A fény festőjének régen nyílt olyan átfogó retrospektív kiállítása, mint amely január 6-ig még megtekinthető a bécsi Albertinában. A száz képből álló sorozat gerincét a párizsi Musée Marmottan által kölcsönzött darabok adják, de érkeztek képek Bostonból, Brüsszelből, Londonból, Göteborgból, Moszkvából és Tokióból, sőt a budapesti Szépművészeti Múzeumból is, és magángyűjtők is hozzájárultak a kiállításhoz. Hiányérzetet csak az okozhat, hogy a Monet munkásságát bemutató tárlat képei között épp az Impresszió, a felkelő nap nem található meg.
Renoir Monet-portréja köszönti a látogatót, aki a sorban állástól megfáradtan végre belép az Albertina impozáns kiállítótermeibe. Az első preimpresszionista látképeken többnyire párizsi alakok nyüzsögnek, és az ecsetvonások még jóval kidolgozottabbak az impresszionista világnál. Monet fény utáni vágya az Argenteuil-ből, majd a Vétheuilből származó képeken kezd megjelenni, ahol a hidak, vonatok után a vétheuili szegénység nyomán született legszebb téli és tavaszi tájképek következnek. Itt már látható a technikai újítás, hogy az addig megszokott sötét alapozás helyett az impresszionisták a pasztell árnyalatokat kiemelő fehér festéket vittek fel a vászonra.
A rengeteg látogató között szinte fulladozó Monet-rajongó lassan eljut a Boulevard des Capucines-ról készült festményig, amelyen keresztül kézzelfoghatóvá válik a tankönyvek által magasztalt Monet. A kiállítás Monet életművén túl az impresszionizmus lényegét szeretné bemutatni, hogyan lesz egy festmény több a valóság megörökítésénél. A mindenkiből fotóst varázsoló mobiltechnológia világában éppen azért különleges Monet festészete, mert az érzésekre hat.
A valóság egy szeletét mutatja, de lényeg, hogy amikor látjuk Monet ködbe vesző pasztell tájait, szinte vacogunk a hidegtől, vagy amikor a naplementét figyeljük a Côte d’Azur szikláinál, a napsütés simogatja arcunkat. És nincs megrázóbb Madame Monet hóban álló alakjánál, aki szürke hidegségből néz férjére az ablakon keresztül, és végtelen rajongását ruhájának zöldje, illetve ragyogó piros sála festi alá.
A legnagyobb érdeklődés Monet sorozatait övezi. A festő életében is a roueni katedrális, a londoni parlament és a szénakazlak nyomán, bőven középkorúként futott be. Az Albertinában is ezekben a termekben a legkevesebb a levegő és a legnagyobb a hangzavar: magyar, angol, francia szó keveredik a némettel. A roueni katedrálisról készült 28 festmény közül egy látható a tárlaton.
Az utolsó két termet a kurátorok Monet hőn szeretett givernyi kertjének szentelték. Elsőként az ember a minden monet-s relikviáról visszaköszönő tavirózsákkal találja szembe magát, majd az utolsó teremben hirtelen megdöbben, hogy talál helyet közelről is megvizsgálni az óriási vásznakat, ezek ugyanis a festő halála előtt készültek, szinte vakon, emlékezetből festett kedves tavirózsák és japán hidak.
Az expresszionizmusba hajló, a pasztellek helyett vad vörösökkel, bordókkal, sárgákkal és barnákkal játszó képek már kevésbé nyűgözik le a kortárs kockákhoz és vonalakhoz szokott szemeket. Mégis elégedetten, Monet életének állomásairól, technikájáról, színhasználati trükkjeiről tanult számos hasznos információval lépnek ki a hetedik teremből.
(Monet-kiállítás, Albertina, Bécs, 2018. szeptember 21. – 2019. január 6.)