Abban már több ízben megegyeztünk, hogy van egy dolog, amit – nemzetiségünktől, nézeteinktől és attól is függetlenül, hogy én igazi vagyok, te meg csak egy kitalált újságíró-karakter, akinek pont ilyen rovata van, mint ez – mindketten megtapasztaltunk, mégpedig a politikai csatározás állandó jelenlétét az életünkben. A csatározás helyett majdnem azt írtam, hogy a politikai sokszínűség, mert ma jókedvemben vagyok, és egyébként sem hiszem, hogy a világról mindenkinek ugyanazt kellene gondolnia. Sőt abban sem hiszek, hogy lennének hiba nélkül való népvezető fároszok, akik mindent mindig jól csinálnak.
Szerintem a csatározás szó is rendben van, egyébként nagyon kedves kifejezés, ha kicsit ízlelgetjük. És még valami: a saját létezésem legnagyobb ajándékának azt tartom, hogy van műveltségem és elegendő szellemi képességem arra, hogy a világon bármiről szabadon gondolkodjak és mérlegeljek. Ráadásul ezt nem is veheti el tőlem soha senki. Éljen!
Mindazonáltal számomra nagyon izgalmas és kicsit fájdalmas élmény azzal találkozni, hogy évtizedes ismerőseim egyszer csak homlokegyenest mást kezdenek mondani, mint amit 15 éven át mondtak, velem egy asztalnál ülve, meggyőződéssel, a szemembe. Ami a legbájosabb: utálnak, amiért én az maradtam, aki voltam. Tudom, ilyen élményen minden generációnak keresztül kell menni, a szüleink ugyanezt élték meg a rendszerváltozás idején. Erről beszéltek is nekem sokat, és az érzéseiket is értettem. Értettem, de nem éreztem. Most érzem.
Nyugi, nem halok bele, csak foglalkoztat. Értelmiségi emberként azonnal nekiestem a tudományos szakirodalomnak, pedig nagy kedvencem, Yotam Harari is a szájamba rágta, hogy előbb mindig magát a jelenséget kell vizsgálni, és csak utána azt, hogy mások mit gondolnak róla – de én a magyar iskolarendszert jártam ki. Szóval feltúrtam egy csomó politikai pszichológiai elemzést (ez önálló tudományág), de annyira unalmasnak és érdektelennek találtam őket, hogy feladtam. Nem bírtam végigolvasni egyet sem, ami azért nálam nagy szó. A józan eszemmel meg úgyis tudom, hogy a nagy politikai pálfordulások mögött nagyon is kicsinyes dolgok állnak: haszonlesés, sértődés, bosszú, sikertelenség vagy éppen sikeresség – emberek vagyunk, ugyebár.
Lássuk tehát, hogy én miben változtam az elmúlt húsz évben: nemzetiséget, politikai nézeteket, barátokat és rokonokat nem váltottam. A vallásomról egészen mást gondolok, mint húsz éve, de ebben azért az egyházamnak is volt szerepe… Ha a legfontosabb változást kell kiemelnem az életemben, akkor az a saját sorsomhoz való hozzáállásommal kapcsolatos.
„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki?” Ez volt a kérdés. Miután hagyományos neveltetést kaptam, azt tanították, hogy méltósággal tűrni csodálatos dolog. A nagymamám temetésén mindenki zokogva hajtogatta, hogy micsoda nemes lélek volt, aki rendíthetetlen lelkierővel viselte, amit a sors rámért. Miután én szerettem őt a világon a legjobban, már akkor is feltettem a kérdést (remélem, a túlvilágon is megkérdezték tőle), hogy miért.
Miért tűrt egy rossz házasságot, miért nem mondta azt nagyapámnak rendszeresen, hogy nem? A nagyapám imádta volna érte. Miért gondolta negyvenéves koráig, hogy akkor jó anya, ha teljes anyagi kiszolgáltatottságban él, de nem megy el dolgozni? Miért nem használta a nyelvtudását?
Szerb környezetben nőtt fel, ezért gyakorlatilag született kétnyelvű volt, ragadt rá minden idegen nyelv, de ezzel sem élt. Ehhez mindenki tapsikolt, megáll az eszem! Én viszont annyira szerettem, hogy azt gondoltam, én boldog leszek, ha már ő nem lehetett. Ettől még messze vagyok, de már ismerem a derűt és az elégedettséget. Meggyőződésem, hogy ezeknél nagyszerűbb fegyverek aligha lézeznek a tenger fájdalmak ellen, és az az Isten, akiben én hiszek, értékeli az építkezésbe fektetett önerőt.