Sajnos még mindig azzal kell fárasztanom téged – aki amerikai vagy, és természetes számodra, hogy férfi és nő egyenlő jogokkal rendelkezik –, hogy nálunk még sehol nem tartunk ezen a téren, és ráadásul még a nők is akadályai a feminizmus elfogadtatásának, illetve a női egyenjogúságnak.
Ne forgasd a szemed, és ne hitetlenkedj, szaladj és nézd meg a Stepfordi feleségek című filmet, mert ez is Amerika, nem csak a ti szabad New York-i értelmiségi világotok. Stepford egy kisváros, ahol minden tökéletes: a házak csillognak-villognak, a fű centi pontosan nyírva, a feleségek kedvesek, főznek, sütnek, vasalnak, és tökéletes gyermekeket nevelnek, gombnyomásra még a mellük is megnő, nyilván tökéletes a szex velük. Biorobotok. De ez egy film. Amerikában. Magyarországon viszont a vágyott realitás, amit sokan képesek egészen komolyan venni.
Legutóbb egy beszélgetés során elhangzott, hogy el kéne takarítani minden feministát a közéletből. Nagyon csodálkoztam, mert a hölgy, aki ezt mondta, diplomás, a lelkét kidolgozta a választási kampányban, és rém lelkesen szavazott, arra a legbüszkébb, hogy a lányai kitűnő tanulók. Azt tisztáztuk, hogy a feministáknak köszönhető, hogy szavazhat, és a lányai többet remélhetnek egy gazdag földbirtokosnál. Jó, mondta, de a feminizmus liberális dolog. Csakugyan? – kérdeztem vissza.
A legnagyobb magyar feminista egy római katolikus apáca, a Szociális Missziótársulat nevű rend tagja, Slachta Margit volt, aki 1918-tól a munkásnők jogai melletti harcos kiálláson kívül a Magyar Nő című lapot szerkesztette, amelynek az alcíme egyébiránt A keresztény feminizmus lapja volt.
Margit nővér közvetlenül Trianon után jutott be első megválasztott női képviselőként az Országgyűlésbe, illetve Keresztény Női Tábor nevű pártjával még a kék cédulás választásokon 1947-ben is mandátumot szerzett, mindvégig a női jogok szószólójaként. Természetesen száműzöttként halt meg Nyugaton, teljes elfeledettségben, a harcos jobboldali mintafeleségek sem tudnak róla. Na jó – ismerte el a barátnőm –, de most már nincs miért harcolni.
Hát hogyne. Minden rendben.
Magyarországon még mindig teljesen természetes, hogy úgy mutatnak be társaságban, hogy X. Y. felesége vagy, és ha nincs ott a férjed, a férfiak meg sem ismernek, még akkor sem, ha két fejjel alacsonyabbak nálad, és bemutatáskor csak a melledet látták. És nem! Férj nélkül még a mellbőség sem számít!
Miután tíz évet gyesen voltál az elmúlt húsz évben, fél négy után semmit sem tudsz csinálni, mert hazajönnek a gyerekek, nyilván semmire sem viszed (ennek a hivatalos neve mommy track, vagyis betolnak egy szakmai vakvágányra, és tök mindegy, mire lennél képes, ott maradsz, és örülsz szépen a gyerekeidnek), siralmasan keveset keresel, ezért minden nagyobb kiadás előtt szorongasz, mert más pénzéből élsz, és folyton kérned kell.
Ha pluszmunkát keresel, hogy ki tudd fizetni a kuplungot – amit te tettél tönkre, már megint –, akkor szó nélkül hallgatod (éljen barátunk, a bűntudat!) hogy soha nem vagy otthon (értsd: néha hatkor jössz haza, de ebben benne van a vásárlás is), és amikor ez elhangzik társaságban, az összes pasi röhög, azt mondják, hogy régen ezt úgy hívták, hogy lángol a valaga, nem bír megülni, hahahaha!
Magyarországon ezért nem vágsz pofán senkit, hanem hozod a hatvanhatodik fogást, hogy lássák, attól még, hogy dolgozol, elég jó asszony vagy. Egyébként meg évtizedek óta kialvatlan vagy, mert a statisztikák szerint négy és fél órával több házimunkát végzel naponta, mint a férfiak, akiknek pihenni kell, mert egész nap dolgoztak. Mert te nem.
Aztán jön egy #metoo kisasszony, aki kipihent, sikeres, csillog és nyilván vonzó, mert a helyén van és kiteljesedett, de te még a nem tudom milyen atya házasság heti szent lózungját sem olvastad – nyilván a karrieren járt az eszed, mi? –, magadra vess!
Istenem, én nem ezt a sorsot szánom a lányaimnak!
