapocs a Kárpát-medence külön országokba szakadt magyarságrészei között. A múzeum létét e válasz önmagában is igazolja, egyúttal feladatokat is kijelöl.
Ha a huszadik század sorsfordulóiban szabdalt nemzetünk hatvan-hetven év cezúrája után nem képes újra megélni a nyelvközösség lélekemelő élményét, az nemcsak kisebbségbe szorult részeink gyors felmorzsolódását, hanem az anyaországi magyarság azonosságtudatának további fakulását is jelenti. Elég a Kárpát-medencei népességstatisztikai tények értő elemzése ehhez a felismeréshez.
Múltunk sérülékeny, sokfelé az asszimilációs politika buldózereivel is pusztított értékeket óvnunk s mutatnunk kell az utánunk jövő nemzedékeknek, egyúttal kínálva is a nemzeti jövőt építeni képes kommunikációs irányokat. Máskülönben a fentebbi mondat ha… akkor feltételességét szomorú bizonyosságra cserélhetjük.
A Magyar Nyelv Múzeumának feladata tehát kettős: megőrzés és megmutatás egyfelől, jövőt szolgáló útmutatás másfelől, mert nem elég a múlt tisztelete és ismerete, a látogatókban születő nyelvi élményt és igényt állandósítani kell a hétköznapok rutinszerű, szürke perceire is, hogy ne csak széphalmi sétáink kedves pillanataiban érintsen meg az anyanyelv ereje-varázsa!
E kettős küldetésre is figyelmezteti a nyelvvárban szorgoskodó mai kollégáit a széphalmi mester, hisz tőlük alig pár száz méterre, a kert ősfái közt megbúvó csarnokban alussza örök álmát.
Értékőrzés és értékteremtés egymást feltételező, összegző látásmódját, habár kora értekező prózájának veretességével, mégis örök érvényű módon közvetíti Kazinczy Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél című 1819-es munkájában. Az iskolai penzumok terhe munkáját erodálta, mivel mindig megelégedtünk jól-rosszul értelmezett nyelvújítás kori lózungok pufogtatásával. Pedig máig jelentős nyelvelméleti és nyelvtervezési ősmű ez! Aki ennek szellemiséget érteni s tevőleg követni képes, sokat tehet nemes céljainkért:
„A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője […] A nyelv annál tökéletesebb s elkészültebb, minél több mértékével bír a sokszínűségnek […] A neológus a nyelvet szűknek és céljaira el nem készültnek találván nem elégszik meg a szokottal, hanem mindazt, ami a beszédnek erőt és szépséget adhat, keresi s elfogadja.”
Végül a talán közismert szentencia: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyezségben és ellenkezésben van önmagával.”
A múzeum első tíz évének itt járt vidám gyermekseregei, emlékezetes kiállítások, tengernyi találó nyelvi ötlet, játékok, versenyek és pályázatok, Karinthyval és a nyugatosokkal kávézgató középkorúak, ódon népi imák előtt merengő idősebbek, konferenciák és nyáréji zenei élmények vendégei a tanúi, e múzeum méltón követi a nagy előd szellemiségét, mindig megfelelve kettős feladatának. Mi mást is kívánhatnánk, mint hogy nyelv- és nemzetépítő munkáját még sokáig folytathassa mindannyiunk, a világ összes magyarjának épülésére!
