– Nem furcsa ennyi idő után vendégművészként bejárni és eljátszani a Radnóti Színházban Lear király legidősebb lányát, Gonerilt?
– Az nehezebb időszak volt, amikor már tudtam, hogy el fogok jönni. Régóta éreztem, hogy ideje lenne váltani, de gyávaságból, kényelemből, vagy mert jó évad jött, maradtam. A döntésem után egy ideig skizoid állapotot okozott leülni arra a székre, az elé a tükör elé, ahol évekig sminkeltem, de mára érzelmileg is sikerült elszakadnom a színháztól. Májusban végleg elköszönök. Fura érzés lesz aznap este utoljára játszani a Radnótiban.
Zűrös gimi
– A Színművészeti Egyetemen Benedek Miklós osztályában végzett. Úgy hallottam, nem szeretett oda járni.
– Nem értettük egymást, máshogy gondolkodtunk a színházról, és nagyon sokat súrlódtunk. Ott aztán az ajtócsapkodástól a zokogógörcsig minden volt. Persze visszanézve hálás vagyok Miklósnak, mert nem az a típusú osztályfőnök volt, aki atomjaira szedi szét a növendékeit, aztán vagy össze tudja őket rakni, vagy nem. Ő nem gázolt bele a személyiségünkbe, de a színházi stílus, amelyet akkor képviselt, távol állt tőlem.
– Szentesen a Horváth Mihály Gimnáziumban kezdett el tanulni, aztán elsőre fölvették a Színművészetire. Tizennyolc-tizenkilenc évesen…
– … mit tudtam a színészetről? Semmit! De nagyon határozott elképzelésem volt arról, hogy mi a színház, annak ellenére, hogy nem voltam stúdiós, tehát semmilyen színházi gyakorlatom nem volt. Szentes mégis adott egy alapot. A gimis korszak előtt Mezőtúron éltem a családommal, ahol volt egy Thúri Teátrum nevű kis társaság, nagyon helyes emberekkel. A színjátszó csoportunk előadta a Babszem Jankó című mesejátékot. Én lettem a címszereplő, aki ugye akkora, hogy nem is látszik. A bemutatón kizárólag a tapsrendnél láthattak, mert az előadás alatt csak a hangomat lehetett hallani. Tizennégy évesen a pályaválasztásom arról szólt, hogy Mezőtúrról minél messzebb kerüljek. Hallottam, hogy a szentesi gimnázium nagyon vagány, szabadelvű, kreatív hely. Akkor az eszembe se jutott, hogy színésznő legyek. A színjátszás élménye először akkor adatott meg, amikor a Stúdió’ 92 című tévéműsor stábja beleforgatott az egyik diákszínpadi óránkba. A tanárunk azt kérte, hogy az Antonius és Kleopátrából adjunk elő egy jelenetet. Miközben olvastam a szöveget, egyszer csak megmozdult bennem valami, és azt éreztem, hogy egy másik dimenzióba kerültem. Úgy hatottam másokra, mintha nem is én lennék, közben mégis én voltam. Hú, mi ez?!
– Ha ez ilyen jól sikerült, akkor miért akarták kirúgni a gimnáziumból?
– Rosszul viselkedtem… Nagyon öntörvényűen éltem, és nem hagytam magam formálni, betörni. Akkoriban sok minden történt velem, gyorsan fölnőttem. Nagyon erős szellemi közegben éltünk, sok hatás ért. Mindezt úgy tudtam feldolgozni, hogy csak magammal foglalkoztam, a gimnáziumi kötelességeimmel pedig egyáltalán nem. Rettentő sok igazolatlan órám lett. Aztán megszólalt bennem egy hang, ha ez így folytatódik, akkor gyakorlatilag lenullázom az életemet. A harmadik évben elhatároztam, hogy elmegyek Szentesről. Épp jókor, mert fölhívattak az igazgatói irodába, ha még egy igazolatlan órám lesz, akkor kirúgnak. Mondtam, ez nem fog menni, mert a múlt héten átiratkoztam egy szolnoki alternatív iskolába. Új suli volt, ahol a város legjobb meghívott tanárai tanítottak minket.
– Mimi, a lánya tizenhárom éves. Fő a feje miatta, hasonlít a kamaszkori anyukájára?
– Nem, ő nagyon rendben van. Gyakran eszembe jut, hogy mi üt majd vissza a kamaszkori rémségeimből, de egyelőre harmonikus a viszonyunk. Remélem, olyan alapokat kapott, hogy a komolyabb akadályokon is át tudunk majd együtt menni.
– Mióta eljött a Radnótiból, szabadúszóként folytatja a pályáját. Csupán azzal a védőhálóval hagyta ott a színházat, hogy ismét forgathat a Csak színház és más semmi című tévésorozatban, mely országosan ismertté tette?
– Igen, a sorozat volt a biztosíték, ha bármi történik, akkor egzisztenciálisan egy kicsit védve leszek. Gondoltam, hogy nem lesz sima ügy tizenhét év után új életet kezdeni, de egyelőre élvezem, hogy a magam ura lettem, és hozhatok döntéseket.
Petra a piros lámpánál
– Saját magát menedzseli, vagy segíti valaki a háttérből?
– Nincs menedzserem, szerintem annyira szűk ez a szakma, hogy az önmenedzselés nagyon jól működik. Felszabadító érzés, hogy mondhatok igent, és mondhatok nemet. Ez egy végtelenül kiszolgáltatott és igazságtalan pálya, a tehetség csak pici százalékban nyom a latban. Rengeteg minden más is kell hozzá, kapcsolatok, kommunikáció, könyöklés, rugalmasság. Aki ezekkel nem rendelkezik, annak igen nehéz dolga van.
– Ezeket már megtanulta, alkalmazza?
– Bizonyos részét igen, bizonyos részét egyáltalán nem. Természetesen van, aki teljesen alanyi jogon, a tehetségéhez mérten van elöl, de ismerve a saját és a kollégáim történeteit, tudom, hogy kit miért mellőznek, vagy mikor került háttérbe. Nem könnyű embernek maradni ezen a pályán.
– A szépség mennyire játszik szerepet? Egyszer egy rendező a szemébe mondta, hogy „a szép nő nem divat”.
– Na, ennyire. Előfordult, hogy külső adottságok alapján üvöltött utánam egy szerep, de nem én kaptam meg, másik alkalommal, egy filmes válogatáson meg azt mondták, hogy túl szép vagyok. Egyébként én szeretek önmagam lenni, civilben soha nem sminkelem magam, úgyhogy nehéz felismerni az utcán, főleg ha bringával jövök-megyek. A Csak színház persze változtatott a helyzeten, a sorozatnak köszönhetően nagyon sokan beazonosítanak.
– Mindenhová biciklivel jár?
– Majdnem. Eleinte nem mertem, de ma már vagányabb vagyok. Nagyon élvezem. Egyszer a piros lámpánál álltam a zebránál, mellettem egy párral. A férfi nézett, vizslatott, aztán rájött, hogy én vagyok Petra. – Jaj, művésznő, nagyon szeretjük a sorozatban – mondta. Megköszöntem, zöldre váltott a lámpa, toltam tovább a biciklit, miközben hallottam, hogy a nő megkérdezi: Ez ki volt? – Tudod, a színésznő a sorozatból. – Színésznő! Biciklivel, mi?
– A színházban a próbatáblára írják ki, hogy a következő darabban ki milyen szerepet játszik. Mit csinál olyankor, ha nem tetszik a feladat, vagy esetleg amit a rendező mond, kér?
– Szenvedek, érzem, hogy minden porcikám tiltakozik. Olyankor elég hisztérikus szoktam lenni.
– Nem tudom elképzelni hisztizni.
– Valahol ki kell jönnie a gőznek. A próba után muszáj levezetni a felhalmozódott feszültséget. Ha nem beszélünk egy nyelvet a rendezővel, vagy úgy érzem, hogy semmi közöm ahhoz a szerephez, mindig nagy meló átlendülni ezen az állapoton, de az esetek többségében sikerül. A premieren már úgy érzem, hogy jó, hát nem a kedvenc munkám, de azért megugrottam a lécet.
– A színésznek van színházundora?
– Abszolút. Velem is előfordul, hogy nehezen indulok el otthonról, de ha már színpadon állok, sose érzem, hogy máshol akarok lenni. Vannak olyan rendezések, szerepek, találkozások, melyek nem gyümölcsözőek, de azokat is fel kell vállalni. A színész attól színész, hogy átverekszi magát ezeken az akadályokon.
– Az előadás után rögtön ki tud lépni a szerepből?
– Igen, már a tapsrend alatt. Szép rituálé, hogy a darab végén a színész előrelép és meghajol. Olyan, mintha letenné a szerepét, amely nagyon fontos pillanat. Üzenem a kollégáimnak is, mert ezt sokan nem tudatosítják magukban. Bár bizonyos szerepek után valóban nem könnyű. Nekem a pályám elején egészen más okozott gondot. Én nem idegrendszerileg, hanem érzelmileg keveredtem bele helyzetekbe – állandóan beleszerettem a partnerembe. Azt is meg kellett tanulnom, hogy ez egy illúzió, amely hétkor kezdődik, tízig tart, aztán kezit csókolom.
– Vitézy László A színésznő című filmjét Bara Margit, a legendás színésznő élete ihlette. A forgatás előtt is ismerte a díva történetét, hallott a meghurcoltatásáról?
– Bara Margit az anyai nagymamám osztálytársa volt Kolozsváron, amit én is csak nemrég tudtam meg egy rokonomtól. A nagymamám tizenhat évesen megszökött Kolozsvárról, átgyalogolt a határon, hogy Budapesten színésznő lehessen. A forgatás előtt megnéztem Bara Margit néhány filmjét, de nem ismertem azt a rémtörténetet, amelyet végig kellett szenvednie. Elolvastam róla, amit csak tudtam, a lányával is beszélgettem telefonon. Kísértetiesen hasonló a hangjuk.
„Úton vagyok”
– Adorjáni Bálinttal ketten játszanak a Kié vagy, mondd? című darabban, melyben nem csak színészként szerepel. Milyen feladatot vállalt még magára?
– Kaptunk egy felkérést egy zenés estre, a harmincas évek dalaival. A kiindulási pont Szép Ernő Lila ákác című regénye volt, aztán beindult a fantáziám, és írtam egy darabot. Nagyon élveztem ezt az alkotói folyamatot. Igazából stílusjátéknak szántuk az előadást.
– A Sárkánylehelet című műsora Weöres Sándor verseiből összeállított irodalmi est. Miért tartja fontosnak, hogy verses monodrámában szerepeljen?
– Számomra ez egy misszió. Weöres költészete elképesztő, és nagyon szeretek mögé állni. Nagyon sűrű anyag. Az viszont tény, hogy nem könnyű ma becsalogatni a nézőket egy több mint egyórás verses szeánszra.
– Igaz, hogy néha szívességből is szaval?
– Egyszer valaki megkeresett a Sárkánylehelet után, és megkérdezte, hogy a legjobb barátnője negyvenedik születésnapján elmondanám-e Az éjszaka csodái című Weöres-verset. A lány az Átrium kávézóban a barátaival ünnepelt, semmit nem sejtett. Egyszer csak lehuppantam mellé, és elmondtam neki a verset.
– Sokkot kapott?
– Igen! Levegőt is alig vett, könnybe lábadt szemmel hallgatott, amitől persze én is elérzékenyültem.
– Úgy érzi, hogy most rendben mennek a dolgai, a helyén van?
– Nem, de úton vagyok. Nehéz dolog ez a személyiségfejlődés. Még mindig túl alázatos vagyok bizonyos helyzetekben. Vicces, nem? Kamaszkoromban öntörvényű voltam, most a színházi hierarchiának köszönhetően túlságosan belesimultam a rendszerbe. Egy ideje azon dolgozom, hogy bátrabban merjek létezni ebben a szakmában.